Index Vakbarát Hírportál

Amikor Colin Farrell neve felbukkan a szereposztásban, nem véletlenül kapja fel rá az ember a fejét, az ír színész mindig is híres volt a sokoldalúságáról, legyen szó egy egyszerű gondolkozású vidéki eljátszásáról A sziget szellemeiben, maffiafőnökről a Batmanben, esetleg kezdő bérgyilkosról az Erőszakikban – és ezekkel a címekkel még csak a felszínt kapargatjuk, mert napestig lehetne sorolni a 47 éves hollywoodi ikon villanásait. Nyilván tűkön ülve vártuk tehát a Sugar című új nyomozós sorozatot, melyet az Apple TV+ mutatott be április 5-én az első két epizódjával, benne volt ugyanis a pakliban, hogy Colin Farrell megint valami emlékezeteset hoz nekünk.

A Sugar alapsztorija is érdekes, már szimplán a főszereplő miatt. John Sugar (Colin Farrell) amolyan régi vágású fickó, aki majd megőrül Hollywood aranykoráért, a fekete-fehér filmklasszikusokért. Ennek megfelelően, adva az életérzésnek, old school kabrióban szeli Los Angeles utcáit, folyton öltönyt-napszemüveget hord, és ha nem látnánk körülötte a villódzó billboardokat, akkor simán azt is hihetnénk, hogy a 60-as, 70-es, esetleg a 80-as évek Amerikájában járunk. De nem, John Sugar, legyen bármilyen régimódi, a nyomozáshoz lelkesen veti be a technológiai vívmányokat, és szüksége is van a Google minden erejére, hiszen rögtön a sorozat pilotjában egy szövevényesnek tűnő ügybe keveredik. Telefonhívást kap egy rettenetesen híres producertől, Jonathan Siegeltől (James Cromwell), aki az eltűnt unokája megtalálásával bízná meg a magándetektívet.

Farrellbe tényleg nem lehet belekötni ebben a sorozatban, a színész már-már emberfeletti teljesítményt nyújt a kamerák előtt, és vannak az első másfél órának olyan pillanatai, amikor meg is kedvelteti velünk a címszereplő Sugart, annak ellenére, hogy a karakter minden furcsasága ellenére bántóan kétdimenziós. A személyisége konkrétan annyiból áll a főhősnek, hogy imádja a régi filmeket, és kifújt. Persze ott vannak még olyan tulajdonságai Colin Farrell detektívjének, mint hogy egy átlagemberhez képest ötvenszer olyan jó a metabolizmusa, és képtelen berúgni. Meg hogy néha egészen durva dolgokat képzeleg, PTSD-je lehet, ám ezeket a magas labdaként felpattanó kérdőjeleket, misztikus eseményeket nem csapják le a készítők. Kihagyott ziccer, mert félő, hogy mire a későbbiekben megteszik esetleg, már késő lesz.

Dev Patel már a 2000-es évek elején észrevétette magát a kamerák előtt, a Nagy-Britanniában született, de indiai felmenőkkel rendelkező színész az E4 tévécsatorna kultikus tinisorozatában, a Skinsben bravúrozott, szemtelenül fiatalon. Nem sokkal később pedig a nagyvásznat hódította meg a Danny Boyle által rendezett Gettómilliomosban, melyben egy indiai szegény gyerek bőrébe bújt, megnyerte a filmbeli Legyen Ön is Milliomost!, és állta a sarat ebben a felemelő drámában még akkor is, amikor csalással vádolták, és a poklok poklán ráncigálták keresztül, hogy bizonyítsa ártatlanságát. A 33 éves Dev Patel sok mindent elért már karrierjében, megfordult a Chappie című robotos science fictionben, dolgozott Aaron Sorkin keze alá a Híradósok című HBO-sorozatban, és A Zöld Lovag című fantasyben még egy klasszikus hősköltemény lovagját is eljátszotta. Bevallottan azonban sok frusztrációt okozott az egykori Gettómilliomosnak, hogy akcióhősnek az istennek sem akarták castingolni sehova. Sebaj, Dev Patel fogta magát, és megcsinálta a saját vérgőzös bosszúfilmjét A Majomember címmel, melyet április 4-e óta a magyar mozikban is el lehet csípni.

Szereted a John Wicket?

– teszi fel a kardinális kérdést a film egyik jelenetében egy fegyverkereskedő, miközben a Dev Patel által játszott Kölyöknek mutogatja a stukkereket. Vicces kiszólás, mert A Majomemberről üvölt, hogy a Keanu Reeves főszereplésével készített ultraerőszakos akciófranchise-t követi szellemiségében. Ugyanakkor az indiai kultúra, mítoszok és A Majomember figurája olyan egyedi ízzel töltik meg ezt a produkciót, hogy kénytelenek leszünk arra a konklúzióra jutni: igen, ez olyan, mint az indiai John Wick, csak mélyebb annál.

