Index Vakbarát Hírportál

Keserédes dráma szuperhősjelmezben

MV5BOTY2NTYzODIxNF5BMl5BanBnXkFtZTgwMDA2OTU5NzM@. V1 SX1777 CR0,
2019.04.24. 19:30

11 év és 21 film után érkezett el a Marvel Cinematic Universe az első nagy szakasz, az Infiny Saga végére, ami a nevében is jelzi, hogy egy nagy történet volt, olyan, mintha Tolkien begőzölt és egyre csak írt és írt volna, és senki nem szól rá, hogy baszki, elég már, hagyjuk. Persze Tolkien és örökösei még úgysem kerestek 18,6 milliárd dollárt, hogy A Gyűrűk Ura tévés jogai 250 millió dollárért mentek el az Amazonnak, a Disney, a Marvel anyukája meg igen, szóval ilyen alapon nekik van igazuk. A sort egyelőre lezáró, negyedik Bosszúállók-film pedig pontosan olyan lett, amilyennek a rajongók elképzelték, így a világ összes pénzét megkeresi majd az anyacégnek.

Azon persze lehet vitatkozni, és szoktak is, hogy a 18,6 milliárdért cserébe micsoda károkat okozott a Marvel az egyetemes filmtörténetnek, és mennyire vetette vissza a Disney mindent maga alá gyűrő marketinggépezetével megtolt szuperhősfilm-sorozat a filmművészetet, de nézzük a dolgok jó oldalát: az elmúlt 11 évben legalább 21, az MCU filmjeinél izgalmasabb, érdekesebb tévésorozat készült, melyeken elég nagy számban dolgoztak azok a filmesek, akik a blockbusterek miatt megszűnt, közepes költségvetésű filmeken dolgoztak régen legszívesebben, szóval aki izgalmas, új, szerzői alkotásokat akar, az fizessen elő valami streamingszolgáltatóra, aki meg az agyát akarja kiüríteni bazinagy vászon előtt, az menjen moziba.

A Bosszúállók: Végjáték az a film, aminek a vázlatát kvázi az internetes Marvel-fórumokból rakták össze a stúdióban, majd erre kellett valami húst pakolniuk a forgatókönyvíróknak, de szigorúan megtartva a Marvel-filmek sorvezetőjét, aminek alapján a filmek eddig készültek:

  • van egy vagy több ember, akik hősök
  • keresnek egy vagy több fényes bigyulát
  • tervet eszkábálnak
  • sokáig kell keresni (vö. a világegyetem rohadt nagy)
  • a gonoszember is a fényes bigyulát akarja
  • kisebb emberkedések, melyeket vicces beszólások és az előző filmekre való kikacsintások szakítanak meg
  • a végén egy mező két oldalán felsorakozik egymással szemben két sereg és egymásnak rohannak

Ezt kvázi minden MCU-fimre rá lehet húzni, így a Végjátékra is.

A cselekményről spoilermentesen nehéz beszélni, de igyekszünk, viszont akik szeretnének úgy beülni a filmre, hogy semmit nem tudnak róla, azok olvassanak mást, javaslom ezeket a cikkeket.

Szóval a történet: a Végtelen háború után a megmaradt Bosszúállók depressziósak, ahogy a Föld sem az a vidám hely, mint korábban volt (leszámítva a konfliktuszónákat, az éhínség és szárazság sújtotta területeket, stb.), de ők ráadásul még dühösek is, és elmennek egy küldetésre, ami afféle félsiker lesz, érzelmi síkon kielégítő, gyakorlatilag meg az évezred csalódása, mármint számukra. Utána eltelik Egy Kis Idő és a film az eddig MCU-filmektől eltérő irányt vesz, sötét lesz, mélynek tűnő és emberi, és emiatt lehet még akkor is szeretni a Végjátékot, ha amúgy majdnem minden olyan hibát elkövet, amit a rajongóknak készülő filmek szoktak. A gyászt feldolgozni igyekvő szuperhős nem éppen mindennapos a Marvelnél (Deadpool rágódott legutoljára ilyen hosszan hasonlókon), az önmarcangló is ritka, hiszen nem a DC-Univerzumban vagyunk, hanem a harsány Marvelben.

Aztán Történik Valami, és az első, melankolikus szakaszt felváltja egy okosrablós felvonás csapatösszeszedéssel, egyre eltökéltebb szereplőkkel, tervezéssel, emberkedésekkel, és persze beszólásokkal, mindez a film Nagy Célja felé vezető úton, színesben, testhezálló, új göncben. A harmadik, legrövidebb, de legintenzívebb, legtöbbe kerülő és legparasztvakítóbb felvonás pedig a Nagy Összecsapásé, amiben a Jó és a Rossz összeméri erejét, majd győz az, akinek kell, de áldozatok árán.

