Index Vakbarát Hírportál

Visszautasítottam David Bowie-t, aztán jött a pestisjárvány

Interjú Enyedi Ildikó filmrendezővel

DSC 1108
2017.12.09. 12:52

Egy percig sem bánja, hogy nem fogadta el David Bowie felajánlkozását egyik filmjének főszerepére, és nem a rendszert okolja, hogy ünnepelt rendezőként tizennyolc éven keresztül nem kapott támogatást egyetlen filmtervére sem, inkább a saját kudarcait és rossz döntéseit teszi felelőssé. Arról is beszélgettünk vele, van-e esélye a Testről és lélekről című filmnek az Oscar-díjat nyernie, bánja-e, hogy kritikusan beszélt Magyarországról, és hogy neki milyen tapasztalatai vannak a hatalmukkal visszaélő, erőszakos férfiakkal.

Hogy lett David Bowie a Bűvös vadász című filmjének producere?

Nagyon tetszett neki az első filmem, Az én XX. századom, a film egyik producerét pedig ismerte. Még azt is felajánlotta, hogy eljátszaná a főszerepet. Aztán miután megnézte a kész filmet, felkért, hogy találjam ki az indiai turnéján a show koncepcióját, és menjek velük, csináljak az egészről egy dokumentumfilmet.

De ezt tapasztalatlanságból azonnal visszautasítottam, mert nyolc hónapos terhes voltam. Pedig nagyon sokat csúszott a turné, mert sok év után kitört valami pestisjárvány Indiában.

Ez kár, nagyon szívesen megcsináltam volna.

Mit mondott Bowie-nak, amikor felajánlkozott a főszerepre?

Hát hogy nem.

De miért?

Azt éreztem, hogy agyonnyomná a történetet, az egész filmet, amelyben számomra a főszereplő mellett ugyanolyan fontos volt a sakk nagymester figurája is. Senki nem azt nézte volna, hogy itt egy történet, egy fiatal rendőr, hanem hogy hogyan oldja ezt meg David Bowie.

Nem vonzotta az sem, hogy bár a koncepció sérült volna, de talán cserébe megnyílik ön előtt Hollywood kapuja?

Fafejű voltam, nagyon szerettem volna megcsinálni ezt a filmet, és úgy, ahogy elképzeltem. Számomra fontos dolgokról szólt. Kell, hogy legyen egy rendezőben valamennyi fafejűség, hogy végig tudja nyomni az elképzeléseit, és legalább ő azt gondolja, fontos, és pont ebben a formában fontos, amit kitalál. Párszor megkísértett Hollywood, de mindenkinek tudnia kell magáról, mi az, amiben érvényesen tud dolgozni, amit vidáman meg tud csinálni, és mi az, ami túl nagy ár valamiért. Egy bizonyos költségvetés felett sokkal kötöttebb a munka, és ismerve a saját alkatomat, én nem bírnám ezt humorral, vagánysággal, jókedvvel, hanem valószínűleg belekeserednék.

A Testről és lélekről szakmailag az idei év legsikeresebb magyar filmje, de ez a siker tizennyolc év szünet után érkezett: ennyi ideig nem volt lehetősége nagyjátékfilmet rendezni. Hogy kezeli most a változást?

Sikerfilm

A Testről és lélekről a Berlinalén debütált, és meg is nyerte az A-kategóriás fesztivál fődíját, és mellé még a kritikusok és az ökümenikus zsűri díját is. Azóta is rengeteg fesztiválon díjazták, eladták kilencvenegy országba, Amerikában a Netflix vette meg, és itthon is megnézték csaknem kilencvenezren, ami egy hasonló filmtől szinte hihetetlen eredmény. Ezt a filmet jelölte Magyarország Oscar-díjra, az Európai Filmakadémia pedig magyar filmmel eddig példátlan módon négy díjra - legjobb film, legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb női főszereplő - is jelölte. A díjakat december 9-én adják át Berlinben.

