A venezuelai egészségügy csak az országban dolgozó temérdek kubai orvos és ápoló munkájának köszönhetően nem szűnt meg eddig létezni teljesen. Csakhogy néhány kiugrott kubai orvos arról számol be, hogy működésük nem csupán jószolgálat, sőt: gyakran meg kell szegniük hippokratészi esküjüket is. Kuba ugyanis két okból küld orvosokat külföldre: pénzért és hatalomszerzés céljából. Venezuelában az utóbbi a hangsúlyosabb.
Egy disszidált, és ma már Chilében élő kubai orvos, Yansnier Arias még a venezuelai kaotikus állapotokat ismerve is hihetetlen történetet mesélt el a New York Timesnak. Arról beszélt, hogy amikor a kubai kormány parancsára Venezuelában dolgozott, rendszeresen meg kellett szegnie orvosi esküjét, mivel nem mindenkit láthatott el megfelelően. Nem azért, mert nem állt rendelkezésre gyógyszer vagy eszköz (ami egyébként általános jelenség Venezuelában), hanem azért,
mert ez állt Maduro elnök, illetve a kormány érdekében.
Volt például egy 65 éves, szívelégtelenségben szenvedő beteg, akinek azonnal oxigénre lett volna szüksége. Feljebbvalói azonban megtiltották neki, hogy a szomszéd szobában tárolt palackokat használva lélegeztesse a beteget, mert az életmentő szereket a választásokat közvetlenül megelőző napokra tartogatták – hogy a szavazókban frissebb legyen az élmény, hogy kinek köszönhetik az életüket, és kire kell szavazni.
Az újságírók összesen 16, korábban Venezuelában dolgozó kubai orvossal beszéltek, akik mind hasonló esetekről számoltak be. Vagyis arról, hogy a venezuelai kormány, illetve kubai elvtársaik hogyan használják az orvosi ellátást politikai manipulációs vagy kényszerítő eszközként az országban. Az orvosokat számos módon felhasználták a választók zsarolásában. Voltak páciensek, akiket csak emlékeztettek ellátás után, hogy kinek köszönhetik mindezt, és kire kell szavazni, másoknak nyíltan megmondták, hogy
életmentő beavatkozások nem járnak az ellenzék támogatóinak.
A kubai kormányzat az állításokra reagálva elmondta, hogy orvosaik az elmúlt évtizedekben a harmadik világ számos országában mentették meg emberek tömegeinek életét. És ebben igazuk van. Kubai orvosok kezelnek ebolásokat Afrikában, kolerásokat Haitin, és a helyi viszonyok között egyébként gyógyíthatatlan vakokat szerte Latin-Amerikában. Állításuk szerint csak Venezuelában pontosan 1 473 117 ember életét mentették meg eddig a kubai orvosok.
Noha a Human Rights Watch szerint a venezuelai segítségnyújtás politikailag motivált („A kubai kormány biztosítani akarja, hogy a venezuelai rezsim túlél, és mindent meg fog tenni, hogy támogassa Madurót”), azt is látnunk kell, hogy a külföldi munkát vállaló kubai orvosok többsége áldozatos szakember, aki esküjéhez hűen csak gyógyítani, segíteni akar, és
függetlenül a politikai környezettől, valóban segítenek, ahol tudnak.
Egy másik megszólaltatott kubai orvos, az ugyancsak disszidált Carlos Ramírez fogorvosként őszinte küldetéstudattal csatlakozott Venezuelában több ezer kubai egészségügyi szakemberhez. Csak azt a részét nem élvezte az ottani munkának, amikor időnként kötelező volt neki házról házra végiglátogatni a körzetében lakó betegeket. Vitaminokat, és olyan életmentő gyógyszereket vitt ilyenkor nekik, amelyek egyébként hiánycikknek számítanak.
Amikor az emberek a rég nem látott orvosságok láttán szinte a karjaiba omlottak, akkor kellett megkérdezni tőlük, hogy ugye tudják, hogy hol van a helyi szavazókör, és ugye mennek szavazni. És persze emlékeztetni kellett őket arra, hogy ha az ellenzék nyerné a választásokat, akkor az új elnök megszakítaná a kapcsolatokat Kubával. Így a kubai orvosok és gyógyszerek is eltűnnének az országból.
