Az amerikai politika stabilitásának talán az egyik titka, hogy a szövetségi szerkezet, a rengeteg választott tisztségviselő miatt állandó a választói visszacsatolás. Az impulzusok értelmezése persze nem egyértelmű, hiszen az országnyi tagállamokban a helyi ügyek, a helyi erőviszonyok, a helyi politikai figurák sokszor nagyobb súllyal esnek latba, mint a nagypolitikai történések – sőt, hogy még bonyolultabb legyen, sokszor a Washingtoni Nagypolitika vs. Helyi Ügyek konfliktusa válik a kampány egyik vezető témájává.
A Trump-kormányzat a legerősebb visszacsatolásra 2018-ban számíthat, amikor is a midterm-nek becézett választáson a törvényhozási helyek egyharmadáról szavaznak majd, de különböző visszavonulások, lemondások és kinevezések miatt egy sor államban tartottak helyi jelentőségű választásokat. Ezek tendenciájukban a demokraták erőre kapását mutatták (csak emlékeztetőül: a párt tavaly nem csak az elnökválasztásban, hanem a kongresszusi választásban is elvérzett), de nem mondható, hogy az eredmények megrengették volna a Fehér Házat.
A sorból elméletileg nem kellett volna kilógnia a szövetségi szinten a legnagyobb hoderejű választásnak sem, mely a januárban igazságügyi miniszterré avanzsált Jeff Sessions alabamai szenátor megüresedett székére írtak ki. A csaknem 5 millió lakosú volt rabszolgatartó állam – beceneve is sokatmondó: a Dél Szíve (Heart of Dixie) - ugyanis egy igazi republikánus fellegvár. A nyolcvanas évek óta 20 százalék feletti előnnyel szokott nyerni a republikánus elnökjelölt (Trump például 28-cal), 2011-től pedig az állam törvényhozásának mindkét házában megszűnt a demokraták XIX. század óta fennálló többsége.
A korábbi republikánus fölényre jellemző, hogy Jeff Sessions ellen 2014-ben a demokraták még jelöltet sem állítottak, a politikus 97,3 százalékkal masírozott a Szenátusba.
Élesebb szemű olvasóink már nyilván észrevették a feltételes módot, ami azt sejteti, hogy a díszmenet valahol egy szűk, sötét, drága kampányköltésekkel és párton belüli keserű vitákkal kövezett sikátorba tévedt. És tényleg.
Mitch McConnell szenátusi frakcióvezető washingtoni csapata eredetileg úgy tervezte, hogy a Sessionst helyettesítő Luther Strange mandátumát erősítik meg a szavazással, és Strange fogja kitölteni a 2021-ig tartó ciklust. Csakhogy a 2010-es években a republikánus pártelit már nem igazán képes kézben tartani a párt személyi politikáját (ennek illusztrálására azt hiszem, elég, ha annyit írok: Donald Trump), és Alabamában is elbukott az előválasztás alatt a központi kampánypénzekkel, kitömött jelöltjük. Méghozzá egy olyan botránypolitikus ellen, akinek a pályafutását a legjobban talán az illusztrálja, hogy kétszer választották meg az alabamai legfelsőbb bíróság élére, majd kétszer rúgták ki onnan, mindkétszer a szövetségi törvények megsértése miatt (egyik esetben konkrétan egy kéttonnás Biblia-szobrot álmodott meg az alabamai Legfelsőbb Bíróság épülete elé).
Az evolúciótagadástól a muszlimok kongresszusi kitiltásáig számos, hát... eredeti ötletet megfogalmazó Roy Moore korábban kétszer is eredménytelenül futott neki a kormányzóválasztásnak, ezért sokan helyi politikai különcként, amolyan alabamai Grespik Lászlóként vagy Pokol Bélaként könyvelték el. De Moore meglovagolva a trumpizmus sikerét, a korábban Trump kampányát egyengető Steve Bannon alt-right/nacionalista politikai guru segítségével a szeptemberi előválasztáson simán 10 százalékot vert Strange-re (aki mellett még a pártvezetés hívásának engedő Trump is csatasorba szállt).
A pártelit szívta a fogát, hiszen Moore esetében is fennáll a Trump-csapda: miközben a párt törzsszavazói körében igen népszerű, addig a teljes szavazótáborban igen csekély a támogatottsága (ha már itt tartunk, az amerikai párteliteknek minden csoportban rettentő alacsony a támogatottsága). Nem csoda, hogy ha a rengeteg támadási felületet kínáló Moore csak egyszámjegyű előnnyel indította a kampányát ellenfele, a demokrata oldalon komoly kihívó nélkül jelöltséget szerzett volt államügyésszel, a polgárjogi ügy egyik jeles alakjával (ő tett pontot az 1963-as rasszista templomrobbantási ügy végére) Doug Jones-szal szemben.
Amihez a Jones mellett nyíltan kiálló The Washington Post gyűjtögette a plutóniumot – azaz a felkavaró történeteket arról, hogyan zaklatott a 70-es években Moore több kiskorút is. A lap november elején négy nő történetével robbantott, hozzájuk később öt másik nő is csatlakozott Az egyébként nagy körültekintéssel és utánajárással megírt történetek valóságtartalmát Moore mereven tagadta, és kampánya igyekezett azt olyan álhíreknek beállítani, melyeket
az Obama-Clinton gépezet liberális médiaölebei találtak ki a republikánus jelölt lejáratására.