A Majomember története egy titokzatos fiatalember körül forog, aki néha Bobby néven mutatkozik be, máskor Kölyöknek hívják – egy dolog biztos, hogy hősünk éjszakánként majommaszkot öltve, félmeztelenül bunyózik illegális ketrecharcosként. Nappal pedig, mint kiderül, azon ügyködik, hogy a lehető legészrevétlenebb módon Yatana városának elitjéhez közelebb férkőzzön. A Kölyöknek, ahogy ebben a műfajban az megszokott, az elsődleges célja a bosszú. Sokáig A Majomember ködösít ezzel kapcsolatban, de mint megtudjuk, Dev Patel karaktere az anyja könyörtelen meggyilkolása miatt akar revansot venni a korrupt rendőrfőnökön, Rana Singhen (Sikander Kher) és a politikai babérokra törő, magát megváltóként hirdető főnökén, Baba Shaktin (Makarand Deshpande).

Ha a címéből indulunk ki, a Hogyan szexeljünk nem árul zsákbamacskát: egy alulöltözött fiatalokkal, részeg tivornyákkal teli másfél órát ígér a nézőjének. Csak akkor gondolkozunk el annak a lehetőségén, hogy elképzelhető, ebbe a filmbe több is szorult, amikor meglátjuk, hogy a 2023-as Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard kategóriájának győzteséről van szó. Az április 4-től a magyar mozikban is látható modern felnövéstörténet a brit író-rendező Molly Manning Walker nagy kiugrása és karrierjének direktori debütálása, melyben három jóbarát indul Görögországba nyaralni, ám a csajos buli sötét fordulatot vesz. Olyan sötétet, amely simán elférne az Eufória bármelyik epizódjában.

Igen, a sztori három tinédzserbarátnő körül forog, akik nem is lehetnének ennél eltérőbbek. Skye (Lara Peake) a legdominánsabb közülük, aki sűrűn cseszteti, de azért a maga módján szereti a többieket, Em (Enva Lewis) a maga laza eleganciájában igyekszik kiélni leszbikusságát, míg Tara (Mia McKenna-Bruce) egy kicsit kívülállónak érzi magát a bandában, elvégre ő még szűz, és nem is tervezi, hogy olyannal veszítse el, akivel igazából nem akarja. A Hogyan szexeljünk rögtön az első jelenetektől a mély vízbe ejti főszereplőit, akik először a tengerben, aztán medencékben, night clubokban, teraszokon vonaglanak, és barátkoznak össze olyan fura alakokkal, mint a szomszéd lakásban magukat nem annyira visszafogottan meghúzó Badgerék (Shaun Thomas).

Hogyan ne?

Molly Manning Walker nemcsak a főszereplőit, hanem minket is felemel, hogy a jó magasból ejtsen le minket a földre, de úgy, hogy megnyekkenjünk. A készítő remekül adja át a fülledt nyári éjszakák hangulatát, a féktelen partizásét, hogy váratlanul és egyik pillanatról a másikra taszítsa bele – legfőképp Tarát egy afféle egzisztenciális krízisbe. A drogokkal, alkohollal telitankolt mámor könnyen csap át valami másba, ezt éli át Mia McKenna-Bruce karaktere, amikor túltolja a tudatmódosítókat, és arra eszmél, hogy minden túl hangos, túl sokan vannak körülötte, túlzás ez az egész „ereszd el a hajam”, ám ha belepusztul, akkor se hajlandó hazamenni.

„De akkor most az Ezüst Utazó nem is férfi?” – vetődik fel a kérdés egyesekben, amire mások azzal felelnének, hogy „ez már megint a túlkapásos Hollywood hülyesége”. Az igazság azonban szimplán annyi, hogy az Ezüst Utazó némileg összetettebb háttérrel bír a képregényvilágban. A legendás Jack Kirby karakterének ugyanis van egy női párja,

Az eredeti ezüst utazó, Norrin Radd a Fantasztikus Négyessel való találkája után elveszti az univerzum bolygófalójának, Galactusnak kegyeit, azonban szerelme, Shalla-Bal – akit a jól ismert Stan Lee és John Buscema alkottak – megkapja ereje egy részét. Hogy ezt pontosan miként fogja interpretálni a mostani Marvel-univerzum – vagy esetleg valami alternatív sztorit kapunk –, még kérdés.

Lehet, a film spanyol címe közelebb áll A kikötő törvénye című Netflix-sorozathoz (Mano de Hierro, vagyis Vaskéz), ez ugyanis jobban kifejezi azt, amiről a történet szól, de a magyarított címmel sincs baj. A spanyolok megint kitettek magukért, ütős akciófilmet forgattak a Manchado fivérekről, és arról, milyen törvények uralkodnak Barcelona nemzetközi kikötőjében.

