Index Vakbarát Hírportál

Poklot járva gyógyulnak a joghurtba zokogó anorexiások

november 13., 11:25 Módosítva: 2019.11.14 20:18
7628
Furcsa, ellentmondásokkal teli mikrovilág egy olyan bentlakásos terápiás központ, ahol evészavaros kamaszokat próbálnak gyógyítani. Aki azt hiszi, hogy az anorexia lényege a megfelelni vágyás valamiféle irreális szépségeszménynek, azt egy ilyen helyen a betegség valósága hamar kijózanítja. Örökké fázó, zoknis lábak, kiritkult haj, sorvadás a szájban, szégyellt, taszító titkok és ravasznak gondolt önsorsrontó praktikák, amelyeken az osztozás a barátságokat is szürkére színezi. A dán Marie Hald beköltözött egy nyárra a lengyel Napos ház lányai közé, akik az életükért és a jövőjükért vívnak keserves harcot saját magukkal.

Lengyelország déli részén, egy Malawa nevű faluban áll egy sárga épület, úgy hívják, Napos ház. Itt nyitotta meg egy, a saját lánya betegségét végigszenvedő anya Az élet fája alapítványt vezetve az ország első olyan szanatóriumát, ahol evészavaros, főként anorexiás és bulímiás kamaszokat gyógyítanak. A Napos házba 2015 nyarára beköltözött egy fiatal dán fotós, Marie Hald. Ebből a nyárból született a Malawa lányai képsorozat, amely empátiával, kímélettel, szívszorító törékenységükben is gyönyörűként ábrázolja a ház különleges lakóit. Az anorexia csúfsága ugyanakkor nemcsak a betegség halálos mivolta, nemcsak a szépből ijesztőre forduló soványság: megjelenik ezer hétköznapi apróságban is. Erre a csúfságra az ember, ha egyszer egyike volt a Napos ház (egy másik, budapesti napos ház) lányainak, húsz év távlatából is pontosan emlékszik, jobban, mint bármi másra. És ha alaposan megnézzük Marie Hald fotóinak a részleteit, valami mégiscsak megsejthető ebből is.

Tekintse meg a további képeinket

Nyolc óra munka, pihenés és szórakozás a Kádár-korban

november 11., 18:23 Módosítva: 2019.11.12 16:56
472
“Nézz, láss, gondolkodj és exponálj! Mindezt lehetőleg egyetlen századmásodperc alatt” – mondogatta tanítványainak Szalay Zoltán, a Magyar Sajtófotó Kiállítások megálmodója. A 2017-ben elhunyt fotóriporter a több évtizedes pályája során fényképek ezreit készítette el, ezúttal a hatvanas és hetvenes évek mindennapjait megörökítő munkáiból jelent meg posztumusz fotóalbum.

“Zoltán akkor már túl volt azon az időszakán, amikor személyi igazolványokat készített úgy, hogy kettesével fotózta le az embereket egy negatív kockára majd a nagyításkor választotta külön őket. Miért? Mert a negatívokkal el kellett számolnia, és így minden lefényképezett fej után kilencven fillért kapott” – írja a most megjelent, Azok a hatvanas, hetvenes évek című album előszavában a fotós özvegye, László Ágnes.

Szalay Zoltán később tíz évet töltött – 1954 és 1964 között – a Főfotó riportosztályán, ahonnan a Tükörhöz került, amelynek a legfiatalabb munkatársa lett. Ide készült híres, Ingázók című anyaga, amely úgy kiverte a biztosítékot, hogy meg sem jelenhetett. Eztuán a Magyar Hírlapnál, majd az induló Kurírnál dolgozott, ‘93-tól pedig – két évig – a Blikk fotórovatát vezette. Közben három évtizeden át, 1958-tól 1988-ig, a Rádió és Televízió Újság szerződéses fotóriportere volt.

A fotóriporter ott volt a Magyar Rádió stúdióiban, ahol Latinovits Zoltántól Törőcsik Mariig a korszak legfontosabb művészei adták egymásnak a kilincset, az ország gyáraiban és ivóiban, a Budapest és Pusztaszabolcs között ingázó munkások, a Balaton partján nyaralók, a Klauzál téri kártyások és az Ifiparkban szórakozó fiatalok között – és még ki tudja, hány helyen. “Jó, ha tudjuk: ezeknek a képeknek nem csupán a nézői vagyunk, nem csak a tárgyai vagyuk, hanem az alkotói is” – írta korábban Szalay fényképeiről Göncz Árpád.

A posztumusz fotóalbum Parti Nagy Lajos Szalay-képekre komponált rövid szövegeivel (ún. képmelléírásaival, a szerző saját szóalkotása) kerül a könyvesboltokba. Cikkünkben a könyvben megjelenő fotók közül válogattunk, követve a kötet felosztását: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás.
Tekintse meg a további képeinket

Halott békák, eleven nyulak – ezek az év természetfotói

november 5., 18:36 Módosítva: 2019.11.07 07:36
2951

2019-re a klímaváltozás olyan témává vált, amiről nem lehet nem beszélni, egyszerűen megkerülhetetlen. Hogy pontosan mi vár ránk a jövőben, azt nem tudhatjuk biztosan, de számtalan előrejelzés sejteti, mire lehet majd számítani. Egy nemrég megjelent tanulmány szerint Magyarország is jelentős változásokon mehet át ökológiai szempontból az elkövetkezendő évtizedekben, és ezek a változások nem igazán lesznek kedvezőek. Persze néha könnyű megfeledkezni ezekről a dolgokról, főleg amikor a természtefilmekben vagy -fotókon azt látjuk, hogy milyen csodás élővilág is vesz minket körül, de talán ezek a felvételek azok is, amik sokakat tettekre sarkallnak vagy legalábbis elgondolkotatnak. 

A mai magyar természetfotók dokumentaristák, informatívak, esztétikailag meglepően izgalmasak és tudatformálóak is egyben. És ez utóbbi kiemelten fontos akkor, amikor az emberiség minden eddiginél nagyobb kihívás előtt áll. A természetes élőhelyek és a biológiai sokféleség kétségbeejtően gyors csökkenésének idején, a közelgő klímakatasztrófa előszobájában állva, egyre inkább felértékelődik mindaz, ami valamelyest elősegíti ezen pusztító folyamatok lassulását. És ebben a munkában a természetfotóknak is lehet szerepe, hiszen segítségükkel ráébreszthetők az emberek, és remélhetőleg a politikai és gazdasági döntéshozók, hogy csak egyetlen Földünk van, amely sokféleségében és működőképességében ma még maga a csoda!

– nyilatkozta erről dr. Kalotás Zsolt, a Lenergy – Az Év Természetfotósa 2019 pályázat zsűrijének elnöke. A naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége már 27. alkalommal hirdette meg éves pályázatát. Erre idén több mint 3300 fénykép érkezett, és ezek közül 103 fotót választott be a szakmai zsűri az utolsó fordulóba. Kalotás kiemelte, a pályamunkák egy részén már nemcsak a túlélésért folyó harc került a középpontba, hanem megjelentek a természeti léthez is hozzátartozó kedves, lírai elemek és a humor is.

A díjnyertes fotókat, illetve a pályázat utolsó fordulójába jutott fényképeket idén is a Magyar Természettudományi Múzeumban lehet megtekinteni. A kiállítás 2019. november 6. és 2019. december 31. között látogatható.

Tekintse meg a további képeinket

Az életüket kockáztatják a folyékony aranyért a mézvadászok

november 4., 22:43 Módosítva: 2019.11.06 07:04
603

A kínai mézről nem sok jó ugrik be a legtöbb embernek. A hamisított mézek dömpingárai a hazai méhészeket kiakasztják, és nyilván a fogyasztónak sem jó az olcsósággal együtt sem, hogy csak mézre hasonlító terméket kapnak. Kínában persze igazi mézek is vannak, elég különlegesek is. Például a Himalája alacsonyabb hegyvonulatain élő vadméhek által termelt sziklaméz. A méz begyűjtése légtornászügyességet és nagy merészséget is igényel, az életveszélyt nem is a megvadult méhek csípései jelentik, hanem a lezuhanás. Kínában is egyre kevesebben vállalják ezt a kockázatot. A Getty fotósa, Kevin Frayer még éppen időben dokumentálta az eltűnőben lévő sziklamézgyűjtés hagyományos mozzanatait.

Tekintse meg a további képeinket

Amikor egy kép tényleg többet mond ezer szónál

november 2., 23:56 Módosítva: 2019.11.04 09:18
294

Az egyik első utcai fotó egy párizsi utcán készült még 1838-ban, és az első portré - legalábbis amiről tudunk - csak évvel később követte. Az azóta eltelt közel kétszáz év egyik legmeghatározóbb műfaja a street photography, vagyis az utcai fotózás lett. Ennek egy szeletet mutatja be a Street. Life. Photography című kiállítás. Az elmúlt hetven év legjobb utcai fotóiból álló tárlatot a Bécsben, a Kunst Haus Wienben lehet megtekinteni. A gyűjtemény csaknem negyven nemzetközi és osztrák művész több mint kétszáz felvétele mentén az 1930-as évektől napjainkig kalauzol végig az utcai fényképezés világán.