Tulajdonképpen minden filmemnek elég jó volt a visszhangja, a különbség az, hogy most valahogy sokkal oldottabban csinálom végig, ami ezzel jár. Olyan ember vagyok, akinek fiziológiailag sok egyedüllétre van szüksége, mégis, valami átalakult bennem: mindenféle fakszni nélkül egyszerűen csak örülök a meleg, konkrét, spontán reakcióknak, és minden helyzetre tudok emberi találkozásként tekinteni. A forgalmazói szakmáról például rengeteg mindent megtudtam: ők a mozi hősei, akik soha nem vonulnak végig a vörös szőnyegen, és nemhogy az ő, de a cégük nevét sem tudja senki. Nagyon érdekes volt egy-egy vacsorán megtudni az élettörténetüket, és hogy miért vállalják ezt a szolgálatot: ezekkel a filmekkel sokkal többet kell melózni, és sokkal kevesebb bennük a pénz, ők mégis ezt választották. Egyszerűen, mert szeretik a mozit.

A legtöbben ugyanerre a kérdésre válaszolva valószínűleg nem a forgalmazókkal, hanem a Steven Spielberggel, Tarantinóval és a többi sztárral való vörös szőnyeges találkozásaikról meséltek volna.

De ezek iszonyúan megható történetek.

A sztárokkal való találkozás nem is vonzza?

De, persze. De azok is ugyanúgy emberi találkozások. Hogy akkor valami csillogót is mondjak: a Velencei Filmfesztiválon zsűritag voltam, Edgar Wright, Annette Bening és a többi nagyon komoly fej mellett. Szép volt azt látni, hogy bármennyire különböző háttérrel érkeztünk is, mennyire komolyan veszi mindenki a filmeket, mennyire igazi néző mindenki. Olyan ember is, mint Annette Bening aki az egész életét a hollywoodi stúdiórendszerben töltötte el – megcáfolva a mi európai előítéleteinket. Délutánonként a tervezett egy-másfél órák helyett három-négy órákat beszélgettünk a filmekről, és mindenki egyformán lelkes volt.

Jelent valamiféle elégtételt, hogy tizennyolc év csend után most ekkora a pezsgés ön körül?

Voltak pillanatok az életemben, amikor elégtételt éreztem:

nagyon jólesik, ha mindennek ellenére megcsinálok valamit, és látom, ahogy nyel egyet az, aki átvert, hitegetett vagy effektíve becsapott. Most azért nem érzek ilyesmit, mert nincs kivel szemben.

Én bénáztam el, hogy ennyi ideig nem dolgoztam. Nálam sokkal nagyobb rendezők is kerülnek méltatlan helyzetekbe, még egy Spielberg is. Ez része a szakmának, én nem tudom és nem is akarom senki másra fogni a helyzetemet.

Nem érezte azt sem, hogy hogy kiszúrt önnel a filmek támogatásáról döntő bizottság, előbb a Mozgókép Közalapítvány, aztán a Filmalap?

Nem. Ez egy nemzetközi szakma: ha rugalmasabb, talpraesettebb vagyok, lett volna lehetőségem külföldön is dolgozni.

Nem is volt konfliktusa egyik rendszerrel sem?

Nem. Nincs sehol előírva, hogy nekem muszáj pénzt kapnom a filmjeimre. Ez nálam egyszerűen így alakult. Volt két nagy kudarcom, amiktől meginogtam, és elkezdtem kapkodni, rossz döntéseket hozni, méltatlan emberekkel szövetkezni. És közben tudtam, hogy ezt teszem, mert az ösztöneim azért még működtek, annyira még nem voltam leépülve. De egy fura, beszűkült tudatállapotban voltam: „mindegy, hogyan, csak sikerüljön”. De nem mindegy, hogy hogyan. Sokszor nagyon be tud gyorsítani az ember, ha egy kicsit lassít; én rengeteg időt vesztettem a kapkodás miatt. Ha valakire haragudhatok, az legfeljebb én magam lehetek. Ahhoz meg nincs kedvem.

Mi volt az a két nagy kudarc?

Az egyik A feleségem története (Füst Milán regényének adaptációja – K. B.), aminek most elkezdtük az előkészítését – nem adtam fel! A másik egy New Yorkban, 1939 nyarán játszódó film, aminek Szilárd Leó a központi figurája, ami majdnem, nagyon majdnem összejött. Ezt sem adtam fel.