A La Casa de Papel rajongóinak minden bizonnyal Jamie Lorente szereplése miatt lehet izgalmas A kikötő törvénye, ám Néstor szerepében ne is keressék Denvert. Lorente remek színész, ebben a sorozatban simán feledtetni tudja a karaktert, amely akár rá is éghetett volna. Most alvilági figura ő, korrupt, mindenkinek hazudik, csak magának nem – emiatt hiteles.

Ez a történet ráadásul nem róla szól, ő csak mellékszereplő. Ez most, bár a sztori fiktív, Joaquín Manchado (Eduard Fernández) és Román Manchado (Sergi López) felemelkedésének és bukásának története. Az eredeti cím azért is korrekt, mert Joaquín szó szerint a kezét adja azért, hogy a kikötő alvilági királya legyen, és a kampó, amit a keze helyett visel, mindennek a szimbóluma.

• Kalóz ő a száraz vizeken,
• mindent összekapar magának,
• kezének hiánya azt üzeni, hogy a hatalmat nem egyszerű megszerezni.   

A kikötő nem mindenkié

Vérbeli maffiatörténet ez, egy olyan világ bemutatása, amelyben a család szentsége is csupán hivatkozás. A vér csak addig kötelez, ameddig az önös érdek felül nem kerekedik a vágyakon, és egy ilyen küzdelemben az sem számít, ha átírják az ősi szabályokat.

Kegyetlen film ez, nem egyszerű nézni. Ilyen embertelenséget – csak hisszük, hogy – elképzelni sem lehet. Ám amikor látjuk, mert a dráma, ez a modern görög családi tragédia a szemünk előtt bontakozik ki, életszagú lesz. Nyilvánvalóvá válik, hogy a világ mindig is ilyen volt, csak nem szeretünk róla tudomást venni.

Ebben a kikötőben mindennek fémes íze van, legfőképp a vérnek. Itt csak egyetlen dolog köt össze mindent: a drog és a halál. 

Így kell mindössze négy epizódból sorozatot forgatni. Többet nem is bírna, kevesebbre nincs is szükség. Van íve, íze, illata és lendülete. A német filmgyártás szédítő tempóban gyártja az emlékezetes mozifilmeket. Ilyen A jel is. Kicsit olyan, mintha tudományosan fantasztikus volna, de itt minden emberien valóságos – még az is, ami amúgy kitaláció. 

Örök dilemma, amióta az ember felnézett az égre, hogy vajon egyedül vagyunk-e a világmindenségben. A végtelenbe ugyan beleférne milliónyi idegen civilizáció, a Föld lakói azonban még a magukét sem ismerik. Azt sem tudjuk, mi van a fejünkben – hogyan lehetséges az, hogy az agyunk olyan, mint egy szuperszámítógép, de közben keressük a kapcsolatot az ismeretlennel? Mintha annak felfedezésével közelebb juthatnánk egymáshoz. Persze…

A jel éppen ezeket a dilemmákat boncolgatja a Netflixen. Paula (Peri Baumeister), a németek űrhajósa feljut a világűrbe. Vele megy egy másik német, Hadi Hiraj (Hadi Khanjanpour), és valami olyasmi után kutatnak, ami annyira titkos, hogy senki másnak nem mondják el. Csak annál a magáncégnél tudják ezt, amelyik a két német űrhajóst feljuttatta a nemzetközi űrállomásra, elvégre ezért finanszírozták az útjukat.

A történetnek amúgy éppen itt van az egyik gyönge pontja, mert a jelet, amit Paula az űrben hall, azt odafönt csupán olyan rádiófrekvencián képes venni, amilyen csak az úgynevezett földárnyékban érhető el. Vagyis ez azt jelenti, hogy ehhez nem kell felmenni a világűrbe, elegendő volna kivárni, amíg a bolygó abba az irányba fordul, ahonnan a jel könnyen fogható. 

De sebaj, így minden sokkal izgalmasabb, és Paula az űrben elfogja a jelet. Ez pedig mindent megváltoztat. Mindenki életében. Azokéban is, akik feljutottak az űrbe, és azokéban is, akik lent maradtak.

Németek a földön, németek az űrben

Nagyon nagy bonyolultságra nem kell várni, A jel mégis csavaros, figyelmet lekötő sorozat. Szépen forgatták, kellően lassú és tagolt, történetvezetése egyáltalán nem kusza, és kifejezetten izgalmas. A sorozatban benne van minden, amit az emberiség eleddig felhalmozott, legyen az tudás, vágyakozás, gyűlölet és harag, és azt a fontos felismerést, tapasztalatot, tényt sem különösebben bonyolítja, hogy az emberi élet véges. Még akkor sem tesz így, hogy már tudjuk: minden tudományos felfedezésben ott lapul az örök élet ígérete.