Az utcai fotózás nagyon sok változáson ment át, ahogyan ezt a műfaj több évtizedét felölelő tárlat is mutatja. A 19. században szinte minden fényképész utcai fotósnak számított, hiszen az utcán felállított kis stúdiókban állhattak modellt az emberek, a 20. század elején pedig sajnos összemosódott a haditudósítással, aztán az analóg fotózást felváltotta a digitális fotózás, és pár éve már mindannyiunk zsebében ott lapul egy fényképezőgép az okostelefonnak köszönhetően. A műfaj persze nemcsak a történelme miatt sokszínű, hanem a művelői miatt is. Változó, hogy kinek milyen témák fontosak, ki az, aki kellő távolságtartással, külső szemlélőként örökíti meg a pillanatokat, ki az, aki részese akar lenni az eseményeknek, ki az, aki spontán módon lekapja azt, ami (vagy aki) szembejön, ki az aki kukkolóként figyel, és ki az, aki magát is belekomponálja a képekbe.

Nem kell feltétlenül embereknek szerepelni a képeken, de néha egyetlen arckifejezés többet mond egy szépen szerkesztett sorozatnál, ami csak az épített környezetet mutatja be. És pont ezért nem lehet elmenni egy igen fontos kérdés mellett, ez pedig a személyiségi jogok, pontosabban a képmáshoz való jog problémája. Magyarországon viszonylag szigorú a szabályozás, és csak akkor “nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához”, ha tömegfelvételről és nyilvános közéleti szereplésről készült a fénykép. Persze nagyon sok remek fotó soha nem született volna meg, ha a művészek engedélyt kértek volna, vagy nem kacérkodtak volna a voyörizmussal. Az utóbbira egyébként nagyon jó példa Merry Alpern Dirty Windows (Mocskos ablakok sorozata). A fotós egy illegális szexklub mosódójának ablakán keresztül befotózva örökítette meg a vendégek és az ott dolgozok - fogalmazzunk finoman - intim pillanatait. 

És ahogyan a dokumentarista műfaj egyik ismert képviselője, Martin Parr mondta, kicsi az esély arra, hogy a lefotózott emberek közül bárki is megjelenjen egy ilyen kiállításon, ha pedig mégis megtörténne, hogy valaki felismeri magát vagy egy ismerősét, akkor elég ott helyben foglalkozni ezzel a problémával. Persze mi magunk is teljesen máshogy viszonyolunk már ahhoz, ha észrevesszük, hogy fotóznak, egyre többekben buzog a szereplési vágy, másrészt lehetetlenség is lenne elbújni minden objekítv elől, aminek a látómezejébe bekerülünk, főleg egy olyan környezetben mint a nagyvárosok utcái. 

A Street.Life.Photograpy kiállítás 2020. február 20-ig a bécsi Kunst Hausban (1030 Bécs, Untere Weißgerberstraße 13.) tekinthető meg. A tárlat Deichtorhallen Hamburg/Haus der Photographie kiállítása, és törzsanyaga F. C. Gundlach, ismert német divatfotós gyűjteményéből származik, és Sabine Schnakenberg a kurátora. Egy ilyen átfogó kiállításnál természetesen kell valamilyen szervezőelv, vezérfonal. A fotókat öt téma szerint csoportosították, ezek a következők: utcai képek, szerencsétlenségek, tömegközlekedés, anonimitás és elidegenedés.

Tekintse meg a további képeinket

Festményszerű, szikes alföldi táj az év hazai drónfotója

november 1., 23:29 Módosítva: 2019.11.03 07:01
3672

Ahogy az idén másodszor megrendezett hazai drónfotópályázat egyik zsűritagja, Kálló Péter fogalmazott a nevezésre készülő fotósoknak szánt tanácsában: 

Egy jó drónfotó 2019-ben már nem csak arról szól, hogy elemelkedtünk a földről, és ráeszmélünk, hogy a kameránk nagyon magasról tud képeket készíteni.

A természetes és épített környezet alkotta különös geometriák, a textúrák sokasága és változatossága, a tudatos és pontos kompozíció, a dinamika mind-mind fontos alkotóelemei lehetnek egy jó drónfotónak, de ahhoz, hogy kiemelkedő kép készüljön, az alkotójának valami kis pluszt is bele kell csempésznie. A zsűri idén azokat a felvételeket kereste, amiben ez a plusz megtalálható: akár egy új ötlet, izgalmas mondanivaló, új perspektíva vagy kreatív megvalósítás formájában.

Szintén a kísérletezésről szólt a „speciális fotók” elnevezésű új kategória, ahová a különleges felbontású, szférikus panorámaképekkel, a „flatland” kompozíciókkal, vagy egyéb, speciális módon készült felvételekkel lehetett nevezni.

Tekintse meg a további képeinket

A nemzeti múltfeldolgozás konyhapszichológiája

október 29., 23:42 Módosítva: 2019.10.30 21:01
286

A Németországban született Imamura Tomoya anyja magyar, apja japán, és bár mellékesnek tartja a nemzeti hovatartozást, magyarnak mondja magát, ha választani kell. „Egészségtelen szeretet köt Magyarországhoz, mint gyermeket az alkoholista szüleihez”– mondja a huszonéves fotós, aki régen tolnai nagymamájánál töltött minden szünetet.

Imamura itt bemutatott Petőfi holtteste című sorozata az esseni Folkwang egyetem fotó szakán készült mestermunka. Származása, vagy ahogyan ő nevezi: „sehonnaisága” egyszerre adta meg a szükséges rálátást a magyar jelen témájára, és távolította el ugyanazt. A kettősség a munka koncepcióját is meghatározta: dokumentációs és beállított fotók váltják egymást. A masszív hétköznapi reményvesztettség képeit papírmaséból készült nemzeti szimbólumokkal töri meg. Ezek az egyetlen specifikusan Magyarországra utaló jelek, különben nehéz lenne megmondani, hogy a fotók Kelet-Európa melyik sarkában készültek.

Sorozata egyfajta állásfoglalás, a poszt-szocialista állapotból született újfajta nacionalizmus kritikája. „Egy évszázadok óta elnyomott nép, melynek kultúrája és oktatása az elnyomásról szól, új ellenséget keres, akit a mostani szabad, de nem igazságos világban vádolhat”– így látja a fotós a kétezres évek Magyarországát. A magyar történelmi önkép alakulása szerinte éppen olyan ködös, mítoszokkal teli és bizonyosságokat nélkülöző, mint a „nemzeti messiás” Petőfi halála.

Imamura  Tomoya  sorozata a most szeptember elején rendezett svájci Verzasca Fotófesztivál shortlist-jén is szerepel.

Tekintse meg a további képeinket

Nem a háború szüli az igazán jó fotóriportert

október 25., 12:16 Módosítva: 2019.10.26 10:33
394
“Az igazi nagy truváj az, mikor a dögunalmas eseményről az ember tud egy jó képet csinálni” – vallotta a szeptemberben elhunyt Habik Csaba fotóriporter. A fotós hosszan tartó betegség után, 63 éves korában halt meg, egy nappal a búcsúztatása után a munkáiból válogatva emlékezünk meg róla.

Habik Csaba nem akart fényképész lenni, beatzenész (az Illés népszerűségét látva) és országúti kerékpár-versenyző (egy szomszéd hatására) azonban annál inkább. Gyerekkori elhatározásai ellenére végül mégis fotóriporter lett belőle, aki több évtizedes pályája során több sajtófotódíjat is nyert, 2003-ban pedig megkapta a Balogh Rudolf-díjat, azaz a magyar fotográfia legrangosabb szakmai elismerését.

Sportkarrierjéről egy Szarka Klárának adott, a Fotóművészet folyóiratban megjelent interjúban így vallott: “Tízévi versenyzés után egyszer egy országos hosszú távú bajnokságon olyan jól sikerült teljesítenem a távot, hogy megvárt a zsűri. Ez korábban sohase fordult elő velem. Mert egyébként mire én célba értem, már mindenki otthon ette a húslevest. Hazamentem, megittam néhány üveg sört, mélyen elgondolkodtam, és azt mondtam, az okos sportoló a csúcson hagyja abba, és szögre akasztottam a biciklit.”

1956-ban született Budapesten, apja a kárpátaljai Beregszászról, anyja az erdélyi Nagyszalontáról származott. Eredetileg karosszéria-lakatosnak tanult, a fotóstechnikát Lapkiadó Vállalat laboratóriumában ismerte meg, 1982-ben pedig a Magyar Hírlaphoz került, ahol az újság képes mellékleténél lett fotóriporter, majd a Pulitzer-díjas fotórovat vezetője.

A Hírlaptól 2004-ben ment át a Szabad Földhöz rovatvezetőnek. “Ő vezényelte le a lap digitális átállását, és itt is sikerült olyan munkatársi gárdát kialakítani, amely párját ritkította a magyar sajtófotográfiában. Vezette a rovatát, fényképezett, sőt, olykor remek, hangulatos írásaival is építette a Szabad Föld sikerét. Mindent tudott a szakmáról, amelynek mestere lett” – írta róla Szücs Gábor a Szabad Föld nekrológjában.