Csakhogy a #metoo-jelenség kellős közepén beütő zaklatási vádak (melyek erkölcsi, és nem jogi természetűek voltak) a Republikánus Pártot is meggyőzték, és vezetői Moore visszalépését követelték. Aki erre a washingtoni elit ellen is kirohant, és azt válaszolta, hogy inkább McConnelléknek kéne távoznia. A botrány eleinte Alabamában is komoly károkat okozott Moore-nak, kisebb részben amiatt, hogy zárva maradtak előtte a párt központi kampányforrásai, nagyobb részben amiatt, hogy sok helyi mértékadó személy és orgánum szólította fel lemondásra. És persze Jones is teljes mértékben áthangolta a kampányát ilyen drámai hirdetésekre:
Csakhogy az idő – meg a demokrata Al Franken zaklatási ügye – elboronálta a botrány keltette hullámokat, és december elejére visszaállt a rend: a közvélemény-kutatók átlagai alapján Moore 2,2 százalékos előnnyel indulhat neki a választásnak.
Ahogy arra a FiveThirtyEight adatújságírással foglalkozó oldal több elemzésében is megállapította, a két jelölt támogatottsága nem csak, hogy belül van a hibahatáron, de a méréseket végző közvélemény-kutatók közül sem mindenki megbízható. Óvatosságra int az is, hogy egyik nap kijön egy mérés, ami Moore 9 százalékos győzelmét jósolja, másnap pedig 9 százalékos előnyt mérnek Jonesnak.
A legtöbb általam olvasott prognózis a bizonytalanságok ellenére – részben azért is, mert tavaly úgy megégették magukat Trumppal – inkább Moore-t tartják esélyesebbnek, méghozzá leginkább azért, mert sikerült leráznia magáról a zaklatási vádakat, vagy pedig erkölcsi integritásánál sokkal fontosabb a szavazók számára konzervatív politikai programja. Lényegében „a legalább nem liberális" volt az alabamai kampánnyal kapcsolatban sokáig hallgató Trump és McConnell (igen, akivel kölcsönösen lemondásra szólították fel egymást) érve is, amikor végül támogatásukról biztosították Moore-t.
Jones leginkább abban reménykedhet, hogy a Moore-ról kiszivárgott tapizós-leitatós történetek sok konzervatívot – a republikánus tábor alapját az állam felnőtt lakosságának felét kitevő evangéliumi protestánsok alkotják – indítanak arra, hogy otthon maradjon, vagy leadja rá a szavazatát. Ez utóbbi opció azért sem teljesen esélytelen, mivel Jones több, a politikai identitás szempontjából kulcsfontosságú kérdésben meglehetősen konzervatív álláspontot vall.
A másik reménysége az állam lakosságának harmadát kitevő fekete népesség mozgósítása lehet. Alabama ugyanis amellett, hogy az USA egyik legszegényebb állama (a rangsorban a 47. helyen áll), óriási szociális és faji egyenlőtlenségek kaszabolják keresztül-kasul. Az állam egyes, főleg feketék által lakott megyéit pont a múlt héten látogatta meg Philip Alston, az ENSZ különleges megbízottja, aki megdöbbenve kommentálta a szennyvíz-tavakkal körülvett, és elfeledettnek hitt járványok által dúlt viskóvárosokban látottakat:
Úgy gondolom, ez nagyon-nagyon szokatlan a fejlett világban. Ilyet nem látni, azt kell mondjam, ilyet még én sem láttam.
Az egyenlőtlenség nem csak a munkához jutásban vagy az életkörülményekben mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a feketéket aránytalanul sújtja a rendőri erőszak. Ennek ellenére Jones csak az utolsó hetekben erősített rá a feketék megszólítására, viszont ekkor nem csak országszerte ismert fekete politikusok, hanem Charles Barkley-szintű figurák is a segítségére siettek.
Az eddigiekből is kitűnhetett, hogy a választásnak elsősorban a republikánusok számára van tétje. És nem csak azért, mert Alabama eddig sziklaszilárd „vörös állam” volt, hanem a washingtoni erőegyensúly szempontjából is.
Jones esetleges győzelmével ugyanis 51-49-re csökkenne a szenátusi mandátumarány, ami még nehezebbé teszi Mitch McConnellnek a törvényhozási többség kialakítását. Ráadásul a republikánus frakció magyar szemmel egészen hihetetlenül széthúzó, jellemző, hogy Jeff Flake arizonai szenátor aktívan támogatta Jones kampányát. Egy Trump-ellenes politikusokkal megtűzdelt kétfős többség nem tűnik túl vonzó kilátásnak a Fehér Ház számára sem.
A demokrata siker betenne Steve Bannon populista forradalmának is, hiszen beigazolódna a pártelit érve, miszerint a hiperpopulista jelöltek csak a párttársaikkal szemben eredményesek, a demokratákkal már képtelenek felvenni a versenyt.
És bár a szenátusi erőviszonyok javítására 2018-ban nem mutatkozik reális esély (a 33 szavazásra tett szenátori székből csak 8-ban ül republikánus), a demokraták mégis egy győzelemmel vághatnának neki a választási évnek, és a lendület politikai jelentősége nem lebecsülendő (azaz sokkal könnyebben nyílnak meg a donorok pénztárcái).
Ráadásul akármi is lesz az eredmény (magyar idő szerint hajnalban beszámolunk róla természetesen), a demokraták az év során már nem először fognak várakozáson felül szerepelni – Jonesnak kétszámjegyű ollót sikerült zárnia. Ez pedig azt jelenti, hogy Trump rekordalacsony, a 37 százalékról elmozdulni képtelen támogatottsága továbbra is lehúzza az egész republikánus pártot.
(Borítókép: Roy Moore szenátorjelölt egy kampányeseményen 2017 szeptember 25-én - fotó: Scott Olson / Getty Images Hungary)