Amíg Jakob Nielsen és mások a Web 2.0-ról próbálják bebizonyítani, hogy csak egy lufi, szépen csöndben születnek a webkettőt leíró, értelmező elemzések. Abban azért általában nincs vita, hogy mintha valami új (is) történne a weben mostnanában, de hogy ez mennyire alapvető és fontos átalakulás, ez már komoly nézetkülönbségekre adhat okot. Most nézzük az optimistákat.
Ezek az online alkalmazások abban biztosan közösek, hogy mindegyiknél kitüntetett szerepe van a felhasználónak. Már nem puszta tartalomfogyasztásra kárhoztatják a netezőket, hanem arra szólítják fel őket, hogy vegyenek részt a tartalom alakításában. Az iWiW egy üres és értelmetlen szolgáltatás lenne, ha a netezők nem regisztrálnának tömegesen, és nem kezdenék el beklikkelgetni ismerőseiket, s ez nem eredményezné azt, hogy olyan virtuális közösség alakul ki, melyet maguk a résztvevők tartanak fenn, építenek.
Persze a netre fájlokat feltölteni eddig is lehetett. Az emailekhez fájlokat csatolhatunk, tárhelyekre tehetjük képeinket, dokumentumainkat. A következő lépés az volt, mikor ezek a tartalmak egy szolgáltatáson belül megoszthatóvá váltak. A nyaraláson készült képeket már nem csak tároljuk a neten, de megosztjuk azokat ismerőseinkkel is. A harmadik körben pedig maga a megoszthatóság vált a fő tevékenységgé: kialakultak a kifejezetten tartalommegosztásra verbuválódott online közösségek. Példánknál maradva: már kifejezetten azért keressük fel a például a Flickrt, hogy képeket osszunk meg és mások képeit nézegessük, és nem pusztán azért, hogy tárhelynek használjuk a webet.
A Web 2.0-s alkalmazások nagyon fontos tulajdonsága, hogy nem csak a felhasználó által létrehozott tartalmak megosztását, és az ehhez kapcsolódó virtuális közösségek kialakulását támogatja. Ha lehet, ennél még nagyobb bizalommal van a netező irányában: engedi, hogy közvetlen interakció, visszacsatolás jöjjön létre a megosztott tartalmak között. Ez praktikusan azt jelenti, hogy például a Flickr képmegosztón vagy a Digg linkmegosztón, de akár a blogokon is kommentálhatjuk, értékelhetjük mások tartalmait. Biztosítják a hozzáférést és a visszacsatolást, értékelést is.
Amíg a szoftverfejlesztők offline készítgették programjaikat, és a világtól elzárt szobákban döntöttek arról, hogy melyik alkalmazást fogják piacra dobni, az egyszerű emberek csak szájtátva várhatták, hogy a nagy fejlesztő cégek éppen merre jelölik ki a fejlődés új irányát.
Ma már azonban a nyugati világ jelentős része széles sávon kapcsolódik a netre, sőt, a munkahelyek jelentős részén valamilyen szinten munkaeszközzé vált a netre kötött számítógép. Az internet mindennapi médiummá válásával pedig egyre kézenfekvőbb megoldásnak bizonyult, hogy az új fejlesztéseket, ötleteket közvetlenül a leendő fogyasztók előtt próbálják ki, alakítgassák. A nagy cégek nagy fejlesztései mellett egyre több kis közösség fejlesztése, ötlete kerül a netre, vagyis közvetlenül a fogyasztók elé. A nyílt forráskód kultúrája (OSC) e nélkül sosem jöhetett volna létre.
Nemrégiben Dion Hinchcliffe, a Web 2.0 Journal főszerkesztője érezte szükségét annak, hogy még egyszer nekirugaszkodjon a webkettő definiálásának. A Web 2.0 legfontosabb alkotóelemének azt tartja, hogy megfordul az információk, az eljárások feletti kontroll, éspedig azért, mert a netezők gyártják ma már az online tartalom jelentős részét, és ők azok, akik sikeressé tehetik az online szolgáltatásokat. Mindenki kiléphet a reflektorfénybe: blogjával, wikijével részt vesz a nagy közös média alakításában, és ebben a médiában mindenki egyenlő. Mondhatnánk párhuzamként, hogy a hagyományos média erősen hierarchizált: mindenkinek megvan a maga feladata, és világos az utasítások láncolata is. A weben viszont ma már mindenki beleszólást kap, ráadásul teljesen demokratizált körülmények között, arra, hogy megmutassa magát: a web része legyen.