Hogy éli meg a nagy kudarcokat? Mint amikor az embert visszautasítja a szerelme?

Inkább, mint egy vonatszerencsétlenséget: addigra már nagyon sok embert húzok magam után, akik szintén sérülnek, hoppon maradnak. Ilyenkor van egy hosszú gyászmunka, amíg az ember nem tud semmi mással foglalkozni. De hát ez egy ilyen szakma.

Ebből a „de hát ez ilyen”-ből úgy hangzik, mintha nem is lett volna olyan nagy a gond. De korábban azt mondta, a tizennyolc év szünet alatt „az összes olyan pszichikai és fizikai tünetet produkálta, amit egy munkanélküli”, depressziós is volt.

A kilencvenes években is sok visszautasítás jutott egy-egy igenre, de ez a most helyzet annyira extrémen hosszan tartó volt. Valószínűleg már nem voltam abban az állapotban, hogy jó döntéseket hozzak. Érdekes, de ahogy belül valamitől újra megnyugodtam, elrugaszkodtam a medence aljáról, és elfogadtam, hogy ez van, szinte azonnal jött a külvilág az ajánlataival.

Ez volt a Terápia című sorozat rendezése az HBO-nál?

Igen.

Megalkuvásnak érezte akkor, hogy tévében kell dolgoznia a mozi helyett?

Addigra már szenvedélyes sorozatnéző voltam; az első diákjaim között voltak, akik még húzták a szájukat, micsoda szarokat nézek. De azt éreztem, a friss fuvallat, az innovációk most onnan jönnek: a tizenkilencedik századi nagyregény újra megszületett audiovizuális formában. Vannak is saját sorozatötleteim.

A Terápiának pedig nagyon izgalmas és elképesztően vagány, bátor és hatásos volt a minimalista formátuma: két ember ül egymással szemben, és beszélnek, legfeljebb néha odébb teszik a seggüket. Nézni a Terápiát nagyon hasonlít ahhoz, amikor a gyerek mesét hallgat, és belső képeket készít. A néző így alkotótárssá válik: minden egyes nézőnek megvan a maga privát Terápiája, ahol a színész arcához mindenkinek a saját belső mozija társul. Nagyon lelkes voltam, de az új volt nekem, hogy egy későbbi szakaszban szálltam be a munkába, amikor már dolgoztak a sorozaton az írók, és a casting is épp elkezdődött. Bevallom, amikor ezt megtudtam, először vissza is akartam utasítani a felkérést. Meglepő élmény volt, hogy lehet igazán teljes értékű munkát végezni, kibontakozni úgy is, ha kötelékben repül az ember.

Annak, hogy ön is járt terápiára a depressziója miatt, volt köze ahhoz, hogy elvállalta vagy hogy így rendezte meg a sorozatot?

Nincs. De végtelenül hálás vagyok annak a hölgynek, akihez terápiára jártam. Egy olyan producer nullázott le teljesen, aki szerintem orvosi értelemben is pszichopata volt, csak én még sosem kommunikáltam igazi pszichopatával: bár vannak egy páran a szakmában, az ösztöneim eddig mindig megóvtak, hogy öt méternél közelebb menjek hozzájuk. Most közelmentem. A pszichológusnő tanított meg arra, hogyan szakadjak ki ebből, lépésről lépésre, akármilyen áron. Ez az ár egy forgatókönyv volt, amit imádtam, ami 100 % ig az enyém volt, amiben rengeteg munkám volt. De kidobtam: mint a róka, aki csapdába esik, és lerágja a lábát, hogy kiszabaduljon.

Úgy érti, ez a forgatókönyv jogilag már soha többé nem lehet az ön tulajdona?

Igen. De azóta már írtam egy jobbat, ugyanerről a témáról. Ez a nagy előnye az alkotóknak: így mindig ki tudunk bújni a csapdából. Senki nem tud igazán foglyul ejteni.

Mennyire viselte meg az önértékelését, önbecsülését a Simon mágus sok díja után beállt, hosszú szünet?

Az ember akkor is tele van kérdésekkel saját magáról, ha éppen nagyon fut a szekér.

