Index Vakbarát Hírportál

A magyar futballválogatott két hetet és két napot töltött az Európa-bajnokságon, ami Magyarország legszebb két hete is volt az utóbbi 30 évben, a sportéletet tekintve biztosan. Játékosok, edzők, gólok, drukkerek Franciaországban és itthon.

A tíz éve kirobbant mexikói drogháború senkinek sem kegyelmez, több civilt gyilkoltak meg, mint Irakban és Afganisztánban együttvéve. Vérben úszik már Mexikó legnépszerűbb turistaparadicsoma is, ahol bárki bármikor golyót kaphat a tengerparton egy jetskin száguldó drogostól. Van azonban remény.

A 81 éves Letizia Battaglia több évtizeden keresztül fotózta a szicíliai maffia által elkövetett bűntényeket. Volt, hogy az egyik gyilkosság helyszínéről ment a másikra, így az évtizedek alatt, ahogy ő fogalmazott, összejött egy képgyűjteménye halott emberekről. Később politikusként is próbált tenni a maffia ellen, és mai napig fél, ha megcsörren a telefonja. Nemrég megjelent Antológia című könyvét hatszázezer fotójából válogatta össze, ezeken mutatta meg szülővárosa, Palermo több arcát, és hogy milyen volt Palermo, amikor a maffiaháború az utcákon zajlott.

Bár Magyarországon csak a hetvenes-nyolcvanas években bukkantak fel az első gördeszkások, az Egyesült Államokban már évtizedekkel korábban rákaptak az emberek az ízére. A hatvanas évek elején a tengerentúlon gyerekek és idősebbek is deszkáztak, társadalmi és vagyoni helyzettől függetlenül. A deszkázás ma is a szabadságról szól, ahol nincsenek és nem is lehetnek szabályok, de évtizedekkel ezelőtt ez a szabadság még inkább igaz volt erre a sportra.

A Hemző Károly-díjra idén is 35 év alatti fotósokat jelöltek: a zsűri három remek sorozata és eddigi munkássága miatt Mohai Balázst választotta a díjra. A zsűri tagjai Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és az alapítvány titkára, Szarka Klára kurátor voltak. Idén hat finalistát emelt ki a bizottság: Hirling Bálintot, Kállai Mártont, Pályi Zsófiát, Stiller Ákost és Végh Lászlót, illetve Mohai Balázst, aki végül a díjat is elnyerte. A Hemző-díjjal oklevél, pénzjutalom és kiállítási lehetőség jár a Magyar Fotográfusok Házában. A tavalyi díjazott, Móricz-Sabján Simon jutalomkiállítása még június 19-ig látható a Kismanó Galériában.

Mohai Balázs 1984-­ben született Budapesten. A Kaposvári Egyetem fotóriporter és képszerkesztő szakán tanult, majd ösztöndíjjal a norvég Volda University College hallgatója volt a Photo for Media kurzuson. Szakmai gyakorlatot a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában, majd pedig az MTI fotószerkesztőségében szerzett. 2008 óta a Magyar Távirati Iroda külsős fotóriportere. Klasszikus fotóriportokban gondolkodik, elsősorban a dokumentarista fotográfia iránt érdeklődik. Témáit itthon és külföldön egyaránt keresi. Nyert már Junior Prima­ díjat, Magyar Sajtófotó Pályázatot, köztük a legjobb 30 év alatti fotóriporternek járó különdíjat is.

Bár az ellenség becsapása mindig is része volt a háborúknak, mesteri szintre a második világháborúban emelkedtek a különböző átverések. A nagyobb hadseregeknél mindenhol működött speciális hadosztály, melynek egyetlen feladata az volt, hogy elhitesse az ellenséggel, a baráti erők sokkal nagyobb hadsereggel rendelkeznek, mint valójában, és azt egészen máshol fogják bevetni, mint a valódi tervekben szerepel.

