Ezen gondolkoztam, amikor hétfőn egy München felé robogó railjeten velem szemben ült a 4-5 éves körüli Musztafa 8 és 10 év körüli testvérével. Egy másik széken anyjuk a legkisebb lánytestvérüket fogta az ölében, apjuk pedig néha innivalót és almát osztott a fiúknak. A három fiú hihetetlen fegyelmezetten viselte az utazást a tömött vonaton. Csendben nézelődtek, halkan váltottak pár szót egymással vagy éppen a kezükkel játszottak. A család nagyon figyelt arra, hogy jól viselkedjen. Apjuk csendesen figyelmeztette őket, hogy ne lóbálják kifelé a lábukat, hadd menjenek el a vonat folyosóján az új felszállók, Salzburg után pedig mindegyik nyakára fújt egy kis dezodort, hogy ne legyenek nagyon büdösek – mégiscsak egy elegáns vonaton tartanak éppen Münchenbe. A legcsendesebb a legnagyobb fiú volt: mintha súlyos tragédiát cipelt volna a szemeiben.

A család Szíriából menekült el. Az apa kereskedő, az anya tanár. Nem akarták megvárni, amíg minden összeomlik körülöttük. Velük együtt indult az útra az anya öccse is, aki jogot tanult Damaszkuszban. Hosszabb ideig dekkoltak egy törökországi menekülttáborban, aztán döntöttek: Európa felé indulnak. Törökországból egy tíz ember befogadására alkalmas gumicsónakon jutottak át Görögországba, csakhogy a lélekvesztőn huszonöten ültek és nyolc órán át himbálóztak a vízen. A világ legtermészetesebb módján az apa elő is veszi a mobilját és egy videót mutat nekünk: nem, ez nem a nyári nyaraláson készült, hanem ezen a vízen imbolygó rozzant gumicsónakon. A videón látni a kis Musztafát is, ahogy egy négy számmal nagyobb mentőmellényben megpróbál félszegen mosolyogni.

Ez utuk utolsó szakasza. A Keleti pályaudvarról hétfőn induló railjeten két kocsit különítettek el a menekülteknek.  Mindenkinek van jegye, de az csak Hegyeshalomig szól. "Örülj, hogy utazhatsz és még le is ülhetsz, baszd meg!" – veti oda egy magyar rendőr az egyik menekültnek, aki gyanakodva nem akar elsőre felszállni a vonatra. A két kocsit a MÁV biztonsági őrei kísérik, ők arra vigyáznak, hogy a menekültek ne vegyüljenek a többi utazóval.

Mindenki azt hiszi, hogy Hegyeshalomnál leszállítják őket, de ez végül nem következik be. A vonat egy rövid megállás után csendesen továbbindul Ausztriába. Ausztriába, ahol már nem a MÁV biztonsági szolgálatának szabályai érvényesek, azaz már vegyülhetnek a menekültek és a "normál" utazók.

Ausztriában piros mellényes önkéntesek jelennek meg a vonaton, akik azonnal ételt és ruhát osztanak. Mindenkit megnyugtatnak, hogy a vonat a menekülteknek ingyenes és mindenki elmehet vele Münchenig.

Lehetne azt mondani, hogy a menekültek itt már felszabadultak, hiszen hamarosan elérik céljukat, de sokuk arcán vagy kimerültség, vagy szorongás látszik. Többen azonban tele vannak reménnyel. "Germany future, Hungary bad, very bad". "Dolgozni fogok és segíteni a családomat. Bármilyen munkát elvállalok." "Lehet, hogy egy ideig táborban kell laknom, de majd egyszer biztos lesz lakásom is." Ilyen  jelszószerű szólamokat mondanak arra a kérdésre, mit várnak a jövőtől. Az egész kicsit arra a kritikátlan illúzióra emlékeztet, ahogy 1989-ben a magyarok tekintettek a Nyugatra.  

A vonaton való vegyülés után jól látható az is, mennyire másféle indíttatásból és reményekkel tartanak az emberek Németországba. Musztafa apja felelős családfőként gondoskodik gyerekeiről. Mellettük nagyhangú, fiatal társaság ül, aki láthatóan életük nagy kalandjának fogják fel ezt az utazást. Kint a folyosón magukba roskadva ülnek az angolul nem beszélő magányos és tanácstalan arcú menekültek – nem tudni, velük mi lesz Németországban.