Tudom, hogy rémesen hangzik, de akár csak egy szereplő neve is megfoszthatja a kedves olvasót az élménytől, így ezt most hanyagoljuk.

Ennyit ér

IMDb: 9,4
Rotten: 97%
Metacritic: 77/100 
Index: 8/10

A történetvezetés, az, hogy a film első fele konkrétan egy visszafogott, a színészekre és a lehetőségekhez képest hagyományos eszközökre bízott, kijózanító dráma, sokat dob a Végjáték végső megítélésén. Nem mindenkire kellett volna ilyen feladatot bízni (Mark Ruffalo bármennyire is jó színész, Hulk nem az), de Robert Downey Jr. megint megmutatta, hogy nem véletlenül kapja ő a nagy lóvét a Disney-től. Chris Hemsworth a korábbi Thor-alaktól elég távol álló viharistent formál meg, meglepően viccesen, Chris Evans Amerika kapitánya pedig a film lelke. Nekem Jeremy Renner (mínusz a rémes frizura), Karen Gillian és Paul Rudd volt még az, aki miatt még egyszer meg fogom nézni a filmet (immáron eredeti nyelven), és Scarlett Johanssont vágnám ki belőle - azt a Black Widow filmet nagyon át kellene gondolni szerintem -, mert hiteltelen, unott és merev, ami a többiek játéka mellett igen zavaró.

Három markánsan más felvonást kapunk a pénzünkért, így a 180 perces játékidő teljesen jogos. Érdekes, de sokkal rövidebbnek tűnik, mint az előző rész volt, ami annak is köszönhető, hogy szuperhősfilm-mércével nézve ez egy intim, szerzői film, kevesebb szereplővel mint szokásos, és ugyan a trükkrészleg megint szügyig gázolt a dollárban, de ez nem volt tolakodóan a vászonra hajítva, mint egy éve. Érzelmi síkon meglepően erősen hat a nézőre: hiába lehet sejteni bizonyos eseményeket, és látszik messziről pár szereplő sorsa, mégis működik a dráma, mert jó ritmusban, visszafogottan teszik oda Russóék, és nem lehet a hatása alól kikerülni.

Amivel viszont baj van, az a film lezárása, pontosabban azok a sablonos megoldások, melyek oda vezetnek, és amikkel a Mindent Eldöntő Összecsapás során találkozunk. Mert semmi nincs benne, amit ne láttunk volna, ami meglepő, érdekes, esetleg váratlan lenne. Kizárt dolognak tartom, hogy a képregényfilmek fanatikus rajongói 22. alkalommal is ugyanazt a két hatéves gyerek + két zsák műanyagkatona + terepasztal elven összepakolt zúzást akarnák látni, mint eddig. Értem én, hogy azért nem szakadnak le fejek, meg járunk bélben bokáig, mert ez egy családi mozi, de könyörgöm,

egy verekedés, vagy egy ütközet legyen már több, más néha, mint egymást nagyon messze elhajigáló CGI-karakterek digitális tánca, ami ráadásul mindig újabb és újabb elhajigálásokkal folytatódik.

Az igazi rajongót ez persze nem érdekli, ő az okosrablós egy óra alatt legszívesebben állva üvöltene a moziban, mert nincs olyan jelenet, amiről ne álmodott volna korábban. Minden olyan érzelmi sarokkövet letesznek, amire vágytunk, és szégyentelenül rájátszanak arra, hogy elég egy képet megmutatni valami helyszínből, a 21 előző filmen szocializálódott rajongó máris libabőrös lesz, és elengedi az olyan marhaságokat, mint az új csudaruha, amit úgy lehet lábbelivel együtt felölteni, hogy amikor kibújsz belőle, az utcai ruhád hipp-hopp rajtad terem, vagy azt, hogy az agyontápolt, sérthetetlen, halhatatlan, űrben és életben maradó Marvel kapitány puszta léte zárójelbe tesz az eddigi 21 filmből 20-at, mert hát basszus,

ha van egy ilyen szupernőnk, akkor miért nem vettük elő, és csibészeltettük rá Thanosra? Nekifut, fejjel előre átrepül a gyomrán, visszafele még egyszer, és a 34. másodpercben vége a filmnek.

Rendben, elfogadom, hogy ez egy mese, és egy mesének vannak illogikus szabályai, és eleve, hagyjuk már a szőrszálhasogatást, le kell ülni, és hagyni, hogy a film három órára elvarázsoljon. Egy biztos: a Végjáték nagyszabású, izgalmas, érzelmes film, amiben sokkal kevesebb a hülyeség és a képregényfilmes klisé, mint a nagy elődökben. És az előző résszel ellentétben itt nem marad félbe az aktus sem.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!