Én minden vetítés alatt izgulok: ha a szentendrei Part moziban vetítik, akkor is végig ilyen kicsi közben a gyomrom.

Ebben a szakmában nincsenek bérelt helyek. Én már rég elfelejtettem, hogy van mire hivatkoznom, hogy én bármit is tényleg tudok. Hálás vagyok azért, hogy sokan emlékeztek még erre: én már nem tekintettem magamra rendezőként, de ők igen.

Mikor érezte először újra rendezőnek magát?

A Testről és lélekről előkészítésének első pillanata azonnal törölte ezt a tizennyolc évet: soha nincs idő azon gondolkodni, milyen sok idő is telt el, ha az ember dolgozik valamin. És soha nem adtam fel, végig dolgoztam filmterveken.

Sok mindentől megvéd, hogy magamnak való ember vagyok: ha sikerem van, a pozitív túlzásoktól, máskor pedig attól, hogy igazán mélyen érintsen a kudarc, bár ebben a tizennyolc évben volt kivétel. A szüleim belém plántáltak egy nagyon mély önbizalmat: valahogy magától értetődő volt, hogy rendben vagyok. Jó viszonyban voltam magammal, és nem mértem folyamatosan a külső reakciókhoz, hogy mit gondoljak magamról. Amikor ezt valamennyire elvesztettem a depressziós időszakomban, akkor jöttem rá, micsoda védőburok is volt ez. Mindig szorongó gyerek voltam, de ez a titkos kincs mindig megvolt számomra. Beleborzongtam, hogy milyen lehet annak, aki a családi háttere miatt a visszajelzéseknek kiszolgáltatva éli le az életét, mint én abban a rövid időszakban: ha rossz jött, összeomlottam, ha jó, boldog voltam. A belső instabilitás teljesen csupasszá tett.

Mennyi van ebből az időszakból a Testről és lélekről főszereplőjében, Máriában?

Ebből az időszakból nincs benne semmi. Mária inkább a gyerek- és fiatalkorom. Persze ma is van belőle bennem, de a gyerekeim nagyon szépen másodszor is felneveltek engem. A belső nyitottság és rugalmasság bennem is úgy alakult ki, hogy a gyerekek kedvéért megtanultam biciklizni, úszni, hogy tudjam velük együtt csinálni. Ha az ember jobban bele mer menni az őt körülvevő világba, az visszahat a lelkére is.

A Testről és lélekről zenéiről

Két dalnak van fontosabb szerepe a filmben: az egyik a nem túl ismert magyar extrém metal együttes, a Watch My Dying Nicht vor dem Kind című száma. Hogy bukkant rá pont erre?

Az az igazság, hogy eredetileg egy svéd szám szerepelt volna a filmben, de nem tudtuk megvenni: nem olyan dicső dolog, de a pénznek köszönhetően fedeztem fel őket. Elkezdtem ebben a műfajban zenéket hallgatni, és ők szerintem három körrel jobbak az átlagnál. Elemien hat, de irónia is van benne, ami ritka ebben a műfajban.

A másik, sokkal fontosabb dal a filmben Laura Marling What He Wrote-ja. Úgy tudom, a brit sztár csaknem húszmillió forintnyi jogdíjat kért érte, ön mégis ragaszkodott ehhez a dalhoz.

Kispóroltuk. Megérte. Nagyon hálás vagyok a producereknek, hogy megértették, ez nem csak egy rendezői rapli. Laura Marling személyiségéből is sok van Máriában. 16 éves kora óta figyelem a munkáit: csodálatos alkotó, csak a klipjeit nem szabad megnézni.

Több mint fél évig húzódott a jogok megszerzése, amiből legalább öt hónapig nem is volt B verzió, mert ez a dal valami nagyon különlegeset tud. Aztán amikor elkeseredésemben mégis megpróbáltam helyettesíteni, bármi mástól kifejezetten giccses lett a jelenet, sőt, nemcsak az, hanem úgy az egész film mehetett volna a levesbe. Ha az a jelenet nem stimmelt volna, az egész film kilukadt volna, mint egy lufi.

Én úgy éreztem, hiába filmezik már harminc éve, ez volt a legszemélyesebb filmje mind közül.

