Engem le lehet nyűgözni hosszú snittekkel. Egy jól kitalált, ráérős fahrt vagy egy pislogás nélküli steadicames maraton szerintem a mozi legszebb káprázata tud lenni (persze nem feltétlenül tarrbélai értelemben). Az például valami elképesztő, ahogy Ray Liotta a Nagymenők Henryjeként bő háromperces májerkodással vezeti be a barátnőjét (és a nézőt) a tutiba, a Tom Yum Goongnak pedig mindent megbocsátottam azért a 3 perc 47 másodperces éttermi verekedésért. Aztán ott van Alfonso Cuarón – másik nevén Az Ember, Aki A Harry Potterből Is Filmet Bírt Csinálni –, aki Az ember gyermeke című sci-fiben szinte haditudósítóként mozgatta a kamerát együtt a szereplőkkel, csodálatos volt az egész.

Cuarón új rendezésében, a Gravitációban még tovább fokozta ezt, a film első öt perce után már orgazmusközeli állapotban voltam, és úgy is maradtam a legvégéig. A kezdő pazar hosszú snitt ugyanis még csak egy lírai első tétele egy vizuális szimfóniának. A film tobzódik ilyen jelenetekben, de egyik sem öncélúan elnyújtott; gyönyörűen megkomponált mind, amikben hol premier plánban látjuk a szereplők arcát, hol pedig nagytotálban a fél Tejútrendszert, attól függően, hogy Cuarón hogyan akar zongorázni az érzelmeinken. (Persze mindebben óriási érdemei vannak állandó tettestársának, Emmanuel Lubezki operatőrnek.) De nem csak a filmtechnikai bravúrok miatt lehet szeretni ezt a mozit.

Hanem például az űreszközök hiteles ábrázolása miatt is (igen, engem ezzel is le lehet nyűgözni). Leegyszerűsítő és hamis lenne sci-finek nevezni a Gravitációt, bár egy olyan alternatív közeljövőben játszódik, ahol az űrsiklóprogram az STS-157-es küldetésnél tart (vagyis nem állították le az utolsó, STS-135 kódjelű misszió után), a bő tíz év múlva befejezendő kínai űrállomás már elkészült, az Explorer nemcsak egy látogatóközpontban álló makett, hanem egy működő űrrepülőgép, és a Hubble űrtávcsövet még mindig szervizküldetésekkel pofozzák helyre.

De ezen túl nem nagyon van fantasztikum a filmben, a legkisebb űrcsavar is autentikusan viselkedik – hollywoodi mércével mérve meg pláne –, vásznon ritkán hihetők ennyire az asztronautika vívmányai. Űrtechnikageekek egyik első kérdése nyilván az lesz, hogy hallani-e a filmben az űrbéli hangokat. Természetesen nem hallani, mert nincs hangtovábbító közeg, ez nem a pjú-pjúk és a ticsung-ticsungok filmje. Többnyire csak a szereplők beszélgetései, zihálásai hallatszanak, és tompa, távoli zajok, amikor a cselekmény ezekre lehetőséget ad – egyébként csak Steven Price feszkós zenéje töri meg néha az űr őrjítő csendjét (én elviseltem volna, ha ritkábban töri meg). De a Gravitáció azért sem igazi sci-fi, mert amiről valójában szól, az messze túlmutat az orbitális pályán keringő játékszereken és a fizika törvényeinek számonkérésén.

A sztori szerint egy küldetés során baleset történik az Explorerrel, aminek következményeként egy veterán űrhajós és egy életében először az űrben járó mérnök magára marad odafent. Bár az űr végtelen, a forgatókönyvíróknak (a rendező Cuarón és fia, Jonás) innentől eléggé meg volt kötve a kezük. Az űrben ugyanis ilyen helyzetben nagyjából két dolgot lehet csinálni: megpróbálni eljutni A pontból egy (remélhetőleg biztonságosabb) B pontba, vagy rövid úton meghalni, oxigénhiány, esetleg kósza űrszemét által.

Ebből a kevésből nagyon sokat kihoz a szkript, a balesettől kezdve a film átmegy egy izgalmas kamaradrámába, ami sokat tanít a magányról, a reményről és az élni akarásról. Nem húzza túl a dolgot, 90 perc az egész, de a néző ezt a másfél órát a karfába kapaszkodva tölti, azzal a baljós sejtéssel, hogy ez nem az a műfaj, ahol megnyugtatóan számítani lehet a menetrend szerinti deus ex machinákra. Utoljára a Nyílt tengeren búvárai voltak ennyire magukra utaltak, de ők legalább kaptak társaságnak pár cápát, és annyi levegőjük volt, amennyit csak akartak. Az is biztos, hogy a film végére mindenki megtanulja kicsit jobban becsülni természetes pajzsunkat, a légkört.

A színészválasztás ilyen egy-két szereplős filmnél különösen fontos, és itt lehet kicsit vitatkozni azon, hogy mennyire volt jó ötlet sztárokra bízni a szerepeket, és nem ütött-e volna még nagyobbat a Gravitáció kevésbé ismert arcokkal. Akárhogy is, George Clooney és Sandra Bullock játssza a két űrhajóst. Bullockkal engem egyáltalán nem lehet lenyűgözni, de itt valami bámulatos. Meggyőzően hozza az űrben járó embert, aki igazából a Földön sem találja a helyét, aztán a karaktere jellemfejlődésével olyan ívet ír le, mint a legnagyobb színésznők.

Érdekes módon inkább Clooney zavart egy kicsit (pedig őt nagyon bírom); szokásos sármőrös manírjait már többször láthattunk tőle, és ezeket lehet szeretni, de itt most inkább kilógtak. Persze ebben bizonyára van tudatosság, egyrészt kétségtelen, hogy ezek a manírok jól jönnek feszültségoldóként, amikor a szinte elviselhetetlen viszontagságokat nézzük, másrészt a veterán űrhajós karakterének elnagyolása egyben előtérbe tolja a jobban árnyalt zöldfülű asztronautát. Clooney így nem lopja el a show-t Bullock elől, még a film kulcsjelenetében sem.

Amikor a filmet Velencében bemutatták, a szerencsés újságírók kórusban írták, hogy ezt a filmet moziban kell nézni, James Cameron is elájult tőle, és én is csak ebbe a sorba tudok beállni. A Gravitáció teljesen indokolja a 3D-t, az IMAX-et meg pláne, és a film egy-két olcsóbb hatásvadászatát (éppen a néző felé pörgő alkatrész és hasonlók) is hamar meg lehet emészteni. Ennek a műnek tényleg óriásvászon jár, ott kell lenni a büdös nagy űr előtt, és szinte átélni a lélegzetelállítóan ábrázolt súlytalanságot (űrhajósul: mikrogravitációt), aminél szebb nem nagyon született még a greenbox és a cgi nászából. Aztán együtt kell félni a két űrhajóssal, mert más választásunk úgysem lesz (agora-, akro-, auto-, kozmiko-, techno- és klausztrofóbiások kérjék ki kezelőorvosuk véleményét). Izgulni úgy, ahogy filmen régen izgultunk. Észrevenni a stáblistánál, hogy megmaradt a popcornunk. Örülni annak, hogy az év filmjét nem szinkronizálták. És benne maradni azokban a megkapó, hosszú snittekben.

IMDb: 7,9

Rotten Tomatoes: 96 %

Index: 10/9