Az, hogy itt minden német, a sztori, a stáb, semmit nem vesz el az élménytől, sőt. A jel ismét remek bizonyítéka annak, hogy a világ filmgyártásához a német is felzárkózott (Babilon Berlin, 1899, Sötétség), és nem is akar leszakadni. Sőt. A világhírre törő német filmeknek lelke van, és mindezt képesek olyan elemi erővel megjeleníteni, hogy az a székbe tapaszt.

Ebben a sorozatban is minden dráma egyszerre emberi és társadalmi, úgy ráadásul, hogy ezt a kettőt nem is akarja elválasztani egymástól. Mert az információ, amihez Paula felfedezésének segítségével hozzájutottak a kevesek, olyannyira titkos, hogy minden vele kapcsolatba és összefüggésbe hozható személy lényegében elpusztítandó.

A Ronja, a rabló lánya című svéd fantasykönyvet 1981-ben adták ki először, Astrid Lindgren meséje megkerülhetetlen jelenséggé nőtte ki magát nemcsak az ország kultúrájában, hanem úgy világszerte is. 39 nyelvre fordították le, 100 millió feletti példányszámban értékesítették, és 1984-ben még egy díjnyertes filmadaptációt is megihletett. Nem beszélve arról, hogy meglepő módon a japán Ghibli Studiót is magával ragadta ez a középkori fantazmagória, ők egy 26 részes animeszéria formájában, Goro Miyazaki felügyeletével ültették át a saját szájuk íze szerint a tévéképernyőre Ronja és Birk barátságát és az egymással viaskodó rablóbandák sztoriját egy elvarázsolt erdő kellős közepén.

A Broen című svéd–dán sorozat atyját, a főképp a krimi műfajában alkotó Hans Rosenfeldtet magát is meglepte, amikor megkeresték azzal a lehetőséggel, hogy a Ronjából új, nagyívű feldolgozást készítenének, melynek a Viaplay lenne az otthona. A szakember igent mondott a projektre, melyet úgy emlegetnek, mint Skandinávia legambiciózusabb televíziós produkciója – a gyerekmese eddigi adaptációihoz képest sötétebb, horrorisztikusabb, felnőttesebb, és bevallottan olyan irányt próbáltak neki szabni, mely

Ha nem kezd rosszul teljesíteni és egyenesen vergődni a Viaplay nevű online videótár, talán soha nem adták volna át a Netflixnek a Ronja és a rabló bandáját, a piacvezető streamingszolgáltató azonban jó érzékkel lecsapott az összesen 12 részes szériára, és pár régióba, többek közt Magyarországra is exkluzívan hozták el március 28-án a történet hatrészes első felét.

Rendhagyó filmkritika következik. Ilyet még senki nem látott, nem olvasott. Ennek oka hamarosan kiderül. Mindenesetre most úgy olvassák ezt az írást, hogy közben hagyják, hogy a film története peregjen a lelki szemeik előtt. Függöny fel, kezdődjék a vetítés: Tízparancsolat 2.0!

Olvasok egy filmet. Igen, egy filmet. Egy olyan mozifilmet, ami el sem készült. Nem készülhetett el. Az alkotók hiába pályáztak a Nemzeti Filmintézetnél (NFI), nem kaptak zöld utat.

Herendi Gábor rendező forgatókönyveit az utóbbi időkben sorra dobja vissza az NFI. Hétnél tart. Nem kap lehetőséget arra, hogy a magyar állam támogatásával filmet forgasson. Pedig nem kezdő, számos siker- és közönségfilmmel bizonyított már. Olyan kultikussá vált filmek fűződnek a nevéhez, mint 

• a Valami Amerika-trilógia, a Magyar vándor, a Lora, a Kincsem vagy a Toxikoma.

A rendező ezért arra gondolt, hogy a történeteit nem hagyja veszni. A Bűnös várost például saját pénzből leforgatta, most pedig szerzőtársaival az egyik visszadobott forgatókönyvet adta közre regényesített formában. Azt ugyan nem tudni, hogy az NFI-nél ülő döntnökök közül bárkinek is feltűnik-e majd, hogy él az országban egy megmagyarázhatatlan okok miatt mellőzött filmrendező, de a regényesített forgatókönyv ötlete nem rossz. Csak kár, hogy ez egyben egy korszak központi kultúraelosztási gyakorlatának szomorú lenyomata is.

Bűn az van, de vajon bűnhődés is? 

Ilyen előzmények után került kezembe a Tízparancsolat 2.0. Szerzője a Balázs Béla-díjas Herendi Gábor rendező, a Balázs Béla-díjas Divinyi Réka író, forgatókönyvíró, dramaturg (filmjei például a Csak szex és más semmi, a Szabadság, szerelem, a Kaméleon, a Veszettek) és Réti László (számos regényt írt, például Panda, Az elnök, Célpont Párizsban, Megölni Telekit, Európa falak mögött). A Tízparancsolat 2.0 a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.

