Miért jó ez az egész? Mi értelme van egy hídon üldögélni?

Lohász Cili: Elképesztően jó a Duna fölött lenni, és mivel Budapesten nem nagyon vannak olyan terek, ahol a Duna mellett lehetünk, a híd egy speciális tér. Nincs autóforgalom, le lehet ülni a földre az út közepén, ami egyszerűen csak jó az embereknek.

Tömör Miklós: Különleges az élmény, mivel nem egy megszokott térben vagy. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy miért éppen egy híd, akkor azért is jó, mert nagyon kevés olyan köztér van Budapesten, főleg a Duna-parton, amit bárki birtokba vehet, ahol akárki leülhet csókolózni a barátnőjével, vagy inni egy sört. Pedig a Duna iszonyú nagy folyó, fontos természeti érték, mégsem tudunk a közelébe menni Budapesten. Erre ad egy lehetőséget a Szabihíd.

LC: Itt nincs fogyasztási nyomás sem, nem érzed úgy, hogy ha nem veszel valamit, csak leülnél, akkor sunyulnod kell.

TM: Nagyon fontos kitétel volt, hogy ezen a köztéren ne kelljen megvenned az ezer forintos sört (A Szabadság hídhoz legközelebbi partszakaszon, a Bálna kocsmáiban nagyjából ennyibe kerül egy korsó – K. B.) ahhoz, hogy egy szuper helyen lehess. Budapesten általában ez van: ha van egy nagyon jó hely, arra rátelepül a vendéglátás és a turizmus, hogy valamilyen módon pénzt lehessen szedni belőle. Ezzel eleve kizárnak egy csomó embert.

LC: Ez volt a Lánchíd pesti hídfőjével: mi a VaLyóval szerettük volna, ha ráirányul a figyelem arra a térre, és jobban ki tudják használni az emberek. Ez végül is megvalósult, de ebből lett a Pontoon nevű kocsma.

Nem kerestek meg azonnal a cégek, hogy szeretnének egy sörpulttal vagy egy molinóval kitelepülni a Szabihíd idejére?

TM: De, folyamatosan, ez volt az egyik legkeményebb harc. Hülyének néztek, hogy miért nem árulunk valamit, miért nem kell a tök jó food truckjuk és a sörpultjuk a hídra.

LC: A hídon lévő emberekben is nyilván felmerül, hogy jól esne egy pohár víz: adtunk is ingyen szódát. A víz alapvető emberi szükséglet, a város feladata lenne, hogy nyáron mindenki ingyen tudjon inni az utcán, úgyhogy erről mi is gondoskodtunk.

De feltétlenül gond, ha jelen vannak a profitorientált cégek is? Az emberek azért szeretnek venni egy sört vagy egy limonádét a barátaikkal.

TM: Nem akartunk, hogy fesztiválhangulat legyen. Egy közteret akartunk. Ugyanez volt a programokkal is: az első egy-két hétvégén még mi is hoztunk párat, de utána már az összes többit olyan emberek szervezték, akik csak írtak egy emailt, hogy lenne egy ötletük. Végül már hat helyszínen mentek programok, amelyekhez nekünk nem nagyon volt közünk. (Az első két hétvége produkcióit egyébként a ProProgressione csapat ernyőszervezete alatt működő színházi és cirkuszi előadásai biztosították, ők később is segítettek nekünk a szervezésben.) A városlakók, az itt élők foglalták el a hidat, és ugyanez igaz az árusításra is: tudták, hogy ide magukkal kell hozniuk, amit szeretnének fogyasztani. Volt, hogy környékbeli boltok felhívtak megköszönni, hogy fellendítettük a forgalmukat.

Hogyan alakult ki a tavalyi villamospálya-felújítás miatti hídlezárásból az, hogy idén már ti szerveztétek az újabb közlekedésmentes hétvégéket?

TM: Amikor tavaly lezárták a hidat, bár semmilyen építkezés nem zajlott rajta, forgalom sem volt.

Csak annyit kellett mondanunk, hogy menjetek ki, mert az jó, és az emberek elfoglalták a hidat, tök jól működött magától.

A VaLyo egyesületként hat éve a Dunával, az elhanyagolt Duna-partok fejlesztésével, helyzetbe hozásával foglalkozik. Például részt vettünk a Nehru part és a Petőfi híd budai hídfője alatti tér felújításában, a Lánchíd melletti tér használatba vételében. Tavaly csak egyetlen Facebook-eventre volt szükség az I bike Budapesttől, hogy megteljen a híd két teljes hónapra.