Muhammad Ali amatőrként olimpiai bajnok lett, profiként a nehézsúly királya. A bokszolót a ringen kívül is felfedezték, a polgárjogi harcossal mindenki szóba állt, az amerikai elnökök éppúgy, mint a szovjet főtitkár. Stallonéval Oscar-díjátadón kamubokszolt, és kapott csillagot Hollywoodban is.

Egyszerre modell és művész, alkotó és szemlélő Katerina Belkina, aki különleges, festményszerű fotósorozatában szó szerint és átvitt értelemben véve is teljesen kitárulkozva keresi saját helyét a művészetben és a világon.

A 42 éves, orosz Katerina Belkina az egyik legkülönlegesebb szemléletmódú orosz fotóművész; talán nincs fotós, akinek képei közelebb állnának a festészethez, mint az övéi. Művészcsaládba született, már édesanyja is képzőművészettel foglalkozott. Katerina tanulmányai alatt dolgozott kiadónál és volt tervezőgrafikus egy tévécsatornánál. Fotográfiát csak 2000-ben kezdett el tanulni, de 2007-ben már jelölték az orosz Kandinszkij-díjra, 2009-ben pedig részt vett az első Fotó Biennálén a szentpétervári Márványpalotában. 2015-ben elnyerte a Nemzetközi Lucas Cranach-díjat, 2016-ban pedig megnyerte a Hasselblad Masters-díjat.

Budapesten a Faur Zsófi Galériában Paint című, egészen különleges sorozata látható, képeink legnagyobb része is innen származik. Katerina Belkina nemcsak fotósa, de modellje is ennek a beállított önarcképekből álló szériának, amely a művész példaképeit, az elmúlt századok legnagyobb festőit idézi meg a fotográfia, a festészet és a számítógépes technikák ötvözésével.

A LensCulture, az egyik legnevesebb művészeti portál azt írja a sorozatról: „Katerina Belkina munkáit tekinthetjük egy óriási állásfoglalásnak arról, ahogyan az emberiség a saját helyét keresi a társadalom és a kultúra nagy egészében. Belkina szinte mindig önmaga modellje is, és ez azt mutatja, hogy mindenestül azonosul is ezzel az univerzális küldetéssel. A Paint című sorozat megmutatja, hogyan maradhat egy vizuális művész hű önmagához úgy is, hogy inspirációját a múlt festőnagyságaiból nyeri. Belkina kölcsönveszi a 19. és 20. századi festők ecsetjét, hogy olyan közel kerülhessen hozzájuk, amennyire csak lehet. Komoly kreatív erőt lát a művész és modellje közötti feszültségben és interakcióban, de ő nemcsak a mesterekkel azonosul, hanem a művészek modelljeinek szerepét is magára vállalja, így nem szemlélője, de résztvevője ennek a kölcsönhatásnak.”

A Paint képei hol a címben jelölt festők stílusát, visszatérő témáit idézik meg – legyen szó Degas elmaradhatatlan balett-táncosairól, Schiele aktjairól, Malevics színes geometriai formáiról, Gaugin fekete nőalakjáról, Frida Kahlo szürreálisba hajló önarcképeiről vagy Tamara de Lempicka kanapén ülő figuráiról –, hol pedig egyes képekre reflektál, mint Petrov-Vodkin A vörös ló fürdetése vagy Rousseau Az álom című festménye esetében. A művésznő meztelensége talán nem pusztán forrásainak munkáira utal – bár például Schiele esetében nyilván evidens a fedetlen test –, de tovább mélyíti a LensCulture által is tárgyalt gondolatot: a szó szerint és metaforikusan is érthető teljes kitárulkozás még hitelesebbé teszi Belkina sokszoros szerepvállalását a mű elkészítésének folyamatában.