De lássuk végre, milyen is ez a papírra nyomtatott film! Csengőszó, függöny fel! 

Látványos sorozat a Halo, két évad már lefutott, és benne van még legalább egy széria. Merthogy a nézők szerették, a producerek szerették, s bár a történet sokszor olyan, mintha már láttuk volna, és idegen lények ennél több embert talán csak a Csillagközi invázióban, a Csillagközi rombolóban, A holnap határánban vagy Thanosz egyetlen – fizikailag amúgy szinte lehetetlen – csettintésével mészárolnak le (és persze a Birodalom a Halálcsillaggal a Star Wars-eposzban), a Halo mégis pörgős és akciódús, a spartanok a hősök hősei.

Nekünk, magyaroknak különösen érdekes a Halo-sorozat – már a videójátékban is voltak, akik magyarul beszéltek, és Visegrádon éltek. A SkyShowtime-on látható streaming első évada ráadásul Magyarországon forgott, ennek megfelelően tele is van magyar szereplőkkel – például Nagypál Gábor (Squirrel), Trokán Nóra (Trokan), Fenyő Iván (Bota), Csányi Dávid (Colonel Stacker), Fülöp Anikó (Olsson) vagy éppen Miller Dávid (Murdo) –, de csupán ezért aligha lennénk ennyire elégedettek.

Az eredetileg a Paramount+ csatornán futott sorozat tényleg olyan, mint egy hatalmas, soha véget nem érő mészárlás. Egyetlen percre nem hagy nyugodni. Olyan, mintha folyamatosan harckészültségben kellene lennünk, így a sorozat szüneteiben azt is simán el tudjuk képzelni, hogy

De ez történik akkor, amikor egy videójátékot megfilmesítenek. A konzolok előtt ugyanis aligha ülne bárki is, ha nem lehetne szitává lőni bárkit és bármit. Főleg úgy, ha az a valami és bármi az „életünkre tör”.

Ilyen egy vérbeli spartan

A sztorit az eladott mintegy 70 millió videójáték alapján nyilván egy egész generáció ismeri, és erre a bázisra jól fel lehet építeni bármit. A filmet is, és a Steven Spielberg produceri felügyeletével készített Halo-sorozat tarolt is. Bár azt nem mondanánk, hogy a történet annyira unikális volna, de tény, amikor a Halo-sorozat első videójátéka az utcára került, még az ezredfordulón, az egészen egyedinek bizonyult.

A streamingen futó filmes sorozat egészen halósra sikeredett. Az emberiség már kirajzott a világűrbe, fejlődése odáig jutott, hogy más bolygókon is képes élni, s mivel össszeakasztotta bajszát egy olyan szupercivilizációval, amelyik nyilván el akarja pusztítani az emberiséget, szuperkatonákat kellett tervezni, a spartanokat. A Halo főhősei a spartanok, az olyan emberek, akiket – ahogyan az ókori Spártában – már gyerekként arra készítenek fel, hogy szenvtelenül gyilkoljanak.

A legjobb spartan John-117-es. Ő egyszerre a jövő Batmanje és Amerika kapitánya, de messze nem Superman.

A sorozatban John-117-et Pablo Schreiber alakítja, és róla első ránézésre is elhisszük, hogy spartan. Rezzenéstelen, mosolytalan és mégsem Steven Seagal-féle faarc. Ő is az a művész, aki szakít azzal a sztereotípiával, hogy az izomemberek ne lehetnének jó színészek. A tekintete, az intonációja is elárulja, hogy tudja, mit az, hogy színészmesterség.

Eljött az a pont, hogy visszasírjuk a 2014-es Godzilla-filmet? Pedig Gareth Edwards alkotása közel sem volt acélos anno, elég arra a jelenetre gondolni, amikor szánt szándékkal elrejtették az éppen zúzó Godzillát a szemünk elől. Adjuk hozzá még ehhez, hogy Elisabeth Olsen ide, Bryan Cranston oda, a szereplőgárda rettenetesen szürke volt – mégis ahhoz a szinthez képest, ahová mostanra süllyedt a Legendary-féle MonsterVerse, avagy Szörnyverzum, inkább ötször újranéznénk azt. Tegyük hozzá, a MonsterVerse-nek bőven voltak fellángolásai, a Kong: Koponya-sziget már tényleg élvezhető akciófilm lett 2017-ben, hogy később a teljes szellemi összeomlás útjára lépve hozzák el nekünk előbb a bántóan bugyuta Godzilla II-t 2019-ben, majd újabb két év múlva a titánok csatáját, a Godzilla vs. Kongban, amelynek eseményeire két héttel a premierjét követően már tuti nem emlékezett senki.

