Index Vakbarát Hírportál

Ahol a gyereket csak te kis szarnak nevezik

MV5BZDc1ZDIyZGQtNDZmZS00NGFiLWIyOTMtOWM1NDExNmMwMWY5XkEyXkFqcGde
2019.02.12. 04:51

Még a horrorfilmek is akkor a leghatásosabbak, ha nem szörnyektől kell félni, hanem minden, ami történik bennük, hihető és életszerű. Ilyen horrorisztikusan gyomorszorító Kafarnaum című, Oscar-jelölt libanoni film is, pedig semmiben sem hasonlít a horrorokra. Csak abban, hogy rengeteg rettenetes dolog történik a főhőseivel, és a néző képtelen lerázni magáról az emiatti torokszorítóan rossz érzéseket, mert azt érzi, mindaz, amit lát, tényleg megtörténik rengeteg emberrel, és a végén nem győz a jó, nem jön semmilyen megmentő, nem fordulnak jobbra a sorsok. Nincs feloldozás, nincs megoldás. Aki olyan életre születik, mint amilyet a film bemutat, annak szinte biztosan meg van pecsételve az élete a születéstől fogva, és vagy gazember válik belőle, vagy azt kívánja, bár inkább ne hozták volna világra.

A Kafarnaum zseniálisan és hihetetlenül kifejezően játszó, mégis amatőr színészei olyan életekből érkeznek, amilyeneket a film is ábrázol: bár a történet teljes egészében fikció, az író-rendező Nadine Labaki (a Karamell rendezője) minden elemét a saját kutatómunkájának tapasztalatai ihlették. A történet egy Libanonban élő, szíriai menekült kisfiúról szól, akinek még papírjai sincsenek, mert a nyomorban élő szülei be sem jelentették sem az ő, sem számolatlan testvérének születését. És pont úgy is bánnak velük, mintha nem érző emberi lények lennének, csak odapottyant potyautasok egy semmibe tartó lélekvesztőn: őket küldik hamis receptekkel a patikába, hogy drogot készítsenek a gyógyszerekből, ők árulják az út szélén fillérekért a limonádét, és őket adják el a lakhatásért meg pár csirkéért a gazdagabb férfiaknak feleségül, ha a kislányoknak nem sikerül eltitkolniuk, hogy megjött az első vérzésük.

Ennyire jó

Rotten Tomatoes: 84%

IMDb: 8,2

Metacritic: 74

Index: 9/10

Ez az a pont, szeretett nővérének kiárusítása, amikor a 12 év körüli – hogy mikor született, arra senki nem emlékszik pontosan – főszereplő fiú, Zain inkább lelép otthonról, hogy végül egy lepusztult, vidéki vidámparkban kössön ki, egy kisbabáját rejtegető, illegálisan az országban lévő etiópiai menekült nő mellett. Innentől együtt próbálnak meg boldogulni, azaz lehetőség szerint Európába menekülni egy olyan emberkereskedő segítségével, akire az ember jó szívvel egy tál lencsét sem bízna rá, nemhogy az életét – ha lenne bármi más lehetősége. De mindezt a film már utólag meséli el, amikor a fiú már a fiatalkorúak börtönében ül, mert megkéselt valakit; ez a tárgyalás adja a film keretét.

A Kafarnaum attól igazán hatásos, hogy Labaki teljesen leszámol mindenféle erkölcsi különbségtétellel, amely pedig végeredményben minden hasonló filmben jelen szokott lenni: itt semmilyen szinten sem lehet jókról és rosszakról beszélni. Ez a film nem akar abba a hamis, de megnyugtató hitben elringatni, hogy a legkönyörtelenebb körülmények között, ahol a gyerek soha nem tapasztalja meg, mi az a szeretet, ahol úgy beszélnek vele, hogy a „te kis szar” még a legkedvesebb becézés, ahol szó szerint nem számíthat senki se emberre, se istenre, ott is megmarad az ember szíve mélyén a Mindent Felülíró Tiszta Erkölcs.

