Ha egy film után az ember szinte csak arra emlékszik, hogy a főszereplő bajusza beszarás, mennyire jó volt, és a hideg rázza, ha eszébe jut a magyar szinkronban folyamatosan raccsoló Poirot, akkor maga a film nem hagyott benne túl mély benyomást. A Gyilkosság az Orient expresszen ilyen film, legalábbis akkor, ha az ember olvasta a regényt, és látta az abból készült, 1974-es Sydney Lumet-filmet. Ha nem, akkor nyugodtan menjen el, nagy baja nem származik belőle. 

A 1936-os Christie-regény nekem soha nem volt a kedvencem, szerintem Poirot a detektívregény-irodalom egyik legidegesítőbb karaktere, akinek soha nem drukkoltam, sőt, azt vártam, mikor szaggatják le a fejéről azt a nyomorult bajuszkötőt. De attól, hogy halálosan idegesített, a regényeket mind elolvastam. Akinek nincs meg Poirot Albert Finney vagy David Suchet alakításában, az jóval elfogadóbb lesz Kenneth Branagh filmjével, de a nagy elődök ismerőinek legalább egy óra kell, mire eljutnak odáig, hogy ne verje le a víz őket a 65 mm-es filmre forgatott, a bazi nagy mozivásznon elképesztő méreteket öltő bajusztól. Amire sajnos sokkal nagyobb műgondot fordítottak, mint bármi másra a filmben, mintha az alkotók előre tudták volna, hogy amúgy erről a feldolgozásról senki nem beszélne két nappal a bemutató után. 

Ilyen filmet rendezni és bemutatni 2017-ben bátor vállalás. Nem is került sokba, 55 millió dollárból manapság nem nagyon szokás forgatni, ez az a közepes költségvetés, amivel a stúdiók nem szeretnek foglalkozni, mert kiszámíthatatlan, inkább tíz olcsó horrort az árából, mert ha abból egy bejön, már jól járnak. Ráadásul egy kamaradarabról van szó, ami 90 százalékban egy, a szerb hegyek között a hó fogságába ragadt vonaton játszódik, akció, mozgalmas jelenet nélkül. A játékidő nagy részében egy idegesítően arrogáns és tudálékos, az arcán gondosan ápolt, szürkés-őszes-kunkorodó-tekeredő bajszot viselő detektív beszélget több más emberrel, akik vagy hazudnak neki, vagy nem, a végén meg ebből összerakja a címbeli gyilkosság megoldását, és prezentálja azt a vonat utasainak. A nagy rejtély egyébként egy amerikai üzletember meggyilkolása: az elkövető a vonaton, a vonat egy lavina miatt a hóban, Poirot a vonaton, ennyi. 

Régimódi, pár látványos képsoron kívül elég fantáziálatlanul forgatott film ez, ami néha a Polar Expresszre hasonlít, néha meg egy olcsó tévéfilmre, amiben a valóban korhű jelmez és vonatbelső úgy elvitte a pénzt, hogy egy tisztességes háttérfestésre vagy normálisan megcsinált zöld hátteres felvételre sem jutott. Hiába gyönyörű az étkezőkocsi belseje, ha az ablakon túli, vetített világ leugrik a vászonról. Hiába öltöztettek fel minden színészt a legnagyobb odafigyeléssel, ha azok a ripacskodásukkal tönkrevágnak mindent.

Most gondoljanak bele, milyen alakításokról beszélhetünk, ha Johnny Depp hülyén beszélő, hülyebajszos karakterének legfrissebb inkarnációja (amit bármikor elő tud adni ) még mindig emlékezetesebb, mint Michelle Pfeiffer, Josh Gad vagy Willem Dafoe túljátszott hadonászása. Judi Denchnek jutott az orosz grófnő szerepe (hál' istennek nem oroszos akcentussal), és csak annyi dolga van, hogy rémesen viselkedjen. Penélope Cruz a regényben még svéd apáca volt, most már egy Pilar Estevardos nevű karakter, és Branagh, a színész sem sokkal jobb, elbújik a bajusz mögé, de nem is baj, mert a nyomozása hiteltelen, a konklúziója meg légből kapott.

A forgatókönyv bizonyos részekben eléggé eltér a regénytől, és most nem a polkorrekt szereposztásra gondolok, amiben a brit hadsereg egyik tisztje nem Sean Connery, hanem egy fekete színész és még csak arra sem, hogy a záró képsorokon feltűnik egy fekete katona a szerb (vagy jugoszláv) hadseregben is, hanem arra, hogy azok a finom nüanszok, amik egy ilyen beszélgetős, puzzle-összerakós, együtt gondolkodós filmet izgalmassá tesznek.

A kihallgatások alatt elhangzó apró kis utalások és hazugságok, félrevezető mellékvágányok és verbális csörték pont arra jók, hogy a nézőt behúzza, érdekeltté tegye. De Branagh-t jobban érdekelte a bajusz és az, hogy tízpercenként legalább egyszer megmutassa, ahogy az összes szereplő Nagyon Jelentőségteljesen Egymásra Bámul.

Az egész filmet átlengi valami megmagyarázhatatlanul idegesítő hangulat, esküszöm, végig rettegtem, hogy egy ponton valaki elkezd táncolni, és elénekli a dialógját, arról nem is beszélve, hogy a világban egyensúlyt kereső és ahhoz mindenáron ragaszkodó Poirot egyáltalán nem tűnik akkora koponyának, mint amilyennek beállítják (Jeruzsálemtől Isztambulig mindenütt arcról ismeri még a legutolsó suhanc is).

A filmből a Fox szeretne egy franchise-t kihozni, ami persze a bevételtől függ leginkább, azaz ha marketinggel együtt legalább 100 millióba kerülő krimi nem hoz be vagy 150 millió dollárt, akkor ezt el lehet felejteni, hiába lengetik be a folytatást az film zárójelenetében. Van rá egy bajuszkötőnk, hogy nem fog összejönni.