Lábakra állított betonkocka, rozsdásodó fémbódé a sűrű dzsumbujban, derékmagas gaz és a fákra felkúszó komló között. Rövidnadrágos, középkorú férfi valami pangó holtág bokáig érő, piszkos vizében. Idős asszony egy fürdő öltözőjében a padon várakozva. Hátsóudvar félretolt utánfutóval, villanypózna mellett, a viacolor rései közül kibújó gyomokkal. Zebránál álló nők panelházak tövében, mindketten nadrágkosztümben, az idősebb két szatyorral, a fiatalabb viszont magassarkúban.

Petrányi Zsolt művészettörténész Nagy András Balázs Béla-díjas operatőr fényképei kapcsán azt javasolja a nézőnek, gyakorolja magát a műleírásban. Művészettörténész hallgatók képzésének fontos eleme ez: meg kell nézni, hogy mi van a képen, és elmondani a saját szavainkkal. Egyszerűnek tűnik, de meglepően nehéz tud lenni – és meglepően eredményes is. Egyszer csak elkezdjük látni, amit addig csak néztünk.

Mi történik, ha elkezdjük leírni Nagy András képeit? Először az idővel szembesülünk, ami az összes kép láthatatlan főszereplője. Az elmúlt két-három évben készült fotókból összeállított kiállítás nem véletlenül kapta a Chrono címet – az idő múlása az az elem, ami összeköti az egymástól látszólag távoli témákat. A pillanatok és látványok elsőre sokszor banálisan hétköznapiak – együtt adnak vissza valamit abból, ahogy az idő láthatatlanul formálja a világunkat, mint az erózió a tájat.

Mindez nagyon általános lenne, ha nem volna szilárdan lehorgonyozva a térnek egy adott pontjára: a 2010-es évek Magyarországára. Ez persze nem az országimázsfilmek világa, hanem a kopott panelvárosoké, a hátsóudvaroké, a saras mellékutaké, az országút széli mocsokból kinövő parlagfűé. Nem szocio, hanem mindennapi – az a Magyarország, amit nap mint nap látunk, de amit eszünkbe se jut lefényképezni, mert nem fotótéma, legalábbis ezt mondjuk rá.

Egyre jobban érdekelnek azok a dolgok, amik nem olyan nagy dolgok. Ahol nem robban fel a léghajó. Egy utcasarok, egy bokor, vagy amikor valaki éppen hátat fordít. Az ilyen finom, kis egyszerű dolgok

–mondta a művész a képeiről.

Ez a visszahúzódás, a nagy narratívák, sőt bármilyen egyértelmű narratíva szándékos elkerülése mutatkozik meg a képek címében is. Hiszen egy címmel olyan jól lehet orientálni a nézőt, olyan könnyű őt megkímélni a nézés munkájától. Nagy András képei azonban egyencímeket kapnak, az első két szám jelöli az évet, a második két szám a hónapot, a harmadik kettő, hogy abban a hónapban hányadik tekercs film, az utolsó kettő pedig a kockaszám. Nincs mese, el kell kezdeni nézni őket, hogy a világa megnyíljon.

Nagy András operatőr munkáját többek között a Bibliotheque Pascal, a Fehér tenyér vagy az Örök tél című filmekből ismerhetjük. Idén elnyerte a legjobb operatőrnek járó Imago-díjat az Európai Operatőrök Szövetségétől.

Első önálló kiállítása Chrono címmel 2019. május 12-ig ingyenesen megtekinthető a Capa Központ Project Room termében (Budapest, Nagymező utca 8.)