Mindegyik nagyon személyes. Máig emlékszem, hogy amikor a Simon mágus első forgatási napjára készültünk, majdnem elütött egy autó, ahogy átmentem a Bajcsyn. És nem azt éreztem, hogy jézusom, hanem hogy „hmm, ez milyen sok mindent megoldott volna”. Nagyon-nagyon benne voltam Simonban, ha úgy tetszik, én vagyok Andorai Péter.

Az első filmemet, Az én XX. századomat egy küzdelmes főiskola után készítettem: ha akkor felmértem volna, hogy statisztikailag mennyi esélyem van játékfilmet rendezni, pláne egy ilyen nagy költségvetésűt, az első betűt sem írtam volna le. Az enyhe autizmusomnak az is az előnye, hogy halál boldogan megírtam a forgatókönyvet, aztán halál boldogan pályáztam vele Hamburgban, ahol utólag kiderült, hogy nem is lehetett volna, csak nem olvastam el a leírást. Elképesztően nagy, szertelen életöröm volt bennem akkor.

A Testről és lélekről nagyon más lett, mint a korábbi filmjei, mintha kimaradt volna az életútjából három el nem készült film, ami elvezethetett volna idáig. Sokkal kevésbé is jelenik meg benne a természetfeletti, vagy az, amit mágikus realizmusnak szokott nevezni.

Én nem, csak mások nevezik így. Mindig is próbáltam valamiféle párlatot készíteni, minél egyszerűbben, minél kevesebbel mondani el minél többet. Ezt most én is úgy érzem, hogy valóban sikerült elérnünk a munkatársaimmal. A felszínen nagyon egyszerűnek látszó megoldásokban nagyon sok mindent rejtettünk el, és erről nemcsak én meg az operatőr tudtunk, hanem mindenki. Ezért is sikerülhetett, mert mindenki hajlandó volt lelkileg ilyen mélyen belemenni a filmbe.

Minden, a világítás is dramaturgiai funkcióval bír: a néző nem tudja, miért mozdul meg benne valami, de ha nem úgy lenne világítva, akkor nem mozdulna meg. Ezek nem esztétikai, stilisztikai kérdések: arról szólnak, Mária mit érez éppen, mi az az állapot, amit közvetíteni szeretnénk. Még egy olyan apróságnak is kell, hogy legyen dramaturgiai, karakterfestő funkciója, mint Mária telefonjának csengőhangja: a sound designerrel, akivel csináltuk, jót szórakoztunk, de az a buta, ostobán vidám kis dallam és az effektrétegek pontosan érzékelhetővé teszik, mennyire idegen tárgy ez Mária számára, mennyire más az ő világa. A csengőhangon keresztül jobban megismerjük Máriát.

A főszereplő, Borbély Alexandra elmondta, hogy a forgatás alatt végig szinte burokban tartotta őt, hogy ne érjék külső behatások, úgy vigyázott rá, „mint egy kis gyöngyre”. Miért volt erre szükség?

Minden színésznek más kell: van, aki zenét hallgat, van, aki a büfében szeret traccsolni, és azzal kondicionálja magát. Én úgy láttam, Alexandrának erre van szüksége; ez nem az én heppem volt, csak igyekeztem ráhangolódni arra, mi esik jól neki, és megteremteni ezeket a körülményeket. Az egész stáb szeretetteljes, óvó burokkal vette körül, már csak azért is, mert helyből távolugrással kezdtünk: rögtön a durván legnehezebb jeleneteit vettük fel. A szemem előtt esett át egy metamorfózison: ez nem a smink, a haj vagy a jelmez volt, hanem belül alakult át. Egy kicsit borzongató is látni mindenkinek, aki nem színész, hogy mi az a csoda, amire egy nagy színész képes. És mindenki értette és érezte, milyen nagy feladat ez; a műterem legtávolabbi sarkában sem nézte senki az üzeneteit, még az átállások alatt sem jutott eszébe senkinek elővenni a telefonját.

Mit gondol, van esélye a filmnek Oscar-jelölésre vagy akár díjra?