Miles Davis mindig egy lépéssel mások előtt járt, a kortárs zene pedig szorgalmasan, néha kicsit le- lemaradva, de áhítatosan követte. A legnagyobb jazz- és rocklegendákkal játszott együtt; sok világhíres zenész nála kezdte a pályafutását. Jellegzetes trombitajátéka ezer másik között is felismerhető. Diszkográfiája csak egy vécépapírtekercsre férne rá; regényes nőügyeiből Casanova-történeteket lehetne írni; drogfogyasztási szokásait még az önpusztító punkzenészek is megsüvegelhetik. Ismerte és értette a klasszikus zenét, de nem idegenkedett az elektronikus hangzástól sem. Semelyik más muzsikus nem volt rám ekkora hatással – mondaná a XX. század, ha kérdeznék. Miles Davis ma lenne kilencvenéves.

A közel 40 milliós kurd nép a világ legnagyobb anyaország nélküli nemzetisége. A 21 éves Furkan Temir fényképei olyanok, mintha a népcsoport háborús megpróbáltatásairól szólnának, pedig leginkább azt örökítette meg, hogy mi vár azokra, akik a négy éve tartó szíriai háború elől menekültek el. Számukra a háború nem ér véget a békés területeken, helyette a török-kurd ellentétet vehetik a nyakukba. Temir képei még azelőtt készültek, hogy az Európai Unió és a török megállapodtak a menekültek visszatartásáról, akkor, amikor az ország még szabad átjáró volt Európa felé. A fiatal férfi fotóin főszerepet kapnak a gyerekek, akik nélkül Szíriára a lassú kivérzés vár, a haláltusa pedig már akkor elkezdődött, amikor 1,5 millió fiatalkorú elhagyta az országot.

A Capa Központ tavaly hozta létre a Robert Capa Fotográfiai Nagydíjat, mellyel a kiemelkedő kortárs fotóművészeket kívánják támogatni. Robert Capa halálának 62. évfordulóján, immár második éve hirdetik ki a Capa-nagydíj finalistáit. A három alkotó képeiből válogattunk.

1955-ben döntöttek úgy az európai tévések, hogy az olasz San Remó-i fesztivál mintájára csinálnak egy páneurópai zenés vetélkedőt. Így jött létre a svájci Luganóban az első Eurovíziós Dalfesztivál. 1956 óta azonban sok minden változott, már nem filigrán lányok énekelnek sanzont, de már a klasszikus diszkónak is vége. Megpróbáljuk képekben bemutatni, hogyan jutott el a dalverseny a finn szörnymetálosokig vagy a Drakulának öltözött román operaénekesig.

Stalter a nyolcvanas-kilencvenes években a periférián élőket, kitaszítottakat, bűnözőket, és a sorsszerűen rossz körülmények között élőket fotózta (drMáriás egyik cikke szerint azokat, akiket a kényelemben élők „legszívesebben eltörölnék, hogy ne zavarják a kényelmes-kellemes világképet”), de a képeiből nem a nyomorpornó sugárzik, hanem valami csendes nyugalom, mindig annyi reménnyel, hogy ne legyen teljesen kilátástalan a tabló. Stalter azt vallotta, hogy a képen szereplő alany ugyanannyira alkotótárs, mint az, aki a képet készíti, emiatt lehet, hogy lerí róluk az empátia és a megértés, ahelyett, hogy csak hidegen dokumentálnák ezeket a körülményeket.

Pásztor cserkészi a pislákoló térerőt alkonyi órán: kortárs afrikai zsánerkép kulturált filterezéssel, a meghitt egzotikum jegyében. Hogy a pokot néphez tartozó férfi esetleg az időjárás-jelentésre kíváncsi, aggódva a szárazság miatt, vagy mondjuk a kenyai sporthíreket csekkolja, nem tudjuk, mindenesetre hagyja, hogy közben a Reuterstől jött Siegfried Modola fényképezze. Másnap beavatási szertartás, ha túl lesz rajta, ő is népe teljes értékű, felnőtt tagjának számít majd. Férfiak, bikák és a nomádok kerítésbe ütköző ösvényei - Nagykép.

Németh Sz. Péter kollégánk Budapest és szülőhelye közt ingázva kereste az „otthon” és az „itthon” fogalmak értelmét. A fővárost vidékiként, Vas megyét pedig pesti szemmel kezdte el szemlélni. Otthon/Itthon című anyagából válogattunk.