Habik Csaba mindemellett az ország valószínűleg legnagyobb fotográfiai magánkönyvtárának tulajdonosa is volt, valamint zsibvásárokon vásárolt fotós vackok (játékfényképezőgépek, fotós ajándéktárgyak és számtalan fotográfiához kötődő haszontalanság) megszállott gyűjtője. "Előfordulnak szép darabok, de a többség értéktelen. A mottó: minél rondább, annál jobb" – mondta tíz évvel ezelőtt az otthonában felhalmozott tengernyi holmiról a Magyar Narancsnak.

Tekintse meg a további képeinket

Exkluzív riport a bangladesi ikrek végső szétválasztásáról

október 24., 07:41 Módosítva: 2019.10.25 10:17
5824
Túlélik vagy nem? Hónapok óta ezen gondolkodom, és most itt állok Dakkában, Banglades legfelszereltebb, legnagyobb műtőjében. Előttem az ikrek nyitott és még összenőtt koponyája, látom a tekervényeiket – élnek. Amióta ismerem őket, képtelen vagyok felfogni a létezésüket, kész téboly testközelből látni az egészet. Azt szeretném, hogy éljenek sokáig, boldogan. A tudományos statisztikák szerint erre kevesebb mint ötven százalék esélyük van. Több mint huszonnégy órája vannak altatásban, és mindaz, ami velük történik, már eddig is felülírt minden orvosi rekordot.

Szétválasztásuk óta már sokat lehet tudni az ikrekről. Az viszont talán kevéssé ismert, hogy előtte közel hét hónapot töltöttek Magyarországon, ha nem is teljes titokban, de nagyjából médiacsendben. A fejüknél összenőtt gyerekeket a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány hozta Magyarországra 2019. január elején. A szétválasztó műtétsorozat legutolsó szakaszát, azaz magát a szétválasztást másfél év munka előzte meg. Nagy volt a titkolózás, az ikrek biztonságát semmi sem veszélyeztethette. Egy harmincöt fős magyar misszió arra készült, hogy huszonnégy óra alatt befejezze másfél év munkáját egy távoli és ismeretlen műtőben. Ezeknek az orvosoknak és válogatott egészségügyi szakembereknek semmi más nem lehetett a fejében, minden gondolatuk csak a nagy feladatról szólhatott, hiszen a fejüknél összenőtt sziámi ikrek szétválasztó műtéte a világ legnehezebb orvosi eljárásai közé tartozik.

A misszió első fele – az ikrekkel és szüleikkel együtt összesen tizenegy fő – egy héttel előttünk érkezett Dakkába. Akárcsak ők, mi is Dubajban szállunk át. Ahogy besorolunk a dakkai átszálláshoz, az addig csillogó reptéri kép valahogy megváltozik. Látszik, hogy Dakka másféle úti cél, a közönsége alapján gépünk inkább tűnik ingázójáratnak. Valaki gyorsan meg is próbál rám bízni egy csomagot, hogy vigyem át az utolsó ellenőrzésen. Csak egy nejlonzacskó az, de egy nemzetközi repülőtéren már kockázatos az efféle próbálkozás. Megtörik a biztonságérzetem, pedig eddig is tudtam, hogy Banglades nem szerepel a népszerű turisztikai úti célok között. Onnantól, hogy kilépünk a repülőgépből, a biztonságunk érdekében végig fegyveres katonai kíséret vesz körül minket.

Tekintse meg a további képeinket

Annyi tervezés, és aztán jön a vihar

október 19., 18:42 Módosítva: 2019.10.20 14:26
122

Törökországban közel 4 millió menekült él, közülük a legtöbben a szír polgárháború, illetve most az észak-szíriai török offenzíva miatt hagyták el hazájukat. Többségük úgy látja, hogy a jobb életre az egyetlen lehetőséget a görög partok jelentik, ahonnan eljuthatnak Nyugat-Európába. Az út megtételéhez emberfeletti erőfeszítéseket kell tenniük, miközben kiszolgáltatott helyzetüket sokan próbálják kihasználni.

A Frontex adatai szerint jelenleg is a mediterrán régió keleti felén keresztül vezető migrációs útvonal a legforgalmasabb. 2019-ben január és augusztus között 38 313 illegális határátlépést regisztráltak. Ez azonban még mindig messze elmarad a 2015-ben feljegyzett, több mint 880 ezres számtól. Az idei határátlépők közül mindössze 7278-an érkeztek Szíriából, ami szintén jelentős visszaesés. Most az afgán menekültek vannak többségben ezen az útvonalon, azonban ez az arány rövidesen ismét változhat.

A második legforgalmasabb útvonal Spanyolországon keresztül vezet. Itt főként Marokkóból és a szubszaharai térségből próbálnak eljutni Európába. Idén év elejétől augusztusig 14 824 illegális határátlépést jegyeztek fel. Szintén komoly nyomás nehezedett Olaszországra, ahol a part közelében veszteglő, túlzsúfolt menekülthajók miatt ugyancsak válságos helyzet alakult ki.

Ennek a helyzetnek az enyhítésére az új olasz kormány alatt egy új menekültelosztási mechanizmust dolgozott ki a francia, a német és a máltai vezetés. Eszerint a menekülteket még a kikötés előtt szétosztanák az államok, az olaszok megnyitották a kikötőket. A megállapodás nem kötelező egyetlen európai államra nézve sem, de a francia, német és olasz belügyminiszterek azt várták, hogy októberben több tagország is csatlakozni fog a kezdeményezéshez. Megállapodás azonban azóta sem született.

Közben a keleti útvonal azért került megint középpontba, mert Recep Tayyip Erdoğan török elnök október elején megindította a szíriai offenzívát a kurd fegyveres erők kiszorításáért. A török offenzívát emellett egy észak-szíriai biztonsági övezet tervével indokolta a török elnök. Erdoğan eredetileg szeptember végéig akart létrehozni egy 450 kilométer hosszú, 30 kilométer széles biztonsági zónát Szíria északi részén arra hivatkozva, hogy élhető körülményeket teremtsenek a menekülteknek. 

Ahogy arról itt írtunk, a tervei szerint ebbe a kurdok lakta térségbe telepítenék vissza a zömében arab és turkomán etnikumhoz tartozó menekülteket, akik a polgárháború előtt nem itt laktak. Ezzel a menekültek ugyan visszatérnének Szíriába, de a lépés komoly etnikai feszültséget okozhatna.

Azután indulhatott meg az offenzíva, hogy Donald Trump lényegében zöld utat adott az amerikai katonák kivonásának bejelentésével, de az elnök ellentmondó nyilatkozatai ellenére az amerikai kongresszus elítélte a történteket, és a kormányzat jelzésértékű gazdasági szankciókat vezetett be Ankara ellen.

Az EU mindvégig gyanakodva figyelte Törökország terveit, mivel az offenzívával feltehetőleg nem elsősorban a menekültek helyzetének rendezése volt az ország célja, hanem a kurdok lefegyverezése. Az uniós országok az EU-csúcson kiadott nyilatkozatban elítélték az offenzívát, és felszólították Törökországot, hogy hagyjon fel mindenfajta katonai tevékenységgel Szíriában. A közös nyilatkozat mellett azonban csak abban tudtak megállapodni az uniós külügyminiszterek, hogy a tagállamok egyenként vezetnek be fegyverkiviteli korlátozást Törökországgal szemben, nem pedig uniós szinten, közösen.

Erdoğan most már sokadik alkalommal fenyegette meg az EU-t, hogy megnyitják az utat a több millió menekült előtt Európa felé, ha megszállásnak nevezik a katonai beavatkozást. Akadnak olyanok is, akik nyilvánosan támogatják szíriai terveit, ha nem is számottevő arányban. Orbán Viktor már többször támogatta Erdoğan nacionalista politikáját, most sem meglepő, hogy kiállt a szíriai offenzíva mellett.

Csütörtökön Erdoğan ötnapos tűzszünetet jelentett be, miután tárgyalt Mike Pence amerikai elnökkel Ankarában. Szórványosan azonban folytatódtak harcok. A kurdok közben orosz közvetítéssel megegyeztek a Bassár el-Aszad vezette szír kormányerőkkel – amit egyébként fájdalmas kompromisszumként értékeltek. Az összecsapásoknak már több civil is áldozatául esett, köztük a szíriai kurd közösség egyik politikai vezetője is, aki fegyvertelen volt, amikor a török erők kirángatták az autójából és agyonlőtték. Az október 9-én indított török offenzíva óta ráadásul több mint 160 ezren kényszerültek elhagyni a lakhelyüket, a becslések szerint pedig további 400 ezer civilt érint az aktuális konfliktus.