Az a világ nyolcadik csodája lenne: a filmet Észak-Amerikában a Netflix vette meg, és nem szerveztek Oscar-kampányt. Így sok szavazó nem is tudja, hogy versenyben van a film. (A Saul fiát a Sony vette meg Amerikában: a cég több mint fél éves, nyilvános marketingelemekből álló és a kulisszák mögötti, a díjról döntő Amerikai Filmakadémia-tagok figyelmének felkeltését célzó kampányt folytatott az Oscar érdekében – K. B.)

Megfelelne az amerikai ízlésnek a film?

Elképesztően pozitívan reagáltak rá az Amerikai Filmintézet fesztiválvetítésén Los Angelesben. A második alkalommal egy csomóan nem is fértek be a terembe, aztán a közönségtalálkozóról úgy kellett hazaküldeni a nézőket, mert még mindig volt nyolc kéz a levegőben. Ugyanazt éltem át ott, mint a Távol-Keleten: semmi nehézséget nem éreztem amiatt, hogy ez egy úgynevezett európai „művészfilm”, akadálytalanul befogadták.

Mit jelent az ön életében, hogy az Amerikai Filmakadémia tagja lett?

Most például szavazhattam a diák-Oscaron Freund Ádám filmjére. És egy csomó filmet meg tudok nézni. Folyamatosan kapom a meghívókat a vetítésekre, így belülről látom, hány levelet küldenek ki a konkurens filmek sajtósai, hogy egy kicsit még bosszúsabb legyek.

A Berlinale alatt adott egy interjút egy német rádiónak, amelyben kritikusan beszélt Magyarországról, és amiből lett egy picike botrány-féleség is. Pár nap múlva azt mondta, megbánta.

De azt is elmondtam, konkrétan mit bántam meg: hogy megint mindenki egymásnak esett és házmesterek módjára tépte egymást, a nevető harmadik meg csak figyelt. De ebbe nem akarok belemenni. Egy német riporter nyáron interjút készített velem, és elmagyaráztam neki, hogy hihetetlenül tisztességesen dolgozó embereket bánthatok, ha erről beszélek. Ez után azt írta a cikkbe: „Enyedi Ildikó nem akar erről beszélni, mert szeretne még filmeket csinálni.” Kösz.

Isten ments, hogy Deutsch Tamásról beszéljünk, de amit ő akkor a maga stílusában felvetett, azon sokan mások is elgondolkodtak: ha egy művészt a magyar állam támogat, akkor annak a művésznek már nem illendő kritizálnia a magyar államot?

Mi azért fizetjük a magyar állami nomenklatúra tagjait, hogy ellássanak bizonyos alapvető funkciókat: tartsák fenn a kórházakat, legyen rendőrség, legyen oktatás, legyen kultúra. Ezeket a feladatokat több szervezet látja el, például a Magyar Nemzeti Filmalap. Ennyi.

Semmilyen európai országban nem hallottam arról, hogy egy filmesnek hitet kellene tennie a kormány mellett, mert az ellátja azt a funkciót, amelyet el kell látnia.

Ön volt az egyike azoknak, akik Sárosdi Lilla szexuális zaklatással kapcsolatos vallomása után nyílt levélben álltak ki a színésznő mellett és az elkövetők ellen.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetősége a sokk miatt először ügyetlenül reagált az ügyre, ezért álltunk ki mi is. Elkezdtem egyébként írni egy bíztató levelet is, férfiaknak, vigasztalásképp. Most valami ahhoz hasonló helyzetet élhetnek át, amilyet minden kisebbség: néhány ember súlyos viselkedése miatt árnyék vetül egy egész csoportra. Ez néha igazságtalan, nehéz helyzet, egy fájdalmas folyamat, de túl kell rajta esni.

Amikor csendes, első osztályos, jó kislány voltam, máig emlékszem, hogy a második vagy harmadik napon odahívott magához a tanárnő, és megkért, hogy nyújtsam ki a tenyeremet. Mosolyogva kinyújtottam, mire teljes erőből rácsapott a vonalzóval. Azóta sem tudom, hogy miért; biztos még nem jöttem rá valamilyen szabályra. Akkor ez bevett része volt az oktatásnak – ma meg már nem az. Elég abszurd lenne egy bottal, vonalzóval rutinszerűen verekedő tanítónéni a kis hatévesekkel. Pedig nem olt olyan szörnyen régen.