Hinchcliffe szerint a Web 2.0-nak ugyanakkor szüksége van egy nagyon egyszerű definícióra, hogy ne kelljen folyamatosan észben tartani azokat az építőelemeket, melyeket O'Reilly olyan részletesen leírt tavaly. Szerzőnk szerint a legegyszerűbb megfogalmazás, hogy "a Web 2.0-t az emberek alkotják". Persze a nagyon egyszerű megfogalmazás egyben nagyon keveset is mond, így Hinchcliffe egy másik, alaposabb leírást említ, mely szerint a webkettő a következőt jelenti:
Szintén a Web 2.0 Journalban jelent meg Dennis D. McDonald írása, mely szerint itt az ideje levenni az idézőjeleket a Web 2.0-ról, hiszen - bár még mindig tartja magát a "vállalati ellenállás", de a webkettő úgy látszik, megmarad nekünk. Persze az ellenállás fő táplálója, hogy nincs letisztult fogalmunk a webkettőről, de McDonald szerint ez azért van, mert mindenki számára mást jelent.
Ott van mindjárt a programozó, aki csak eszközcsoportokat és technikákat lát, melyek új módon használják a hálózatalapú alkalmazásokat. De mondjuk egy vállalatvezetőnek a webkettő csak annak veszélyét jelenti, hogy elveszítheti a fogyasztókkal való kapcsolatot - azzal, hogy átengedi nekik a tartalom feletti irányítást. Szerinte amúgy a Web 2.0 például a webes irodai alkalmazásokkal egyszerűsítheti is a környezetet, hiszen ma már van lehetőség arra, hogy a weben az asztalihoz hasonló színvonalú alkalmazásokat hozzunk létre. Talán erre lehet példa a Writely, mely a Microsoft Word webes megfelelője, vagy épp a NumSum, melyet az Excel online testvérének is szoktak nevezni.
Végezetül megint O'Reilly segített lendíteni egyet a definíciós problémákon. (Emlékezzünk, ő az, aki hírhedt cikkében részletesen írta le a webkettőt, mint jelenséget.) Nemrégiben a Berkeley-n mondott beszédében így egyszerűsítette a webkettő fogalmát: az igazi webkettes alkalmazás az, amelyik attól lesz jobb és jobb, hogy minél többen használják. A Google keresője mindig okosabb és okosabb lesz, ha valaki elhelyez egy linket vagy rákeres valamire a weben. És egyre okosabb és okosabb lesz attól, is valahányszor ráklikkelünk egy online hirdetésre. O'Reilly szerint itt igazi visszacsatolásról van szó: nem csak a Google szolgáltatásai javulnak azzal, hogy használják őket a netezők, s ezzel a netezőknek is egyre jobb élményben lesz részük. "A Web 2.0 valódi mozgatórugóa a kollektív tudás munkára fogása."
Akkor kezdődött el a Web 2.0-ról való közös gondolkodás, mikor azon kezdtünk el gondolkodni, hogy a dotkomlufi kipukkanását követően mely cégek maradtak talpon, s melyek buktak el. O'Reilly szerint arra a meglepő megfigyelésre juthatunk, hogy a sikeresek jól hasznosították a felhasználói közreműködést. Sőt, sokan a nyílt forráskódú szoftverprojektekhez hasonlóan egyre szabadabb bepillantást engedtek a felhasználóknak.
A Web 2.0 legegyszerűbb formájában tehát nem izgalmas - vagy épp ellenszenves - bűvszavak csoportja, hanem egy viszonylag egyszerű elv: az online közösségek közös tudásának kamatoztatása olyan webes alkalmazások segítségével, melyek automatikusan a felhasználók igényeiből tanulnak, alakulnak és fejlődnek.
Attól mert valami webkettes, nem feltétlenül új is: az Amazon.com azzal, hogy évekkel ezelőtt bevezette a vásárlói értékelést és személyre szabható oldalait, már munkára fogta a kollektív tudást. Új szemlélet, nem új web.