Épp ezért annyira maradandó a film egyik csúcsjelenete, amelyben a végleg magára maradt kisfiú már tényleg nem tud mihez nyúlni az életben maradás érdekében, így előveszi azt, amit úgynevezett szüleitől tanult: elmegy a patikába, drogot készít, a folyton láb alatt lévő totyogó csecsemőt meg épp úgy kötözi ki az ágy lábához, ahogy a szülei is kikötözték a kishúgát, csak akkor még ő maga volt az, aki kioldotta a csomót. Nincs rózsaszín farok, hogy az ilyen neveltetés hatása eltörölhető. De még a minden tekintetben romlott és aljas szülőknek is ad egy olyan monológot a film, amelynek a körülmények kényszerítő hatásáról szóló mondataiba tulajdonképpen nem lehet racionális érvekkel belekötni, legfeljebb csak azt lehet vele szemben ismételgetni, hogy „de ezt így akkor sem lehet”. Lehet.

De nemcsak a sorstragédiák súlya és elkerülhetetlenségük jéghideg logikussága miatt kiemelkedően jó a Kafarnaum – a cím a bibliai városra utal, amelyet Jézus megátkozott, és ezért a káosz szinonimája lett –, de nagybetűs filmként is. Az operatőr Christopher Aoun gyereknézőpontból felvett, dokumentarista, mindenféle esztétizálást szigorúan kerülő képei miatt is, és azokért a snittekért, amikor mégis kilép ebből a nézőpontból, és az ólómsúlyú földhözragadtság után pár másodpercnyi költőiséget visz az egészbe, a nyomortelep madártávlati képével, vagy a vidámpark nagytotáljával, amikor Zain ki tud ragadni egy pillanatot az időből, hogy egyszer az életben belefeledkezzen az életbe. Hasonlóképpen, egészen feltűnésmentesen használja a dokumentarizmusból kiemelő szimbolikát a rendező is. Például a Pinokkiót felidéző vidámparkkal, hogy felderengjen, ez a film a mese totális ellentéte: ott Dzsepettó annyira vágyik egy gyerekre, hogy még fából is jó neki, csak legyen vele valaki, itt viszont egészen elképzelhetetlen egy ilyen szerető szülőfigura, és nemhogy a fát nem változtatja semmilyen csoda érző lénnyé, de még a valódi embereket sem. (Hogy a film tulajdonképpen Móricz Zsigmond Árvácskájának libanoni, huszonegyedik századi verziója, azt bizonyára maga a rendező sem tudja.)

 A kilátástalanság feloldás nélküli, tehetetlen, néma sikolya ez a film, ami csak akkor bicsaklik megy egyszer-egyszer, amikor Labaki túlzottan kiáltványszerű, vagy túlzottan hangzatos mondatokat ad a szereplői szájába, főképp a tárgyalás jeleneteiben. Már a felütés is ilyen túlzás: a kisfiú az első jelenetben kijelenti a bíróságon, szeretné beperelni a szüleit, amiért azok a világra hozták. Nem is a gondolat túlzás, inkább annak kimondása – mert amúgy épp az adja meg a kegyelemdöfést a néző szívébe, hogy Labaki tényleg végigvesz minden lehetőséget, de nem tud semmi másra jutni, csak arra, hogy jobb lenne, ha a felnőttek többé nem szülnének gyereket hasonló helyzetben, mert a köldökzsinór átvágására szolgáló olló azonnal elvágja az élet fonalát is, hiszen ami a következő évtizedekben történik, az csak jelentős cinizmussal nevezhető egyáltalán életnek. Nehéz ennél kiábrándultabb végkövetkeztetést leszűrni. És nehéz vitatkozni vele.

Ha van film, amely megérdemli az Oscar-jelölést, hát a Kafarnaum az. Kár, hogy semmi esélye sincs a drasztikusan túlértékelt, pehelysúlyú melodrámával, a biztos befutó Romával szemben.

(Borítókép: IMDB)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!