A szíriai polgárháború 2011-es kezdete óta az élhetetlenné vált területekről sokan évek óta Törökországon keresztül próbálnak nyugatra jutni. Rengetegen rekednek azonban meg Törökországban. Ekaterina Anchevskaya fotós több mint egy évig követett egy családot, alaposan dokumentálva a kihívásokat és az átmeneti helyzetből fakadó folyamatos bizonytalanságot, amivel szembenéznek.

Tekintse meg a további képeinket

A szén formálta táj, ami egyik napról a másikra tűnt el

október 17., 16:58 Módosítva: 2019.10.18 18:40
275
John Myers eredetileg nem azzal a szándékkal kezdett fotózni a múlt század nyolcvanas éveinek brit iparvidékén, hogy az összeomlásnak állítson emléket. Már csak azért sem, mert 1980-ban még senki nem sejtette, milyen viharos sebességgel zajlik az a világpolitikai irányváltás, ami végül kivégezte az európai nehézipar nagy részét. Myers The End of Industry című sorozata végül mégis a kontinens fejlődését meghatározó ipari korszak utolsó mementójává vált, miután ez a világ egyik napról a másikra úgy eltűnt, mintha sose létezett volna.

Az 1944-es születésű John Myers az egyetemen művészetet tanult, és a hetvenes évektől főleg realista szociofotózással foglalkozott az angliai középnyugat iparvidékén. Sokat dolgozott a saját környékén, Stourbridge alvóvárosi negyedében, és az eggyel urbánusabb Dudleyban, miközben ahogy a Guardiannak mesélte, a legtöbb időt azzal töltötte, hogy „kizárja az őt körülvevő világ unalmasságát és szörnyűségét”. Ez a kijelentés erős kontrasztban áll azzal, amilyen érzéseket egyébként a képei keltenek: a realista-dokumentarista fotók látásmódja nemhogy kizárná, inkább nagyon direkt, sallangmentes módon mutatja meg a valóságot. 

De ezzel együtt igaz az is, hogy a sablonosság és reménytelen unalom érzését figyelemreméltó érzékkel adja át a fotóiban. Külvárosi sorozatán belül markáns vonalat képviselnek az úgynevezett „unalmas képek”, amelyeken Myers banális tárgyaket és üres, már-már posztapokaliptikusnak, de tartalmas emberi életre mindenképpen alkalmatlannak látszó tereket tár a néző elé.

Myers érdeklődése a kietlen szuburbiák után a nyolcvanas évek elején fordult a szén formálta középnyugat (west midlands) ipari negyedei, és az ott dolgozó bányászok, kohászok, téglagyári munkások felé. A helyi munkásosztályról és a gyárakról készített képeit, amelyek most egy albumtrilógia zárókötetként nyomtatásban is megjelennek, egy régimódi Gandolfi kamerával vette fel; kizárólag természetes fénnyel és hosszú záridővel dolgozott, ami megkapó részletgazdagságot eredményezett.

Tekintse meg a további képeinket

Akik szembe mernek nézni a halállal

október 10., 10:07 Módosítva: 2019.10.11 00:10
6399
A 2010-es évek háborús riportjainak legnagyobb sztárjai a napokban tízezres török offenzíva célpontjaivá váló kurdok. A harmincmilliós nép már korábban is ezernyi témát kínált négy országban való szétszóratottságával, kulturális tagoltságával, függetlenségi mozgalmaival, szövetségkereséseivel, de az igazi fordulatot 2014 és az Iszlám Állam jelentette.
Tekintse meg a további képeinket

A tokiói metró világában van valami földöntúli

szeptember 28., 09:15 Módosítva: 2019.09.29 14:51
322

Nicole Kidman, Alfonso Cuaron, Tilda Swinton, Jeff Bezos, Emily Blunt. Hapák Péter New Yorkban élő magyar fotográfus a világ leghíresebb embereit fotózza a világ legmenőbb lapjai megbízásából - stúdiókörülmények között készült portrékon megörökítve ismert és tehetséges embereket, vagy legalábbis olyanokat, akik éppen a címlapokon szerepelnek, például a parklandi iskolai mészárlás öt fiatal túlélőjét tavaly tavasszal a Time magazin számára.

A Tokió Metró című fotósorozat arcai egész másfélék. Többnyire fáradtak és kialvatlanok, gondterheltek és megviseltek. A szemek alatt súlyos táskák, a vonások fegyelmezettek, de fásultak. Arcok a metróból, a világ túlsó feléről, másfajták, mint itthon, de ez a modern, nagyvárosi nyúzottság mégis ismerős. Hapák Péter a Magnum Photos workshopján vett részt tizennégy másik fotóssal, két neves fényképész, Jim Goldberg és Alessandra Sanguinetti vezetése alatt. A workshop minden résztvevőjének öt napja volt a munkára, délután és este fényképeztek a városban, délelőtt pedig egy kerekasztal-beszélgetésen, személyekre lebontva értékelték az elkészült képeket, ebből született meg ez az anyag.

A workshop alatt készült egy polaroid valogatás is, azokat itt  nézheti meg.

Tekintse meg a további képeinket

Festményszerű drónos fotókon az ember által átalakított tájak

szeptember 24., 14:26 Módosítva: 2019.09.25 11:13
881
Radisics Milán 2018 utolsó napjaiban készítette SUR/REAL LANDS című fotósorozatát Spanyolország legszárazabb részein. A levegőből, drónnal készített képei azért különlegesek, mert egyfelől dokumentarista módon megörökítik, hogyan is néznek ki ezek a területek, másfelől viszont a különleges formák, színek és kompozíciók miatt a fotók nagyon hasonlítanak a 20. századi festészet néhány kiemelkedő alkotására.

A fotós olyan vidékeket járt be Zaragoza és Toledo környékén, ahol a hegyek és a kiszáradt vízfolyások között mezőgazdasági területeket alakítottak ki a helyi farmerek.  A képeken csak kétféle növénykultúrát lehet látni; olajfaültetvényeket, amelyek tűrik a nagy hőséget, és búzát, amely már nyár elején, a nagy szárazság előtt beérik. Az itt élő növények a talaj nedvességtartalmának és a vízfolyások hordalékanyagában lévő tápanyagoknak köszönhetően vészelik át a száraz nyári időszakot. Radisics Milán egyébként hosszú és aprólékos kutatómunkával, műholdas térképeken választotta ki a legérdekesebb területeket. A National Geographicnak is dolgozó fotós két alkalommal is járt a helyszínen. Egy autós túra során 10 ezer kilométernél is hosszabb utat tett meg alig több mint két hét alatt. Egy-egy helyen akár napokon át várt arra, hogy a lehető legjobb fényviszonyok között készíthesse el a képeket.

A helyi gazdálkodók valószínűleg nem is tudják, hogy a levegőből absztrakt festménynek tűnik a munkájuk. A légi perspektíva síkba tömöríti a tájat, a tér és az idő eltűnik. Ha a néző nem ismeri a háttérsztorit, nem is feltétlenül tudja eldönteni, hogy valamilyen geológiai-mezőgazdasági képződményt lát, vagy egy modern festményt. Hiszen a fotókról eszünkbe juthatnak Picasso vagy Miró a 20. század első harmadában készült kubista, szürrealista alkotásai. De az 1950-es évek absztrakt expresszionista festményeivel talán még nagyobb a hasonlóság.

A képek valójában légifotók sokaságából álló úgynevezett kompozit képek, amelyek közül a legnagyobbak 100 megapixel felbontásúak. A nagy felbontás lehetővé teszi az emberméretű, másfél méteres nagyításokat is. Radisics Milán sorozata része a művész Water.Shapes.Earth nevű projektjének, amely bemutatja, hogyan alakítja a víz a bolygónkat, emellett pedig dokumentálja, hogy a klímaváltozás miatt egyes területeken mekkora küzdelemre van szükség az aszályok okozta vízhiány problémájának kezeléséhez.

 A SUR/REAL LANDS sorozat 18 képe, valamint a művész 37. Magyar Sajtófotó Pályázaton Nagydíjat nyert sorozatának néhány fotója október 6-ig a Faur Zsófi Galériában is látható.

Tekintse meg a további képeinket

Jólétet és mocskot hoz az indonéz falvakba a nyugati szemét

szeptember 13., 23:00 Módosítva: 2019.09.14 17:04
313

Ki szeret azzal foglalkozni, hogy mi lesz a szeméttel azután, hogy kidobjuk? Az ember kidobja a kukába a vackát, max ha nagyon tudatos akar lenni, akkor szétválogatja és egy részét az újrahasznosítósba teszi, de hogy utána legfeljebb elképzelni szeretjük, hogy valakik szépen polár pulcsit vagy menő kulacsot csinálnak a szemetünkből, megtudni viszont valószínűleg elég kevesen szeretnék, hogy mi is lesz vele igazából. 

Pedig idén nyáron az egész világnak szembesülnie kellett azzal, hogy bizony a szemét, különösen az újrahasznosítható szemét nagy része óriási hajókon ázsiai országokba kerül. De miért kellett ezzel szembesülni? 

Mert az ázsiai országoknak elege lett ebből és visszaküldték a szemetünket.