Mindenki értette az üzenetet, hiszen ez tényleg a véget jelentené sok venezuelai beteg számára.
Venezuela tragédiája a kubai orvosoffenzívának csak egy szeletére világít rá. Itt ugyanis egy sok évtizede tudatosan épített, jól átgondolt globális műveletről van szó. A Kubában világviszonylatban is magas színvonalú képzést kapó orvosok és ápolók, akik ráadásul az ország gazdasági helyzetéhez képest sokkal jobb munkafeltételek közepette dolgozhatnak, a kommunista állam legsikeresebb exportcikkei. Több mint 60 országban vannak jelen a kubai orvosok, az ország cserébe pedig kemény valutához, évi nagyjából 8 milliárd dollárhoz jut. Vannak országok, amelyek készpénzben fizetnek, vannak, amelyek áruban.
Venezuela olajat ad cserébe – és persze lojalitást.
Ha Kuba gazdasági mutatóit, illetve a sok évtizedig tartó kereskedelmi embargót nézzük, teljesen érthetetlen, hogy az ország hogy lehet képes egyáltalán az otthoni szükségleteket kielégítő orvosokat képezni, és nekik megfelelő munkafeltételeket biztosítani. A kubai egy főre jutó GDP 6445 dollár, ugyanez az Egyesült Államokban 53128 dollár. Ehhez képest az ország számos egészségügyi mutatója eléri, sőt meg is haladja az USA-ét. Bernie Sanders már 1985-ben azt mondta egy amerikai tévéműsorban (amikor ez még nagyon nem volt cool), hogy egy dologban irigyli Castro rendszerét: hogy a kubai vezető egészségügyi ellátást teremtett a népnek. Ez – mondta Sanders – Reagan elnökről nem mondható el.
Egy kommunista diktatúrában élő ország ritkán számíthat arra, hogy egy nem általa uralt világszervezet vezetője dicshimnuszokat zeng róla. Amikor azonban öt éve az országban járt az Egészségügyi Világszervezet főtitkára, Margaret Chan, azt mondta, a kubai egészségügyi rendszer példát mutat a világnak. A WHO magasan a kubai egészségügyet értékeli Latin-Amerikában a legtisztességesebbnek (ezzel az Egyesült Államokat is messze lekörözik).
A kubai egészségügy helyzetét mindenütt paradoxonként jellemzik, hiszen cáfolja a gazdagság és a jó egészségügyi ellátás evidenciának hitt összefüggését. A segélyszervezeti aktivista és orvos Paul Farmer Pathologies of Power című könyvében szerepel a sokszor idézett kubai bon mot, miszerint
Kubában szegényként élünk, viszont gazdag módjára halunk meg.
Mit tud a kubai egészségügy?
De a lényeg most következik:
Kubában ezer emberre 7,5 orvos jut, nálunk 3,1.
Az országban évente egyszer minden embernek kötelező találkoznia háziorvosával, aki felméri, hogy milyen betegségek kockázata merül fel, és szűrővizsgálatokra küldi az illetőt. A védőoltások az országban 1962 óta kötelezők és persze ingyenesek – ahogy az egészségügyi ellátás nagy részéért sem kell fizetni.
A kubai egészségügyi rendszer hatékonyságán még a leghéjább kommentátorok sem igazán tudnak fogást találni. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a rendszer tökéletes lenne, sőt. Azzal például alig foglalkozik valaki, hogy milyen a helyzete annak a sok ezer kubai orvosnak, akik az állam céljainak megfelelő külszolgálatot vállalnak. Sokszor önként, sokszor pedig nem annyira.
Az államvezetés ugyanis e téren sem híve az emberi önrendelkezés erőltetésének.