Az előképet a dél-amerikai cicloviák jelentették: ilyenkor minden fesztivál és program nélkül, egy-egy hétvégére lezárnak forgalmas, nagy főutakat, hogy az emberek bringázhassanak, sétálhassanak, focizhassanak rajtuk. Amikor tavaly láttuk, hogy milyen jól működik önszerveződően a híd, gondoltuk, folytatni kéne idén is. Bedobtuk a médiába, hogy forgalommentes köztérré szeretnénk alakítani a nyári hétvégékre a Szabadság hidat, és mindenki imádta az ötletet, óriási visszhangja lett, így már a főváros sem tudta szó nélkül hagyni. Úgyhogy elindult köztünk egy diskurzus, és igazából egészen gyorsan rábólintottak a projektre, csak a dátumokkal kellett sakkozni. Így maradt végül négy hétvége; a vizes vb körül például akkora volt a káosz, hogy azt mondták, nem tudják, mi lesz akkor a hidakkal, ezért abban időszakban inkább nem bolygattuk tovább a várost.

LC: A főváros annyival támogatott, hogy megengedte. Átszervezték a közlekedést, hoztak kukákat és egy vécét, bár azt egy idő után már a beérkező adományokból működtettük. Egyébként minden mást önkéntesek segítségével oldottunk meg.

Számítottak ekkora népszerűségre?

LC: Tavaly még senki nem tudta, mivé fog alakulni ez az egész. Senki nem tudta, hogy emberek elképesztő dolgokat fognak majd csinálni, nekem is újszerű élmény volt, hogy fiatalok valóban kimentek éjfélkor egy gitárral minikoncertet adni, meg keresztbe slackline-oztak (A kötéltánc sportverziója egy sokkal rugalmasabb, trambulinszerűen is használt kötélen – K. B.). Egyedi kísérlet volt ez, mivel nem nagyon tudunk az elmúlt tizenöt évben olyan térről, amit egyik napról a másikra forgalommentesítettek, és beengedték az embereket.

TM: Hatezer négyzetméterről, egy nagyon nagy területről van szó. Nekem az volt a legmeglepőbb, hogy emberek kiakasztották a függőágyaikat, és egyszerűen csak kimentek olvasgatni a Szabihídra.

LC: Azóta már akkor is kint vannak az emberek esténként, amikor van forgalom, ha már úgyis nyugágy-alakúak a híd korlátai. A Szabadság híd felújításáig nem mászott fel senki a híd közepére.

Fontos, hogy pont a Szabadság híd legyen a helyszín?

TM: Az lenne fontos, hogy ne csak a híd, hanem minél több ilyen köztér legyen. A hidak közül a Szabadság híd a legalkalmasabb erre, mert végig átjárható az úttest és a járda közötti szakasz, és közlekedési szempontból is ez a legmegfelelőbb a Lánchíd mellett, mert nem köt össze nagyon nagy forgalmú utakat. Az egyetlen kétségünk a villamos, a tömegközlekedés: szeretnénk kipróbálni azt is, működhetne-e autók nélkül, de villamosforgalom mellett. Szerintünk igen.

LC: Tök nagy szerencse, hogy így alakult, és nem mondjuk a Lánchidat zárták le, csak a szavak miatt: mennyivel nehezebb lenne a lánc szó felszabadult jelentését kommunikálnunk, mint a szabadságét!

Milyen a viszonyotok Tarlós Istvánnal és a fővárossal?

LC: Ambivalens. Mi egy civil szervezet vagyunk, és sokszor fogalmazunk meg kritikát, például a Római part természeti értékeinek megtartását is fontos ügyünknek tekintjük. De a civilségnek fontos része, hogy ügyek mentén tudjunk beszélgetni, és a Szabihíd esetében jól működik a partnerség, az együttműködő viszony köztünk: az önkormányzat támogatja az ötleteinket, mintha Bécsben vagy Berlinben lennénk. Más területeken meg nagyon más a helyzet.

Tarlós azért, amikor bejelentette, hogy engedélyezte a projektet, jó pedellus módjára sietett hozzátenni: „Ha egyszer valaki felmászik a turulhoz, az egész akció le van fújva!” Ezt ti hogy értékeltétek?

LC: Amikor ez a mondat elhangzott, bennem is rögtön megszólalt a lázadó kamasz zsigeri ellenállása: „Nekem aztán ne mondja meg senki, oda mászom, ahová akarok!” Pedig persze senkinek nem célja, hogy bármilyen baleset történjen, ha használjuk a Szabadság hidat. Bár jogilag nem a felelősségünk, azért erre nagyon figyeltünk. De az, hogy Tarlós István ezt így kimondta, nagyon erősen hatott. Egy csomóan azt mondták,

ja, igen, hallották, hogy Tarlós akkor bezárja az egészet, és azt semmiképpen nem szeretnék.