Indonézia például nemrég 19 konténernyi szemetet küldött vissza Nagy-Britanniába, és korábban hasonlóan tett Ausztrália, Franciaország és más országok szemetével is. Indonézia, a Fülöp-szigetekkel, Malajziával, Kínával és más országokkal együtt megunta, hogy a fejlett világ szemétlerakójává válik, hogy egész falvak és kisvárosok vesznek el a bálákban álló műanyag, papír és egyéb hulladék között, ami ráadásul nemcsak ronda, de sok esetben kiderült, hogy mérgezi is a környezetet és a helyiek egészségét. 

A kormányok döntése viszont nem aratott osztatlan elismerést azok között a falusiak között, akik egész gazdaságukat a szemét feldolgozására állították át, és még mindig jobban keresnek a guberálással, mint amikor a falujukat elárasztó szemétdombok helyén rizsföldek voltak. 

Egy ilyen falu, a Jáva szigetén lévő Bangun életét mutatja be Willy Kurniawan a Reutersen megjelent fotóriportja. Az indonéz fotósnak a szemetet válogató falusiak nemcsak megmutatták, hogy élnek, de azt is elmondták, milyen jó és rossz dolgokat hozott az életükben a nyugati szemét. 

Tekintse meg a további képeinket

Mosómedve-bandita és élőhalott rovar az év természetfotói között

szeptember 9., 09:11 Módosítva: 2019.09.10 07:55
3095

Meglepően kevés kép szól ökológiai katasztrófákról és a természet pusztításáról az év természetfotói (Wildlife Photographer of the Year) nyertesei között, viszont annál több a gyönyörű és a cuki felvétel kölykeire vigyázó, tökéletes rejtekhelyéről kikukucskáló mosómedvékről, szokatlan menedéket választó csukáról vagy burjánzó őserdőnek tűnő hínárrengetegről, és még a sokkoló, drámai képek között is több van, amelyik nem az emberi beavatkozás miatt vág gyomorba.

Mégis, ha jobban benézünk a képek mögé, ha nem is a legnyilvánvalóbb formában, szeméttengerekkel és plasztikóceánokkal, de azért idén is sokszor ott húzódik az ember térnyerése a természettel szemben: ott van ez a szokatlanul dühödt víziló brutalitásában, az ember és a bálna barátságos viszonyának szokatlanságában, vagy akár csak abban, hogy egy jól sikerült gepárdos kép aláírása hidegen közli a tényt, milyen kevés él már ebből a fajból a természetes környezetében. Az egyik kép címe Szégyenfal – de ez a válogatás most nem csak erről szól.

Tekintse meg a további képeinket

Kádár falun: a háztáji-Magyarország képei Pol Pot megyéből

szeptember 8., 06:52 Módosítva: 2019.09.09 05:06
604
“A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.” A szocialista alkotmány tételmondata a fotón a pusztaszeri Árpád-kilátón vöröslik, a pódiumon a honfoglalók létező szocialista utódai ásványvizek társaságában. A korabeli vicc szerint mellesleg a konyak is a dolgozó nép itala, csak a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság nevében az általuk megbízott vezetők fogyasztják el - lehet, hogy már ezen az augusztus 20-on is csúszott le egy-két pohárral.

A nyolcvanas évekbeli ünnepség képe csak egy Enyedi Zoltán fotós hatalmas, 30 ezer felvételt tartalmazó archívumából. Enyedi 30 éven át volt a Csongrád Megyei Hírlap fotóriportere, képeinek többsége a Kádár-rendszer vidéki Magyarországát mutatja meg a legkülönbözőbb perspektívákból: falusi riportok, új mezőgazdasági gépek, gyárbéli hétköznapok, üzemi balesetek, úttörők és munkásőrök, nagy megtekintéseket kivitelező fontos elvtársak.

Amilyen meghatározó része volt a kádári konszolidációnak és a rendszer elfogadottságának a vidéki modernizáció, a kényszerrel kollektivizált TSZ-Magyarország gyarapodásra is lehetőséget adó háztájizós reformja, annyira törlődött a rendszerváltás után az országos nyilvánosságból az egész vidék-történet - maradt a helyén némi nyomorpornó, a bűnügyi hírek és a hagyomány iránti hamis nosztalgia, rosszabb esetben a város-vidék ellentétekre rájátszó bűnbakpolitika.

A Makón született, Szegeden meghalt Enyedi másfajta történeteket mutat. Ezek akkor is hiánypótlóak, ha nem szabad elfelejteni, hogy a Kádár-rendszer hivatalos sajtófotósaként maga is bőséggel termelt propagandaképeket, melyek leginkább a szocialista modernizáció sikerét voltak hivatottak megtölteni tartalommal. Sok fotója volt a megye Kádártól balra álló uráról, az ‘56 után rendcsináló rákosistaként ideiglenes jelleggel pozícióba tett, aztán 30 éven át ott ragadt Komócsin elvtársról, aki miatt Csongrádot Pol Pot megyének is nevezték (a párttitkár Traktor utcai panelnyaralójáról nem, még jó, hogy áll most is egy ahhoz hasonló), de a hagyatéka alapján jobb szeretett dolgozó nőket fotózni előnyös perspektívából.

Nincs régebbi, mint a tegnapi újság. A mai siker holnapig tart

- tartotta sajtófotósként, de úgy tűnik, ebben tévedett. 2009-es halála után magángyűjteményét a szegedi Móra Ferenc Múzeum vette meg, azóta pedig - ők ezt múzeumtörténeti jelentőségűnek mondják - digitalizálták is a benne lévő 30 ezer képet. Ebből láthatnak itt egy rövid válogatást: 15 fotót a 30 ezerből, a Kádár-korszak falusi társadalmáról Csongrád megyéből.

Tekintse meg a további képeinket

A bajnokok otthona Afrika szívében

szeptember 7., 21:10 Módosítva: 2019.09.08 19:01
419

Kenya százszámra termeli ki hosszútávfutóit, akik a világ nagy maratonjain és pályaversenyeken uralják a mezőnyt. A klasszisok mellett nagy tömegben vannak olyan, ottani szemmel átlagos futók, akik aztán a kisebb európai versenyeken gyűjtik a pénzdíjakat. A futók egyik nagy keltetője a Rift Valley nevű magaslat, amelynek több településén edzőközpontok létesültek. A siker érdekében a dollármilliomos futók is puritán, a luxust nélkülőző környezetben töltenek el hónapokat.

Tekintse meg a további képeinket

Ahol a víz az úr - ők lennének az első klímamenekültek?

szeptember 3., 23:19 Módosítva: 2019.09.04 17:47
556

Házak, amiket csak pár centi választ el attól, hogy az óceán felfalja azokat, pálmafák, amik soha többé nem teremnek, gyerekek, akik óriási szemét- és hordalékkupacok között játszanak messze őseik földjétől - ez Óceánia, ahogyan az Oroszországban született, de jelenleg Lisszabonban élő Vlad Sokhin kameráin keresztül láthatjuk.

A Panos Pictures ügynökség fotósa sokat dolgozik az Egyesült Nemzeteknek, fényképeivel a Guardianban, a National Geographicban is találkozhattunk, Crying Meri című saját fotókönyvet is kiadott, ebben a Pápua-Új-Guineában élő nők helyzetét mutatta be. A Warms Waters egy hosszú távú projekt, aminek a célja a környezetváltozásra érzékeny közösségek és területek bemutatása, illetve az, hogy észrevegyük, a klímaváltozás nem az utánunk következő generációk problémája, hanem most kell cselekedni.

 Be akartam bizonyítani, hogy a klímaváltozás igenis létezik, meg akartam mutatni a világnak, hogyan veszik fel vele a harcot az emberek, hogyan próbálnak alkalmazkodni a helyzethez. 2013-ban Jo Chandel újságíróval közösen kezdtünk el történeteket gyűjteni Pápua Új-Guinea és a klímaváltozás kapcsolatáról a Global Mail Ausztrália számára. Ekkor kezdett el érdekelni, hogy a globális klímaváltozás milyen hatással van Óceánia lakóinak életére.

Az egyik legégetőbb probléma a Csendes-óceán szigetvilágában a tengerszint emelkedése. Az Ausztrál Meteorológiai Hivatal mérései szerint ebben a régióban 3,4-11,6 mm/év az emelkedés üteme, igaz, csak az 1990-es évek óta van rendszeres adatszolgáltatás erről a területről. A tendencia persze így is aggasztó: Óceániában körülbelül 10 millióan élnek, vagyis nagyjából annyian mint Magyarországon, és a szigetvilág nagy része a századvégre lakhatatlanná válik.

Egyesek szerint Kiribatiban, egy 33 korallszigetből álló országban a lakóhely-változtatások egy hetede összefüggésbe hozható a klímaváltozással, és az Egyesült Nemzetek 2016-os beszámolója szerint a háztartások felére hatással van a tengerszint emelkedése.