Az amerikai filmiparnak nem kell segítség ahhoz, hogy hülyét csináljon magából, de amit a japán Toho ikonikus karaktereivel, Godzillával, Konggal, Mothrával és a többiekkel művelnek a március 28-tól látható Godzilla x Kong: Az Új Birodalomban, annak fel kéne háborítania minden jóérzésű nézőt, aki betéved erre a borzalomra.

A Godzilla x Konggal az első és legnagyobb hiba, hogy már az első jelenettől egyértelmű, a készítők ezúttal meg se próbálkoztak azzal, amivel a fentebb emlegetett Gareth Edwards valamennyire megbirkózott, azaz hogy emberi drámákon keresztül, a háttérben pusztító kaijukkal meséljenek el egy valamennyire összetett sztorit. Nem, ebben a filmben, a MonsterVerse ötödik felvonásában – ha a kapcsolódó tévésorozatokat nem számítjuk – most már szinte teljes egészében a titánokon van a hangsúly. Még örülhetnénk is neki, hogy végre Kong is megkapja a neki járó rivaldafényt, de amikor 10-15 perceken keresztül mindenféle párbeszéd nélküli snitteket kell bámulnunk a nagyvásznon, morgásokkal és üvöltésekkel körítve, az nem túl élvezetes.

Vannak olyan filmek, amelyekre elég egyetlen pillantást vetnünk, hogy megmondjuk róluk, különlegesek. Ezek közé tartozik a Parasztok, a Loving Vincent készítőinek új, formabontó alkotása, egy film, ami az alkotók állhatatos hozzáállásának és egy seregnyi festő közreműködésének köszönhetően olyan élményt ad, mintha egy festményt látnánk megelevenedni. Öt évnyi, rettenetesen összetett alkotói munka előzte meg, hogy a Parasztok vászonra tűzhető állapotba került, először rendes színészekkel forgattak, aztán száznál is több festőművész segítségével Lengyelországban, Litvániában, Ukrajnában és Szerbiában olajfestmények készültek a felvételek alapján, amelyeket végül animátorok kötöttek úgy össze, hogy ne kapjunk agyvérzést a látottaktól, és fluidan hasson a karakterek mozgása a végeredményben.

A Parasztok azonban nem csak látványvilágát illetően hívja fel magára az ember figyelmét, hiszen a történet a lengyel író, Wladyslaw Reymont klasszikusának adaptációja, amelyért a szerző 1924-ben Nobel-díjat kapott. Azzal az elvárással ültünk tehát le a video-on-demand szolgáltatásokon, köztük az Amazon prémium szekciójában frissen megjelent produkció elé, hogy nemcsak a külcsínt illetően kapunk valami maradandót, hanem mély drámát is lelünk benne. Nem kellett csalódnunk.

A történet a késő 19. századba kalauzol, egy lengyel falucskába, amely amennyire idilli helyszín, épp annyira tud pokoli is lenni. Hősünk egy Jagna (Kamila Urzedowska) nevű, szemtelenül fiatal, 19 éves lányka, aki állandóan a helyi férfiakkal kacérkodik, már amikor nem a saját kis otthoni művészeti projektjével foglalatoskodik. A fordulópont akkor jön el, amikor Lipce leggazdagabb parasztja, Maciej (Miroslaw Baka) nem sokkal neje halála után úgy dönt, itt az ideje újranősülnie. És kit néz ki magának az idős gazda? Hát persze, hogy a forróvérű Jagnát. A lánykérés és a nász természetesen komoly viszályokat okoz nemcsak Jagna és anyja között, hanem fontos részesévé válik a konfliktusoknak az amúgy házas Antek (Robert Gulaczyk) is, aki Maciej fia és Jagna titkos szeretője.

Az E.T. és a Harmadik típusú találkozások rendezője, Steven Spielberg a napokban ült le egy podcastbeszélgetésre a Dűne-filmek rendezőjével, Denis Villeneuve-vel.

Az Oscar-díjas alkotó rögvest dicsérni kezdte kollégáját, aki alig jutott szóhoz, amikor Spielberg azt mondta, immár ő is annak a körnek a része, amit a legendás, világépítő rendezők alkotnak.

Megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek és beszélhetünk. Hadd kezdjem azzal, hogy vannak azok a filmkészítők, akik világokat teremtenek. Ez nem egy hosszú lista, és a legtöbbjüket jól ismerjük. Kezdve Georges Mélièsszel, Disneyvel, Kubrickkal és George Lucasszal. Ray Harryhausent is ide sorolom. Fellini is felépítette saját világát. Tim Burton. Egyértelműen ide tartozik Wes Anderson, Peter Jackson, James Cameron, Christopher Nolan, Ridley Scott, Guillermo del Toro. A listát folytathatnám, amely annyira azért nem hosszú, mint ahogy tűnik, azonban valóban, őszintén úgy gondolom, te vagy az egyik legújabb tagja

– fogalmazott Spielberg a Variety beszámolója alapján.