Ez a mondat mindenkinek ott volt a fejében, és volt egy regulációs ereje is: ha bárkire rászóltunk, hogy jöjjön le, idén már senki nem úgy reagált, mint tavaly, hogy márpedig én nem jövök, sőt, még egymásnak is szóltak. Ez a mondat adott egy nagyon egyszerű keretet; akkor tudunk szabadok lenni, ha vannak egyértelmű és ésszerű szabályok. A Szabihídon is ez volt az egyetlen korlátozás a szabadság érdekében.

Az a kis rács korábban is ott volt a hídon, ami fizikailag is megakadályozza a mászást egy bizonyos magasságon túl?

LC: A grillrács? Azt tavaly augusztus 20-ára, a tűzijáték miatt tették ki. Aztán rájöttek, hogy ezzel figyelmeztetni lehet, hogy az emberek ne másszanak fel a turulhoz, úgyhogy most már az elejétől fogva kint volt. Nem is árt a jelzés: eleve, hol kezdődik egy hídnak a magas része?

Az mindig attól függ, előtte mennyit ittál.

LC: Hát igen. Én is utálom a korlátokat, de ezt ki kellett tenni és jelezni, hogy hol a határ.

Politikai kérdés a Szabihíd? Ellenzéki, aki a hídlezárásért lobbizik?

TM: Ez inkább városfejlesztési kérdés, bár ha azt politikának tekintjük, akkor persze, lehet politikának nevezni. De inkább az a lényeg, hogy párbeszéd legyen az emberek között, és tényleg érdekes, milyen sokféle ember volt kint a BMW-s csávóktól a biciklisekig, így végül is a híd a demokrácia színtere lett. De pártpolitika nincs benne.

LC: A Római part kérdésének sem kellene párpolitikai ügynek lennie, az csak egy rossz narratíva. Csak annyiról van szó, hogy felmerült egy igény a városlakókban, a városvezetés pedig elvileg azért van, hogy egy olyan várost működtessen, ami megfelel a lakói igényeinek.

TM: De az számunkra is állandó kérdés volt, vajon miért engedte meg nekünk Tarlós ezt az egészet. És van egy olyan válasz is erre, hogy azért, mert azt gondolja, ez jó az embereknek. De ez a mostani helyzetben elég abszurdan hangzik az olyan elméletekhez képest, mint hogy azért engedte, mert a Római parton viszont meg akar regulázni bennünket, vagy mert meg akarja szüntetni a 47-49-es villamost, és ez egy jó érv emellett. Vagy hogy jövőre odaadja az egészet jó pénzért a haverjainak, de most kipróbálta velünk, cuki civilekkel. Pedig simán lehet, hogy egyszerűen csak felismerte a városlakók igényeit.

Volt olyan csoport, aki ellenezte az egészet? Az autósok például?

TM: Voltak kommentek, de tök jó az arány, ezer lájkra jut egy kritika.

LC: Van olyan, aki azt mondta, amúgy autóval szokott járni mindennap a Szabadság hídon, de a Szabihíd alatt ő is programot szervezett a hídon.

TM: Ez nem egy kiszúrás volt az autósokkal szemben. Persze biztos egy kicsit kellemetlen volt néhányak számára, miközben rengeteg embernek volt jó. Számomra inkább a tömegközlekedés megbénítása volt kétséges, de szerencsére voltak kiváltó járművek, így talán azt sem akadályoztuk annyira. Azon aggódtam, mi lesz azokkal, akik a piacra mennének hétvégén, de láttam néniket, ahogy jönnek vissza a Nagycsarnokból, és kvaterkáznak a hídon. Biztos morogtak, hogy lezárják a hidat a hippik, de jó volt látni, hogy ők is élvezik. Csak egy cuki közösségi média cég szervezett egy „Nem megyek ki a Szabihídra!” eseményt, de őket mi is elkezdtük megosztani és attendelni, végül tök jól fel is hoztuk őket.

A többi hasonló, közteres, városfejlesztési ötletetekben mennyire támogató a főváros?

TM: Nehezen értik meg őket, de ha egyszer átment, akkor már mögé tudnak állni. Alapvetően nem értik, ha valamit nem öncélúan, a saját profitod érdekében akarsz csinálni, csak azt kérdezgetik: ebben neked mi a biznisz, miért éri ez meg neked?