Persze emellett a térségnek rengeteg más problémával is meg kell küzdeni, ilyenek például a trópusi ciklonok, amik rendszeresen pusztítanak errefelé. Vlad Sokhin szerint a régió országai mindenesetre optimistán tekintenek a jövőbe, mindent megtesznek azért, hogy megoldást találjanak. Hogy próbálkozásaik mennyire lesznek sikeresek, azt az idő dönti el. A kiribitai kormány viszont már vett is egy kis földet Fidzsin, ha a 110 ezres népességet el kell költözteni. Tuvalo pedig saját szigetet szeretne építeni, reptérrel, kikötővel, ahol 5000 ember helyezhetnek el. Ez a projekt 300 millió dollárba kerülne, ami tekintve az ország anyagi helyzetét, valószínűleg álom marad. Emellett pedig arra kérik Új-Zélandot és Ausztráliát, hogy fogadják be őket, ha a szigetek teljesen lakhatatlanná válnak.

Tekintse meg a további képeinket

Happy Valley: a tökéletesség, és ami mögötte van

augusztus 31., 23:18 Módosítva: 2019.09.02 05:18
180
Eva O'Leary megszállottan próbálja megfejteni, hogy mit miért teszünk, melyek azok a rituálék, amikkel megpróbálunk beolvadni a "tökéletes tömegbe".

Happy Valley-ből nemcsak egy van, de amiről most szó lesz, talán az egyik legismertebb. Ez az otthona ugyanis a Pennsylvaniai Állami Egyetemnek, vagyis a Penn State-nek. Itt nőtt fel Eva O'Leary amerikai és ír szülők gyermekeként, ez lett munkásságának fő inspirációs forrása.

Viszonylag korán megtapasztalta, milyen egy hipermaszkulin társadalomban élni, ahol a nőknek nagyjából annyira a feladta, hogy tökéletesen nézzenek ki. O'Leary dolgát az sem könnyítette meg, hogy származása miatt kicsit mindig idegennek érezte magát. Gyerekkorában sokat ingáztak az Egyesült Államok és Írország között, és azt vette észre magán, hogy mindig az adott országnak megfelelően alakította beszédét és viselkedését, hogy beilleszkedjen. És az átváltozás akkor volt a leglátványosabb, amikor hazatértek.

Tekintse meg a további képeinket

Sztálin pipájának nyomától a gigantikus finn kőtömbökig: Európa falai

augusztus 24., 20:55 Módosítva: 2019.08.26 00:01
251

„Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az európai kultúra nyitott és befogadó. Ezzel együtt az elmúlt években határfalak épültek a kontinens számos országában” 

– ezzel indul a Walls of Power, vagyis A hatalom falai nevű kiállítás bemutatószövege. A tárlat a franciaországi Rencontres d'Arles fotófesztiválon látható július 1. – augusztus 25. között, a kurátora pedig Virágvölgyi István, az MTI fotórovatának korábbi vezetője, a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíj titkára.

„A többnyire dokumentarista fotográfiákat felvonultató tárlat olyan ma is álló határkerítéseket és a környezetüket vizsgálja, amelyeket valamilyen európai hatóság emelt és ma is betöltik funkciójukat, hogy ezzel akadályozzák a ki- vagy bejutást bizonyos európai területekre”. Közel 70 fal van a világban, de Virágvölgyinek nem az volt a célja, hogy az összeset felsorolja, köztük olyan jól ismerteket, mint a két Korea közötti demilitarizált zóna, vagy éppen a mexikói fal. „Azért Európára koncentráltam, mert a rétegzettség bemutatása volt a lényeg” – mondta az Indexnek.

2016-ban azután kezdett utánanézni, milyen falak, kerítések, útakadályok vannak Európa-szerte, hogy Magyarország a migrációs válságban kerítést húzott fel előbb a Szerbiával, majd pedig a Horvátországgal közös határára. A kutatómunka során pedig rögtön látszott, hogy habár sok fal és kerítés hasonlónak tűnik, a funkciójuk különbözik.

„Az alapján rendszereztem ezeket, hogy az építőnek mi volt a szándéka velük.”

Így a kiállításon látható falakat, kerítéseket három szekcióba sorolta be: A (politikai) befolyás falai, A szegregáció falai és A migráció falai.

A kiállításhoz a berlini fal volt a referenciapont, ami mind a három szekcióba beleillik. Harminc éve, 1989-ben a vasfüggöny elkezdett leomlani, majd pedig a berlini fal ledőlt, amivel megnyílt az út Németország újraegyesítése előtt, a Szovjetunió pedig felbomlott. A történelem során már Hadrianus római császár óta végig falak szabdalták fel Európát, azonban abban a pillanatban csak négy fizikai fal/kerítés maradt Európában (a gibraltári, a ciprusi, a belfasti és a finn Salpa-vonal) – ehhez képest mára közel 30 van. „Hiába bontották le a legnagyobbat, de előbukkantak érdekek, amik mentén épültek újak” – mondta Virágvölgyi.

Az amszterdami központú Transnational Institute (TNI) párhuzamosan folyó kutatása szerint nagyjából 1000 kilométernyi fal és kerítés épült Európában az 1990-es évek óta. Ezek pedig az emberek mellett nagyon sokszor a vadon élő állatoknak is akadályt jelentenek, hiába kellene figyelni az ilyen hatásokra is a felhúzásukkor.

A kiállításon a fotókat filmekkel és szobrokkal egészítették ki, összesen 128 műtárgy látható 44 alkotótól, 15 különböző országból. Virágvölgyinek különösen fontos volt, hogy olyan helyi fotósok műveit is bemutassa, akik közel laknak az adott falhoz, és ismerik a történetét, közben pedig egy sor perspektívának helyet akart adni, ezért a fotóművészek mellett aktivisták, civilek és még menekültek fotói is megtekinthetők a tárlaton.

Virágvölgyi kiemelt néhány, a kiállítás összeállítása során számára leginkább meglepő felfedezést. „Az egyik ilyen volt, hogy a gibraltári kerítés 1909-ben épült, több mint száz éve ott áll" – mondta ennek a történelmi távlatairól. A második világháború alatt a szovjet harckocsik ellen felhúzott finn Salpa-vonalat pedig azért említette külön meg, mert sok esetben a kerítések és falak azt nem gátolnák meg, hogy egy másik hatalom is áthatoljon rajtuk, csak egy politikai szándékot jelképeznek – a 3-4 tonnás több százezer kőtömbbel azonban nem ez a helyzet.

A Litvánia és Fehéroroszország közötti kerítés pedig dokumentumfilmen jelenik meg a kiállításon, így mutatva be a két oldalán az emberi sorsokat. Arról a Fehéroroszországba benyúló földnyelvről van szó, ami a legkeskenyebb pontján csak 1-2 km-es, a legendák szerint pedig úgy alakult ki, hogy a szovjetek által ellenőrzött területek felosztásakor Sztálin az asztalon felejtette a pipáját, és azt is körberajzolták. Litvánia a csempészet elleni küzdelemre hivatkozva kerítette körbe a területet 2007-ben, amivel azonban az itt élő, többségében lengyel származású lakosok közül voltak, akik elszakadtak a másik oldalon élő rokonaiktól. Mivel ez az Európai Unió külső határa is, a kötelező vízumhoz 150 kilométeres kerülőt kellene tenniük, hogy találkozhassanak. Ehelyett inkább a kerítésnél beszélik meg a velük történteket.

A kiállításon látható képekből válogattunk.

Tekintse meg a további képeinket

Üdv Sohaországban!

augusztus 21., 13:44 Módosítva: 2019.08.21 23:51
40
Iggy Smalls fotóit nézve egyszerűen nem tudod eldönteni, hol húzódik a határ a valóság és fikció között. Pán Péter hazáját, Sohaországot gondolja újra a sorozat.

A norvég művésznő igazi fényképészcsaládban született, dédapjáig visszamenőleg mindenki fotózott, mesélte egy interjúban. Hozzátette, ő az első, aki valóra váltotta a család nagy álmát, és fotós karrierbe kezdett, felmenői ugyanis inkább hobbifotósok voltak. 9-10 éves korában kapta meg az első fényképezőgépét, első fotóit az iskolai újságban publikálta. Később Floridában tanulta a szakmát, jelenleg pedig Barcelonában él a 26 éves művésznő.

A fotósorozatot a skót J. M. Barrie népszerű mesehőse, Pán Péter inspirálta, aki a történet szerint soha nem nő fel, örök gyermekkorát Sohaország szigetén tölti az Elveszett Fiúk vezetőjeként. Mesebeli kalandjai során sellőkkel, indiánokkal, tündérekkel és más misztikus lényekkel találkozik. Sohaországot sokan a halhatatlanság, a képzelet világába való menekülés szimbólumának tartják. 

„Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy egy fotó soha nem képes megmutatni a valóságot – jelentette ki Iggy Smalls egy interjúban. – A sorozattal megkérdőjelezem, hogy mi történik valójában, és mi a képzelet terméke."

A Sohaország fotóit nézve bárki elmerülhet a mesék világában, vagy épp a mesék kerülnek a valóságba. Yoda és Leia hercegnő a zsúfolt utcai kavalkádban, az amerikai Rushmore-hegy legó formában és más mesebeli színek, alakzatok, realisztikus környezetben. 