Én egy olyan rendszerben nőttem fel, ahol az a szó, hogy zaklatás, egyszerűen nem létezett, az a normál mindennapi élet része volt, és az én dolgom volt nőként, hogy kezeljem ezeket a helyzeteket. Egy színész különösen sérülékeny, mert az ő esetében nem nyolctól négyig tartó irodai munkáról van szó, sőt, az esti, az előadás vége utáni beszélgetések sokszor a munka legfontosabb részei. Nincs szebb dolog annál, mint beülni egy autóba, és elmenni valahová és hajnalig a szakmáról beszélgetni lelkesen, szenvedélyesen. Én is átéltem ilyeneket, máig meghatározóak számomra a kaposvári színház büféjében átélt éjszakába nyúló beszélgetések. Klassz, izgalmas, lelkes emberekkel, csodálatos fiatal alkotókkal, mindenféle hátsó szándék nélkül – mert azért a meghatátrozó mégiscsak ez volt. Épp ezért különösden felháborító, ha valaki ebbe a lelkes állapotba piszkít bele. Megsért egy mély, kimondatlan szövetséget.

A színészt egyébként is arra kondicionálják – okkal –, hogy megtanulja szétválasztani a civil gátlásokat a szakmától, és ne kelljen minden egyes előadáson áttörni ezeket: vannak jelenetek, amelyekben például meztelennek kell lenni. Ez sokkal nyitottabb, képlékenyebb munka, amelynek a határai nincsenek olyan pontosan körülírva, mint egy könyvelőé. Ráadásul totálisan bizalmi állapotról van szó, anélkül nem is lehet együtt dolgozni.

Fiatal nőként hogyan boldogult ebben a rendszerben, amelynek, mint mondja, a zaklatás is része volt?

Volt, hogy megbántottam egy rendezőtanáromat. A lakására hívott beszélgetni – mint később kiderült, a felesége is ott volt az aprósüteménnyel, ez egyszerűen egy kedves gesztus volt. De én, egyedüli lányként az osztályban, nem éltem vele. Mert már korán elfogadtam, hogy ez egy ilyen világ, ezek a törvények, amelyek között túl kell élnem.

Elmondok két esetet. Kilencévesen vidéken töltöttem egy évet, mert apám, aki tudományos kutató volt, Ford-ösztöndíjat kapott, és anyukám is vele ment Amerikába, de akkor még nem engedtek ki egész családokat: én voltam a túsz. Nagyon klassz volt, egy kis faluban voltam nagybácsiknál és nagynéniknél. Lett egy cicám például. Egy ismerős, aki gyakran járt a házhoz – családos ember egyébként – egyszer berántott egy ajtómélyedésbe, és teljes erejéből szájon csókolt. Kitéptem magam, kimostam a számat, és az én totális bizalmammal azonnal mentem a nagynéni-nagybácsihoz, hogy elmondjam, mi történt. Ők pedig felháborodtak, hogy hogy találhatok ki ilyesmit. Azt mondtam: oké, itt vagyok idegenben még hat-nyolc hónapig, mostantól tudom, hogy csak magamra számíthatok.

A másik történet: huszonegy éves voltam, amikor apámhoz vendégségbe érkezett egy vendégprofesszor. Lelkesen vállaltam, hogy körbevezetem a városban. Az egész napos túra végén felhívott a szállodai szobájába, hogy valamit küld az apukámnak. A szobában rám rontott; rárontott egy őt meghívó kollégájának a lányára. Ki tudtam menekülni, de eszembe nem jutott elmondani az apámnak, feljelentést tenni meg pláne nem. Megint csak azt szűrtem le, hogy ez egy ilyen világ, nagyon észnél kell lenni, résen kell lenni.

Vegyük úgy, hogy az a fájdalmas megtisztulás, ami most történik, minden nagyszerű, jóban-rosszban mellettünk álló, imádnivaló férfi érdekében is történik. Akik soha nem csinálnának ilyesmit.

Ne maradjon le semmiről!