És ha megértik, hogy nem bizniszelünk, sőt, önkéntesként csak mi fogunk szívni vele, rájönnek, hogy simán csak hülyék vagyunk, és akkor már rendben van.

Milyen a budapesti lakosok viszonya a városhoz mint urbanisztikai fogalomhoz, és nem csak mint praktikus térhez?

TM: A fiatalok, a 30-40 alattiak kezdik tudatosan használni a várost: térként, és nem folyosóként. De általában a városlakók még úgy vannak a városukkal, hogy én élek X-ben, innen el kell jutnom Y-ba, a munkahelyemre, meg mondjuk Z-be, az óvodába vagy a Tescóba, és az adott pontok között milyen gyorsan lehet megtenni a távolságot.

LC: Egyértelmű, hogy a köztereket nem az emberi interakció tereiként kezelik. Új trend, hogy a fiatalok már nem így vannak vele. Ebben szerepe van a kocsmakultúra fejlődésének is, rengeteg olyan új tér jelent meg, ahol nem csak a családoddal és az évfolyamtársaiddal tudsz találkozni. Amikor én húszéves voltam, öt hely volt, ahová el lehetett menni, és ennyi, most meg lényegében végtelen mennyiségű vendéglátóegység közül tudsz választani – persze jobb lenne, ha olyanok is lennének, ahol nincs fogyasztói nyomás.

TM: Ma már alapkérdés egy köztérfejlesztéskor, hogy legyenek padok, ahol egy társaság tagjai tudnak egymással beszélgetni. A 4-es metró építésénél is rendbe rakták a köztereket is, és figyeltek rá, hogy mindenhol legyenek padok, biciklitárolók, el lehessen jutni mindenhová gyalog, aluljárók nélkül is. Bizonyos fejekben már felállt az a prioritási sorrend, hogy a városban első az ember, második a tömegközlekedés, harmadik az egyéni, de nem motorizált közlekedő, az utolsó pedig az, aki relatíve a legnagyobb teret foglalja el közlekedése során.

LC: Az autó és tulajdonképpen bármilyen más közlekedés is csak egy eszköz a városban: a város nem azért van, hogy járművek legyenek benne, hanem hogy az emberek valahogyan el tudják intézni a dolgaikat, amihez nem feltétlenül van szükség autóra.

Mi változott? Miért kezelik máshogy a várost a fiatalok?

TM: Ők tudatosabbak, mint a korábbi generációk. A bátyámék korosztálya számára még egyértelmű volt, hogy élhetetlen ez a város, úgyhogy a gyerek születése után ki kell költözni a városból, hogy kiengedhessék a kertbe. Az én generációm viszont már azt gondolja:

ha szar a város, akkor meg akarom változtatni, hogy jó legyen.

Ez a korosztály már elhiszi, hogy tud változtatni a dolgokon, és vannak is hozzá eszközei. Nem törődünk bele, hogy majd az dönt mindenről, akit négyévente megválasztunk, hanem azt gondoljuk, ha észreveszünk egy problémát a városban, odamegyünk, és megpróbáljuk megoldani.

LC: És ennek a korosztálynak az igényei is mások. Megváltozott a munkához való viszonyunk, és hogy mit csinálunk egy nap alatt: mennyi időt töltsünk munkával, mennyit pihenéssel egy köztéren, mennyit a haverokkal. És az, hogy a fiatalok hosszabb ideig tanulnak az egyetemeken, eleve megnyújtja azt az időszakot, amikor az ember különböző helyekre jár lazítani. Régebben nem voltak olyan munkák, amiket egy kávézóban vagy másokkal egy térben, egy laptoppal is el lehetett intézni.

De erre a folyamatra, gondolom, elég rosszul hat az a gondolkodásmód, amit ti is említettetek: hogy a vezetés felfogni is képtelen mindent, amiből nem lehet visszacsorgatni valahány százaléknyi pénzt.

TM: A rendszer nem az igazi, és ennyiben – visszatérve a korábbi kérdésedre – minden ilyen ötlet politika, mert ennek a rendszernek a kritikája, amennyiben azt gondolja, hogy igenis meg lehet változtatni valamit.

LC: Eddig tényleg úgy beszélgettünk, mintha egy párhuzamos valóságban élnénk, ahol ha van egy jó ötleted, azt meg is tudod csinálni. Pedig azért nem ez az emberek alapélménye. Még akkor sem, ha tényleg jobban el is hiszik a fiatalok, hogy lehet változtatni, és hisznek benne, hogy ez a szemlélet már nem tud nagyon sokáig fennállni.