Üdv Sohaországban, jó szórakozást Iggy Smalls világában!

Tekintse meg a további képeinket

Gázmaszk, védőszemüveg és házi pajzs nélkül sokan el sem indulnak

augusztus 19., 19:54 Módosítva: 2019.08.20 23:55
771

Több mint két és fél hónapja kezdődtek tüntetések Hongkongban eredetileg a helyi vezetés sokat vitatott kiadatási törvénytervezete ellen, de azóta már Carrie Lam hongkongi kormányzó lemondását is követelik, és a tiltakozások a területen egyre növekvő kínai befolyás ellen is szólnak. A tüntetők augusztus elejére általános sztrájkot hirdettek, a hét elején pedig a hongkongi repteret bénították meg többször is, a rendőrök közbelépése után kaotikus jelenetek alakultak ki.

Vasárnapra egy kifejezetten békés tüntetést hirdettek meg, amin a szakadó eső ellenére a rendőrség hivatalos közlése szerint is 128 ezer ember vett részt. A szervezők szerint összesen 1,7 millióan mentek utcára, hogy kiálljanak a demokratikus jogaikért, és ezúttal a rendőrökkel sem alakultak ki összetűzések.

Ennek ellenére azonban rendszeresek az utcai összecsapások a tüntetések alatt tiltakozók csoportjai és a rendőrök között. Ahogy pedig a demonstrációk a rendőrök június 12-i kemény fellépése után egyre erőszakosabbá váltak, mindkét fél egymásra mutogat. Miközben a pekingi vezetés irányából egyre újabb fenyegetések érkeznek, egyelőre az a legvalószínűbb, hogy csak súlyosbodik a kialakult patthelyzet. Az eldurvuló tüntetések hátteréről és a patthelyzetről itt írtunk részletesen>>>

Mostanra rengeteg tiltakozó már teljes menetfelszerelésben indul tüntetni, a tömeg élén felsorakozóknak pedig ugyanolyan elengedhetetlen kelléke lett a gázmasz, a védősisak és -szemüveg, mint a kezdettől fontos esernyő. A tüntetők szerint ezekre szükség van, hogy ne sérüljenek meg, és ne ismerjék fel őket, a hatóságok szerint viszont olyan eszközökkel szerelkeztek fel, amikkel támadják a rendőröket. Az elmúlt hetekben a tüntetéseknél használt felszereléseket áruló boltok forgalma megkét- és háromszorozódott, azonban a hatóságok próbálják elapasztani a beszerzéseket.

Tekintse meg a további képeinket

Megborzong az ember hasnyálmirigye

augusztus 19., 13:23 Módosítva: 2019.08.20 13:10
71

Lehet ízléses környezetben finom dolgokat enni a Szigeten. Csak nem az a jellemző. Ez nem jó vagy rossz, inkább egy körülmény: sokaknak akadnak fontosabb szempontjaik is egy fesztiválon, mint mindenképp szeitános tacot vadászni két koncert között. A street food fogyasztás kevésbé elegáns részét is megnéztük, a quattro stagioniról se mindenkinek Vivaldi jut rögtön az eszébe, hanem inkább az a fajta pizza, amin kevés a hús. 

Tekintse meg a további képeinket

A 130 centinél kisebbek pódiuma is buliközpont a Szigeten

augusztus 16., 16:08 Módosítva: 2019.08.16 23:35
160
Visszatért a Szigetre az a holland család, akiket tavaly bemutattunk, Szilágyi Anna fotósunk idén is a nyomukba szegődött.

Margot új-zélandi, de 13 éve Amszterdamban él, a gyerekei már ott születtek. A tízéves Olival és a kilencéves Nienkével a tavalyi Sziget volt az első nagyobb közös fesztiválélményük, és annyira jól érezték magukat, hogy már a tavalyi Sziget befejezése előtt eldöntötték, 2019-ben is jönni szeretnének. „Fél órával azután meg is vettük a jegyeket, hogy elkezdték árusítani” – mondja Margot.

Habár a gyerekes fesztiválozás megosztja az embereket, sokak szerint a por, a tömeg, a zaj és a meleg miatt a Sziget nem a gyerekeknek való, pedig már családi kemping is áll hatodik éve a Sziget játszóterén. A kempingnek saját biztonsági személyzete, hűtője, játszósátra, pelenkázója, fürdőkonténere, mikrohullámú sütője, vízgépe van, és több nyelven beszélő óvodapedagógus-animátorok dolgoznak itt. Margot fantasztikusnak tartja a kemping személyzetét. „Nem lehet tőlük olyasmit kérni, amit ne teljesítenének, nagyon segítőkészek!”

Tavaly 32, idén 30 család lakott a fesztivál alatt a kempingben, 50 felnőttel és 52 gyerekkel, mondja Vető Viktória, a Sziget sajtósa. A családok közül csak három volt magyar.

Margot idén a nagyobb tömeg és a forróság miatt többször érezte azt, hogy kevésbé gyerekbarát a fesztivál, akadtak nehezebb pillanatok, de a Nagyszínpad előtti gyerekpódiumról azt mondta, csodálatos. Erre a kis építményre azok a fesztiválozók mehettek fel, akik 130 centinél alacsonyabb személlyel (pl. gyerekkel vagy kerekesszékessel) érkeztek.

Különböző családok buliztak ott különböző kultúrákból, és minden szülő teljesen odavolt ettől. És a gyerekeknek nagyon jó volt, hogy a saját, biztonságos közegükből élvezhették a koncerteket, és jól láttak is

– mondja Margot az Indexnek.

Nienke és Oli idén sokkal magabiztosabbak voltak a Szigeten, mint tavaly. „Ismerik már a környezetet, volt, hogy a tinédzser fiam egyedül közlekedett két helyszín között. Nagyon határozottan megbeszéltem velük a kereteket, megbíztam bennük, és nem is történt baj. Elképesztően sok barátot szereztek, például a sportzónában dolgozó animátorok rengeteget foglalkoztak velük, a lányom mindennap járt náluk.” A családanya azt mondja, 2020-ban is egészen biztosan visszajön gyerekeivel a fesztiválra.

Tekintse meg a további képeinket

Te a kukába dobnád, ő meglátja benne az értéket

augusztus 14., 20:16 Módosítva: 2019.08.15 13:16
462

A világon talán nincs nagyobb rajongója a félresikerült és furcsa amatőr képeknek mint Erik Kessels holland művész, formatervező, kurátor, gyűjtő. Ha a „talált fotográfia” műfajáról beszélünk, akkor a neve megkerülhetetlen. Kessels magát vizuális régészként emlegeti: ő az, aki ha olyan régi fotókra bukkan egy bolhapiacon, tudományos, nyilvános- és magángyűjteményekben, esetleg az interneten, amik valószínűleg már senkinek nem kellenek, minták után kutatva történetet kanyarint köréjük, új kontextusba helyezi azokat.

Mindezt úgy, hogy egy ismeretlen házaspár rosszul retusált fotóira is azt mondjuk, hogy igen, ez művészet, hogy aha-élmény még akkor is megvan, ha a saját családi albumunkból minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül szanálnánk ezeket a fényképeket.  Ő tudja, hogy valamit úgyis el lehet rontani, hogy a végeredmény jó lesz, hogy a és a megfelelő körítéssel mindent izgalmassá lehet tenni.

Erre a legjobb példa az In Almost Every Picture, vagyis Szinte minden képen című sorozata, ami most tart a tizenhetedik projektnél. Minden akkor kezdődött, amikor 1999-ben egy spanyol bolhapiacon felfedezett egy négyszáz képből álló anyagot egy hölgyről, akit férje 12 éven át fotózott. A képeket rendezgetve észrevett olyan mintákat, ami talán a házaspárnak sem tűnt fel, hogy hogyan lettek a közeli, fürdőruhás képekből olyan fotók, amint az asszony egyre jobban fel van öltözve és egyre távolabbról látható. Van, amikor nem kell keresni a szervezőerőt, amikor teljesen egyértelmű, mi a koncepció, de ha nem lenne valaki, aki elég érdekesnek, furcsának találja az a sorozatot ahhoz, hogy a nyilvánosság számára is elérhetővé tegye, akkor mondjuk soha nem ismernénk meg milyen művészi magasságokba emelkedhet például egy floridai házaspár, akinek vízfétise van vagy egy holland nő, aki imádott céllövöldébe járni. 

Az Erik Kessels több élete című kiállítást, aminek Claudia Küssel a kurátora, augusztus 18-ig lehet megtekinteni a Mai Manó Házban. Az In Almost Every Picture 17 projektje mellett először és csak a tárlaton látható Kessels  egy új videómunkája, illetve a nagyközönség megismerheti két új fotókönyvét: a kifejezetten Budapesthez kötődő Budapest Beauties és a Hórusz Archívum közreműködésével összeállított legújabb kiadványa az In almost every picture című sorozatban.