1945-ben két lengyel testvér 2200 kilométert megtéve hazagyalogolt a gulágról, a szovjet hadifogolytáborból. Mivel szökevények voltak, hogy ne találkozzanak senkivel, sötétedéskor indultak, nappal az erdőben bujkáltak. Bogyókon, jobb napokon a földekről lopott krumplin, káposztán éltek, de hazajutottak. Hetven évvel később az unoka gondolt egyet, és leginkább a nagyapja iránti tiszteletből végigzarándokolta ugyanazt az utat a nagy orosz síkságon, Fehéroroszországon és Litvánián keresztül Wrocławba. Át a végtelennek látszó tájon, emberi társaság nélkül – úgy, mint 1945-ben.

Van egy olyan fotós mondás, hogy egy anyagnak sosincs vége. Benkő Imre anyagaira ez különösen igaz, esszéi éveken át formálódnak és igazából sosem zárulnak le. Nagykép rovatunkban már megjelent a Sziget kezdete óta készülő Arcok című anyaga és a huszonöt éven át fotózott ACÉL-MŰ. Ózd, 1987–2012 az ózdi ipari korszak kiemelkedő dokumentuma. Horizon című kizárólag panoráma fotókból álló könyve saját bevallása szerint egy vizuális meditáció közeli és távoli kalandozásairól. Benkő Imre idén Magyarország Kiváló Művésze díjban részesült.

Brann du Senon néhány évvel ezelőtt úgy döntött, hogy megváltoztatja addigi életét. Az egykor hajléktalan, börtönviselt férfi – afféle örök lázadó figura – vásárolt egy mezőt Párizstól 60 kilométerre, a fontainebleau-i erdőben, ott elhelyezett néhány lakókocsit, és megszervezett egy hajléktalanokból álló lakóközösséget. Cyril Marcilhacy fotóriporter 2013 augusztusa óta kíséri figyelemmel a „falu” mindennapjait, havonta egy-egy hetet töltve annak lakóival.

Máig él az az anekdota, hogy amikor a bajszával is tiszteletet parancsoló II. Vilmos német császár 1912-ben Svájcba látogatott, az egyik katonától megkérdezte, hogy mit tenne a negyedmilliós svájci hadsereg, ha félmillió német katona esetleg lerohanná őket. „Akkor majd mindegyikünk kétszer lő, felség” – válaszolta állítólag a katona. Svájc már az első világháborúban is eléggé rossz helyen volt, de akkoriban még egyrészt viszonylag megosztott volt az ország, hogy ha muszáj belépni háborúba, akkor kinek az oldalán tegyék. Másrészt nem ölelte körül őket egy nagy vészjósló hatalom. A második világháború elejére viszont már arra lehettek figyelmesek, hogy szépen lassan csak nácik és fasiszták lesznek körülöttük. Felkészültek ezért, hogy Hitlerék lerohanhatják őket, és elkezdték teleszórni bunkerekkel a hegyeiket. Csakhogy a háborús idők elmúltak, és a bunkerek mostanra feleslegessé váltak. Az egykori nácielhárító építményeket napjainkban a legkülönfélébb dolgokra próbálják használni. Nagykép.

Rédei Ferenc Balogh Rudolf-díjas, Aranytollas, Pulitzer-életműdíjas fotóriporter sport és riportfotói a Népszava és Népszabadság hasábjain dokumentálták az elmúlt évtizedek Magyarországát, képeitből azonban most láthatnak először egy nagyon szűk válogatást az érdeklődők.

Sok, ember által okozott katasztrófa évek alatt szinte nyomtalanul eltűnik, csak néhány emléktábla, esetleg valamilyen múzeum emlékezteti az arra járókat a múltra. Csernobil nem ilyen. Harminc évvel a nukleáris baleset után is velünk vannak a következmények: a gyerekek ritka genetikai betegségekkel születnek, az eltakarításban részt vevő likvidátorok egészségügyi problémákkal küzdenek, a zóna pedig még mindig tele sugárzó anyagokkal. Néhányan mégis inkább ott élnek.