Érkezik a hazai multiplexekbe az első egész estés, magyar animációs dokumentumfilm, a Kék Pelikan. Csáki László filmje visszarepíti a nézőt a kilencvenes évek rendszerváltás utáni Magyarországára, ahol hiába adatott meg a szabadság az immár lebontott vasfüggöny mögötti országnak,

Ezt a zavaros állapotot gyűri le három furmányos fiatal (Ákos, Laci és Petya), akik kikísérletezik, miként lehetne „okosba” megoldani a problémát. Eleinte csak a saját szabadságukat váltják meg hamisított jegyeikkel, majd az alkalmi buliból nagyszabású biznisz lesz, egy üzlet, amely lassan túlnő rajtuk.

A Művész Moziban sikerült megnéznünk áprilisi debütálása előtt a filmet egy zárt körű vetítésen, ahol találkozhattunk a mű alkotóival is, akiknek feltettük kérdéseinket. Volt, amire számítottunk, de néhány válasznál jócskán sikerült meglepniük bennünket is.

2024 a visszatérések éve. Számos korábbi sikersorozat és franchise érkezik ismét a mozivásznakra, ha csak a Beverly Hills-i zsaru negyedik részére gondolunk, amely 30 évvel a sorozat lezárta után éled újra. Szintén landol a közönségkedvenc Bad Boys is, amely még 2020-ban tért vissza – több mint 15 évvel a második rész után –, most, 2024-ben pedig a negyedik rész is kigurul hozzá, ehhez kaptunk egy őrült trailert.

A film a megszokott színészpáros, Will Smith és Martin Lawrence duójával tér vissza a vászonra. A franchise-tól megszokott energiabomba és pofátlan humor uralkodik ezúttal is. A trailer alapján vizuálisan igyekszik a korábbi filmek érzetét visszahozni az új rész, miközben friss akciófilmhatásokkal kísérletezik – az egészet pedig egy modern, mai köntösbe öltöztetik az alkotók.

Sokunk számára a 2004-ben indult Lost volt „a sorozat”, ami miatt vallásos áhítattal ültünk le a képernyő elé. Nemcsak nagyon szerethető karakterek gondoskodtak arról, hogy elmerüljünk ebben a repülőszerencsétlenséges, lakatlan szigetes történetben, hanem az is, hogy az írók jó ütemben, epizódról epizódra dobálták be az újabb hátborzongató rejtélyeket. Misztikum terén számos későbbi produkció igyekezett felvenni a versenyt a Losttal, de ramaty befejezés ide vagy oda, ki kell jelenteni, hogy ez a fajta high-concept sci-fi csúnyán meghalt az ABC sorozatával együtt. Talán a Westworlddel és a Black Mirrorral kerültünk a legközelebb az elmúlt években ahhoz, hogy ezt a zsánert visszahozzák, de mind a western kalandparkos széria, mind a modern társadalmi nyavalyákra reflektáló Charlie Brooker-produkció kifújt egy idő után, és képtelenek voltak relevánsak maradni.

Csak titokban mertünk reménykedni abban, hogy talán majd a Netflixre készülő, március 21-én bemutatott A 3-test-probléma hozhat megváltást, mely Liu Cixin kínai regényíró trilógiájából, többnyire az első kötetből merít nagy kanállal. Egy olyan monumentális hard science fictionből, ami nem könnyen engedi magához közel az olvasókat: bonyolultsága, tudományossága miatt sokan legalább annyira nehezen adaptálhatónak tartották egészen idáig, mint a Dűnét. A Netflix nyolc részes sorozata felett ráadásul Damoklész kardjaként lebegett az a tény is, hogy az alkotópárost David Benioffnak és D. B. Weissnek hívják, akik a Trónok harcával csúnyán befürödtek. Amikor már nem állt rendelkezésükre a George R. R. Martin-féle A tűz és jég dala, nem tudták értelmesen továbbfűzni és befejezni a cselekményt.

Mostanában annyi buta romkomban és ZS kategóriás Marvel-filmben láttuk Sydney Sweeney-t, hogy az ember hajlamos elfelejteni, Hollywood új szőke üdvöskéje igazából sose a popcornműfajban érezte jól magát. A drámaibb szerepeiben mindig megnyerőbb volt, gondoljunk csak az Eufória rettenetesen antipatikus és utálatos Cassie-jére, esetleg A Fehér Lótusz első évadára, de simán említhetjük itt a Reality című filmdrámát is, amelyet nem olyan régen hozott be az HBO Max, és amilyen keveset beszélnek róla, épp annyira letaglózó élmény. Főképp a főszereplő alakításának köszönhetően.