Tekintse meg a további képeinket

Ami mindig elfolyik az ujjaink között, és sohasem fogy el

augusztus 8., 22:49 Módosítva: 2019.08.10 00:17
395
Öntözés, itatás, mosás, tűzoltás, pálinkafőzés, fürdőzés; a víz ott van mindenhol. Molnár Zoltán Aqua című fotósorozata az ember vízhez fűződő kapcsolatát mutatja be, és hívja fel a figyelmet arra, mennyire nélkülözhetetlen. Vizeink védelme ugyanis sokaknak – ha nem mindannyiunknak – élet vagy halál kérdése.

Próbáljuk meg elképzelni, ha annyi vízből kellene gazdálkodnunk, mint Kenya egyes vidékein, azaz naponta fejenként 2-5 literrel. Ezzel szemben a gazdag országokban automata mosógéppel, mosogatógéppel rendelkező családokban a napi, fejenkénti vízfogyasztás eléri a 350 litert.

– mondja Molnár Zoltán fényképész. Idén tavasszal mutatta be a PH21 Galériában Aqua című kiállítását, ahol több országban, éveken keresztül készített fotográfiáit gyűjtötte össze, a víz és az ember kapcsolatáról. A fotós az egyéni és a közösségi vízigény ökológiai összrendszerét akarta bemutatni, különböző példákkal szemléltetve Brazíliától Spanyolországon át Romániáig.

A tengerpartok, tavak és folyók mentén élő népek és kultúrák különbözőek. Az ott élő emberek összekötő, összetartó eleme a víz.

A kiállításból egy kötet is készült, ennek bevezetőjében Uhl Gabriella, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense ír a fotóesszéről. A kurátor-művészettörténészt a különböző természeti jelenségek, és a gigantikus méretek nyugtalansággal töltik el, a víz látványa viszont szerinte megnöveli a szemlélődés idejét. Így lehet lefényképezni, „sajátunkká tenni mindazt, aminek magunkat kellene odaadni.” Uhl szerint a tenger a világ alapvető arányait teszi nyilvánvalóvá.

Molnár Zoltán számára viszont nem az esztétika volt az egyetlen szempont. Fotósorozatával ugyanis környezetünk védelmére akarja felhívni a figyelmet: szerinte az emberiség mértéktelenül fogyaszt, mérgezi az élővilágot, ennek pedig komoly következményei vannak már most is.

Hét olyan nagyobb folyó van már a Földön, amik nem érnek el egy tengerpartig sem. Műtrágyával és ipari hulladékokkal szennyezik az ivóvizet. A tiszta levegő és az iható víz élet vagy halál kérdése a vízpartokon élő emberek számára.

Tekintse meg a további képeinket

Tudod, hol voltál húsz éve nyáron

augusztus 2., 23:54 Módosítva: 2019.08.04 00:06
7625

Mint szinte mindenki, én is pontosan emlékszem, hogy hol voltam 1999. augusztus 11-én. Miután – már másodszor – fotósként végigdolgoztam a Szigetet, az utolsó este után hajnalban beájultam egy kocsiba, két barátom mellé, akik éppen akkoriban jöttek össze. Azóta két gyerekük született, ma is együtt élnek. Arra nem emlékszem, hogy pontosan hogyan tájékozódtunk arról, honnan érdemes nézni a napfogyatkozást, de valahogy mindenki a Balatont mondta. Azt viszont én javasoltam, hogy menjünk a Hegyestűre, a Káli-medence keleti bejáratához. Már évek óta jártam oda nyaranta, valamiért azt gondoltam, nem lesznek sokan, mert nem annyira ismert, eldugott és romantikus. Ez persze naiv feltételezés volt,

hiszen az egész ország készült az eseményre, mindenki kinézte a tuti helyeket, pár óra alatt a csodálatos kilátású Hegyestű is megtelt.

Emlékszem arra is, hogy hullafáradtan még aludtam pár órát a kocsiban, és arra ébredtem, hogy hív a főszerkesztőm. Sziget után voltunk, én pár órája már szabadságon, de az egyetlen fotósa voltam a lapnak. Azt kérdezte, van-e nálam fényképezőgép. Persze, hogy volt, egy analóg Canon A1, benne fekete-fehér film, gondolom, Ilford 400, és még lehetett pár kocka a tekercsen, ennyi. A lap viszont online volt, a képküldés pedig igen nehézkesen zajlott akkoriban. Szóval ezt az egész napfogyatkozás-tudósítást valahogy nem gondoltuk végig.

Ez a történet nagyjából olyan, mint bármelyik másik, ami az itt látható privát felvételek vagy sajtófotók kapcsán elmesélhető: egy éles, személyes emlék, ami az 1999-es napfogyatkozás alatt rögzült. A fényképek alapvetően gyakran járnak párban pontosan felidézhető emlékekkel, mert figyelemmel és többnyire határozott szándékkal készítjük őket. Ez különösen igaz az analóg fotókra. Attól, hogy nincs azonnali visszajelzés az eszköz hátoldalán, a fényképezés pillanata örökre egy elképzelt térben ragad. Később, amikor a filmet előhívjuk, és a képeket kidolgozzuk, derül ki, mennyire emlékszünk jól arra, ami valójában történt. Szerencsére az analóg fényképezés pontosan kalkulálható költsége járulékosan fokozza a figyelmünket. A profik kép fölötti hatalma természetesen ezt a képletet kedvére módosíthatja, az igazán szerencséseknek még a költségekkel sem kell törődniük. Mindenesetre azt gondolom, hogy ez a fajta izgatottság a képek készítése körül megkerülhetetlen a fényképezés történetében, és ha teljesen kikopik, azaz senki sem fotóz már olyan megfontoltsággal, mint amikor analóg gép van a kezében, valóban új fejezetről kell majd beszélni. Csodálatos együttállás, hogy Magyarországon éppen egy

teljes napfogyatkozás volt az utolsó nagy esemény, amit a „népi fényképezés” még szinte kizárólag analóg nyersanyagra rögzített.

Ennek az eseménynek és ennek a jelenségnek állít emléket a Fekete fény című kiállítás, amit a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros szervezett szakmai partnerségben a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal. A dunaújvárosi tárlat anyagából augusztus 3-án nyílik egy szatellitkiállítás a Budapest Parkban, és a szervezők a május közepén elindított gyűjtési akciót folytatva augusztus 11-ig várják az napfogyatkozásról készült privát fotókat és videókat. A képeket a napfogyatkozas@capacenter.hu címre lehet elküldeni.

Tekintse meg a további képeinket

A munkában van a jutalom, a szeretet röpíti az embert

július 21., 23:58 Módosítva: 2019.07.22 14:34
2437
Elekné Román Kata 2018-ban Jószolgálat-díjat kapott a kerecsendi roma közösség beilleszkedéséért végzett munkájára. A hivatalos leírás szerint a Katolikus rádió egykori szerkesztője "tábort, hétvégi programot, önkéntes tanodát, gyermekmentést, koncertet és vetítéseket" szervezett a 2000 fős faluban. Mivel nem tudtuk elképzelni, hogyan szervezhetett egyetlen díjazott ennyi programot, ellátogattunk a helyszínre.

“Ez itt a játszószoba, most mentek el az anyukák, akikkel anyák napi műsort rendeztünk. Nem, nem a gyerekek tartották, mert itt csak hároméves korig vannak gyerekek, hanem az anyukák a nagymamáknak. Nagyon megható volt, meséket mondtak, amiket a meseterápiás foglalkozásunk alapján írtak. Nem, nem a gyerekeknek tartunk meseterápiát, hanem az anyukáknak. De van itt hátul egy szoba, ahol a tanoda van. Idősebb gyerekeknek. Sokan a nyári táborból ismerik a munkánkat, azért hozzák ide a gyereküket.”

Kapkodtam a fejem. Nem egy túlpörgött menedzserrel beszélgettem, hanem egy nagymama megnyugtató kisugárzásával rendelkező kerecsendi asszonnyal. Elekné Román Katalint azért látogattam meg, mert a faluban végzett munkájáért Jószolgálat-díjat kapott. Az egyszerűnek tűnő történet azonban percek alatt bomlott ki szövevényes, a falu minden generációját érintő üggyé.

Tekintse meg a további képeinket

Az elvtársak titkolták volna, mi zajlik a Kádár-kori elmegyógyintézetek falai mögött

július 15., 15:56 Módosítva: 2019.07.16 16:48
1242
„Három éve az egyik férfiosztályunkon az egyébként alkoholista ápoló addig provokált egy epilepsziást, amíg az »ráharapott«, és úgy fejbe verte egy széklábbal, hogy az ápoló végül belehalt a sérülésbe. Vajon ezért ki a felelős?” – idézett fel egy történetet egy neve elhallgatását kérő orvos Bakonyi Péter 1983-ban megjelent, Téboly, terápia, stigma című könyvében. A nagy sikert aratott kötethez Szebeni András, a 2018-ban alapított Fotóriporteri Életműdíj idei nyertese készített fényképeket. A képanyag az Indexen látható először az interneten.
Tekintse meg a további képeinket
A rovat korábbi cikkei

Rovatok