Lassan már annyi művészről írták meg ezt, hogy elcsépelt lesz, de dr. Szász János tényleg ismertebb külföldön, mint Magyarországon. 2005-ös halála óta a hagyatéka megjárta Londont, Párizst, New Yorkot, Berlint, és San Franciscót, utóbbi városban Robert Koch galériáját teljes egészében Szász képeinek szentelte 2013-ban. Magyarországon csak ritkán, pár napig kapott önálló kiállítást. Ebből a legfrissebbet még áprilisban meg lehet nézni Budapesten.

1976. április 23-án, vagyis pontosan ma 40 éve jelent meg a Sire Recordsnél a Ramones bemutatkozó albuma olyan, mára legendássá vált dalokkal, mint a Blitzkrieg Bop, a Beat on the Brat, vagy az I Wanna Be Your Boyfriend. Akkor még csak kevesen sejtették, hogy a különcökből, drogosokból és utcagyerekekből álló zenekar nem csak a punkra lesz óriási hatással, hanem még évtizedekkel később is kiindulópontja lesz számos generációnak. Ma már minden zeneszerető ember tudja, hogy a Ramones volt az egyik legszuperebb dolog, ami a popzenével történhetett, ezért mi is megemlékezünk a világ legjobb zenekaráról a mostani Nagyképben.

Gyógyszerfüggő és holtfáradt nagymama, kilakoltatás, állandó költözés nyomorúságosnál nyomorúságosabb táborhelyekre: és már ez is tulajdonképpen megváltás volt a maine-i kisfiú, Strider Wolf számára, mert legalább nem kellett azzal az emberrel élnie, aki kétéves korában kis híján halálra verte. Strider Wolf sorsát öt hónapon át követte a Boston Globe fotósa, Jessica Rinaldi.

Váratlanul, 57 éves korában meghalt Prince, a popzene egyik utolsó nagyja. Évtizedeken hatalmas hatása volt arra a zenére, amit emberek tömegekben hallgattak. Öntörvényű művész volt, de közben bődületesen sikeres is. Áradt a szex a szövegeiből, de közben gyerekek is énekelték a slágereit. Oscar-díjas volt, ártalmatlan slágereket írt másoknak, de miatta kellett összehívni egy bizottságot az Egyesült Államokban, hogy figyelmeztető matricákat tegyenek a felnőtt tartalmúnak tartott lemezekre. Több legenda és pletyka kering róla, mint ahány halhatatlan dalt írt, pedig abból is volt pár.

2013. április 24-én konstrukciós hiba miatt összeomlott a bangladesi Savarban található Rana Plaza. A katasztrófában 1129-en veszítettek életüket, és több mint 2500 ember megsérült. Analisa Natali Murri arra vállalkozott, hogy Than the sky crashed upon us című fotósorozatán megörökítse azt a traumát, amelyet a túlélők vagy az elhunyt emberek hozzátartozói hónapokig vagy évekig sem tudnak feldolgozni. A romok és arcok egymásba csúsznak.

Hungarian Crossdressers a címe Komlósi Szilvia fotósorozatának, de ha magyarul szeretném elmondani, akkor kapásból egy nagy problémába ütköznék: Magyarországon nincsen megfelelője a cross-dressing kifejezésnek. A magyar köztudatban a crossdresser, a drag queen kifejezések összemosódnak, olyan más értelmű rövidítésekkel, mint a travi, a transzi, holott azok teljesen más értelemmel bírnak.

A Pisa melletti toszkán kisvárosban, Viareggióban született, él és alkot Salvatore Matarazzo. Fényképezni az apjától tanult, különböző napilapoknál, ingatlan- és utazási irodáknak dolgozott, a legjobb fotótémáira viszont a megrendelői elvárásoktól távol, az olasz utcán talált rá.