Sydney Sweeney új filmje, a hazai mozikban március 21-e óta látható Szeplőtlen újfent egy komorabb néznivaló a 26 éves színésznőtől, aki ebben egy Cecilia nevű apáca bőrébe bújik. Hősünk, akinek az élete egy sorsfordító baleset óta szinte csak a vallás körül forog, egy érdekes lehetőséget kap. Meghívják Olaszországba, hogy egy olyan zárdában teljesítsen szolgálatot, ahol öreg, haldokló apácákat gondoznak. Már hallomásra se barátságos ez a környezet, a zárda azonban még annál is felkavaróbb hely, mint amire Cecilia nővér számít. Gótikus falak, zárkózottan élő apácák között találja magát Sydney Sweeney karaktere, ahol az a legkevésbé furcsa fejlemény, hogy még Jézus keresztre feszítésének egyik eszközét is itt őrzik.

Katolikus horrorfilmekből eddig olyan keveset kaptunk, hogy az értékelhető címeket egy kezünkön meg tudnánk számolni, A pápa ördögűzőjét se vennénk a jobban sikerült darabok közé, Russell Crowe-ék inkább a trash-rajongókra céloztak ezzel a 2023-as alkotással. Bár annak az alapötlete is rendben volt, a Szeplőtlen pár fokkal izgalmasabb, hiszen Cecilia nővér nem sokkal érkezése után teherbe esik, ahogy a cím is erősen sugallja, szeplőtelenül. Az addig is egészen furán viselkedő apácatársak egyenesen isteníteni kezdik a főszereplőt, ám Istennek semmi köze nincsen ehhez a csodához.

Humor nélkül ez a sorozat nem működne. Ez persze nem jelenti azt, hogy kacagtató történetről volna szó, hiszen a Kleo című Netflix-sorozatban embereket ölnek, férfiakat, nőket és gyerekeket nyomorítanak meg – éppen úgy, ahogyan azt a szocializmus idején a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) is tették. Mégis a humor, az irónia az, ami segít mindezt elviselni. Ismét egy remek sorozat, amelyben a történelem csupán díszlet, a történet pedig olyan fikció, hogy bárcsak ne volna igazságalapja.

Ha valaki a valósághoz közeli NDK-t, az embertelen, ám többnyire „emberarcúnak” propagált szocializmust szeretné megismerni, az nézze meg Florian Henckel von Donnersmarck 2006-ban bemutatott, elemi erejű filmdrámáját, a 2007-ben Oscar-díjat nyert A mások élete című filmet. Ha pedig szórakozni szeretne a keletnémet titkosszolgálat ügynökein, az nézze meg a Kleo című sorozatot a Netflixen – a pilotról a Cinematrix olvasói már olvashattak.

A Kleo nem is annyira árnyalja azt a világot, amely egykor meghatározta a keleti tömb berlini falon inneni mindennapjait, mégsem rettent el, inkább szórakoztat. Veszi a bátorságot, és a humor finom eszközeivel, az abszurditás érzékeny megjelenítésével, a karakterek túlszínezésével kigúnyolja az 1980-as évek végének történéseit, szereplőit. Semmit nem vesz komolyan, miközben az alkotók folyamatosan azt érzékeltetik, hogy ebben a történetben minden véresen komoly.

Kleo, a profi

A történet középpontjában a keletnémet titkosszolgálat, az Állambiztonsági Minisztérium, a Stasi miniszteri különítményének, a 18-as csoportjának, vagyis bérgyilkososztagának szereplője áll. Kleo Straubot (Jella Haase) már gyerekkorától arra kondicionálják, fejlesztik, képzik, hogy védje a szocializmus minden vívmányát. Azt az államrendet, amit Erich Honecker kommunista politikus, a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának főtitkára, az NDK államtanácsának elnöke megteremtett népének. 

Kleo fejlődéstörténete kicsit olyan, amit a Hitman-történetekből, a Salt ügynök vagy éppen a Vörös veréb filmből már ismerünk, de sebaj. A Kleo ugyanis nem kalandfilm, de nem is képregény, hanem kémregény, pontosabban

Kleo lehetne akár a nép egyszerű gyermeke is, ha a nagyapja nem volna a Stasi, vagyis „a párt pajzsa és kardja” személyes elkötelezettje, egyik fő fejese, vezérezredes. Otto Straub (Jürgen Heinrich) olyan ember, aki a lányát és az unokáját is képes feláldozni a szocializmus eszméiért – nyilván azért, mert komoly antiszociális személyiségzavarban szenved, ráadásul egyszerre nettó szocio- és pszichopata.

Kleo pedig mindennek és mindenkinek meg akar felelni, mígnem olyan helyzetben találja magát, hogy börtönbe zárják. Csak azért, mert elvégzi a piszkos munkát, és azok juttatják rácsok mögé, akik erre a munkára felbérelték.