Egy élénk szemű, és angolul jól beszélő szír srác azt meséli: ő kémiatanár, vele szemben ülő társa történelemtanár, a mellette ülő fiatal nő pedig óvónő. Szíriában zajlik a harmadik világháború, mondja. Ott vannak a franciák, az amerikaiak, sőt az oroszok is. Ő egy kis faluban élt, ahol muszlimok és keresztények békében éltek egymás mellett. Aztán jött a háború és mindent szétrombolt. A fiatal kémiatanár sokat vár Németországtól: "hiszünk magunkban, Allahban és van egy angyalunk (angel) is: Angela Merkel" – mondja és nagyot nevet.

Salzburgnál egy fiatal, fejkendős nő támolyog a vécékhez, látszik, hogy mindjárt hányni fog, de mindkét vécé foglalt. Gyorsan egy zacskót nyomok a kezébe, elkezd öklendezni, de végre felszabadul az egyik vécé és az utolsó pillanatban be tud menni. Mindenki fellélegzik. Az ajtók kinyílnak, aki teheti gyorsan rágyújt. A füst megy kifele, az újabb adományok jönnek befelé: babahordozók, takarók, bébiétel, ételcsomagok, cipők, ruhák. 

Musztafának is jut egy felhúzhatós, zenélő plüssfigura. Ahogy lejár, újra felhúzza, és innentől ezt a zenét hallgatjuk újra és újra. Azon gondolkozom, vajon egy négyéves gyereknek mi marad meg az emlékezetében arról, hogy éppen az ígéret földje felé tart. A vonatablak előtt elfutó fények a sötétben? Egy tömött vonat? Vagy ez a plüssfigura?

Egyetlen menekült mondta, talán udvariasságból, hogy Magyarországon viszonylag jó soruk volt, a többség kifejezetten rossz emlékeket visz magával a vonaton. Musztafa apja azt meséli, hogy nem akartak ujjlenyomatot adni, ezért be is zárták őket egy időre. Végül a gyerekek miatt döntöttek úgy, hogy ha csak így jutnak tovább, akkor regisztráltatják magukat. A másik társaság a magyar rendőrökről mesél: azt kiabálták nekik, hogy ha nem tetszik itt, húzzanak vissza Szerbiába. Kiabáltak velük és ha máshogy nem ment, a gumibot is előkerült. Fél liter vizet kaptak egy napra, aztán egy szűk szobában 25-en aludtak, a szó szoros értelmében egymás hegyén-hátán. Nem a levegőbe beszélnek: megmutatják a fotót a telefonjukon.

Már csak fél óra Münchenig. Musztafa éppen most borul előttem az asztalra, és azonnal elalszik, a zenélő plüssfigura a földre esik. Kis idő múlva az apja keltegeti, de Musztafa nyitott szemmel alszik tovább. Apja felkap egy hatalmas hátizsákot, aztán felkapja az alvó Musztafát, és a család a kijárathoz indul. Beértünk Münchenbe.

A lépcsőn rendőrök segítik le a menekülteket. A pályaudvar egy részét kordonokkal választották le. A menekülteknek ebben a folyosóban kell továbbhaladniuk. Mi megyünk velük, de egy rendőr kitessékel minket a kordonon kívül.

Megkerüljük a pályaudvart, kijutunk az egyik kijárathoz. Itt buszok, mentőautók, sátrak állnak. Minden nagyon jól szervezett. Látjuk kilépni a menekülteket, akiket egy orvosi sátorhoz irányítanak. Itt mindenkinél gyors lázmérést végeznek. Hideg van, de takarókat is osztanak. A kordonon kívülről felfedezzük Musztafáékat. Kimerülten ácsorognak és várnak a sorukra.

A kordonon kívül vegyes társaság gyűlt össze. A tévések és újságírók mellett kíváncsiskodók, együtt érző és csokit osztogató németek vannak, de támolyog itt egy össze-vissza beszélő és magát szelfiző részeg is, és néhány, a menekültekkel láthatóan nem éppen szimpatizáló figura is. 

Aki átesett a gyors orvosi ellenőrzésen, buszra szállhat. Ahogy az első busz megtelik, el is indul. Egy német rendőr azt mondja: ez a busz Münchentől 250 kilométerre megy egy táborba, mert München mostanra megtelt. Az önkéntesek sátránál azt írták ki, hogy csak hétfő délutánig 8000 menekült érkezett be. Az emberek kb. felét azonnal továbbirányították más vonatokkal Berlinbe vagy más városokba.

Látjuk felszállni a buszra Musztafáékat. Mosolyognak és integetnek nekünk, de amikor leülnek, csak a halálos fáradtság látszik rajtuk.