Dayli Coro, a ma 31 éves orvosnő elhivatottságból lett orvos. Miután lediplomázott, felajánlották neki, hogy hároméves, kötelező társadalmi munkáját töltse Venezuelában a külföldön dolgozó több mint 30 ezer kubai orvos egyikeként. A társadalmi munka nélkül a kubai orvosoknak semmi esélyük álláshoz jutni. Coro ráállt a dologra, amit a messze földön híres kubai orvosok szolgálata miatt érzett nemzeti büszkeségen kívül az is indokolt, hogy az abban az időben (2011-ben) jellemző havi 15 dolláros kubai orvosfizetés helyett havi 125-öt ajánlottak neki az első fél évre (amelyet az ígéretek szerint ezután dinamikusan emeltek volna). Emellett az otthon maradt családja is kapott volna 50 dollár havi segélyt.
Azt már nem mondták el a nőnek, hogy a külföldön dolgozó kubai orvosok fizetésük 15-25 százalékát kapják kézhez, a többit lenyúlják a közvetítők és a kubai állam.
Coro Venezuelában gyakorlatilag háborús övezetben találta magát. A teljes államot érintő összeomlás miatt az országban 56–92 közé emelkedett a 100 ezer lakosra jutó gyilkosságok éves száma (attól függően, hogy melyik statisztikának hiszünk), ezzel csak El Salvador és Honduras előzik meg Venezuelát. Az orvosnő a BBC-nek elmondta, hogy előfordult, hogy az egyik banda kivégezte a mentőautó sofőrjét és az orvost is, amint egy rivális gang tagját szállították kórházba. Néhány hónap alatt hozzászokott ahhoz, hogy rendszeresen fegyverrel fenyegetik. Hoztak be szitává lőtt bandatagokat a kubaiak által üzemeltetett kórházba, és fegyvert fogva az orvosokra azt kiabálták, hogy
ha meghal, te is meghalsz.
Corót, miután visszatért Kubába, disszidensként kezelték, a politikai rendőrség folyamatosan követte, családját zaklatták. Ma már Spanyolországban tartózkodik rokonoknál, és kérdéses, hogy valaha is hazamegy-e.
Amint a rendszerről a leplet fellebbentő kubai orvosok példája is mutatja, a külföldi munkát vállaló szakemberek egy részének fejében megfordul az engedély nélküli távozás gondolata. A kubai hatóságok mindent megtesznek, hogy ezt megakadályozzák, a kommunista tömbben évtizedekig alkalmazott, így ismerősnek tűnő módszerek segítségével.
A kubai ellenzékhez kötődő Kubai Fogolyvédők emberi jogi szervezet több mint száz egészségügyi dolgozóval készített (anonim) interjút. Ezek alapján úgy találták, hogy nagy többségüknek fogalma sincs, hogy az adott országon belül hová fogják szállítani. 41 százalékuktól a kubai tisztviselők elvették az útlevelüket megérkezésük után, és gyakorlatilag mindegyiküket megfigyelte a kubai titkosrendőrség. Eközben kollégáikról is jelenteniük kellett.
Sok kubai orvosnőt megerőszakolnak, feljebbvalóik pedig eltussolják az ügyeket.
57 százalékuk nem önként vállalta a munkát, de a maradékot is erősen győzködték, hogy írja alá a szerződést. A kubai rezsim ellenfelei ezért az orvosexportáló programot előszeretettel nevezik állami rabszolgatartásnak és embercsempészetnek.
Szinte minden megszólaltatott kubai orvos elismerte, hogy meghamisította a statisztikákat (a vezetők utasítására) az ellátott betegek számáról, a nekik adott kezelésekről, gyógyszerekről. Így Kuba magasabb árat kérhet a fogadó országtól, illetve a propagandacéloknak is jobban megfelelnek az adatok.
Természetesen nincsenek hivatalosan elérhető statisztikák arról, hogy hány külföldre küldött kubai orvos disszidál, de az érintettek több ezresre teszik a számukat. A legtöbben nem tudják folytatni orvosi pályájukat külföldön, mert ahogy otthon, úgy új lakhelyükön is bizalmatlanul kezelik őket. Többségük mégsem menne haza, mert ők már
belülről is megtapasztalták Kuba legpozitívabbnak szánt diplomáciai hadműveletét.
(Borítókép: Kubai ápolók és orvosok a május elsejei felvonuláson a Forradalom téren 2014. május 1-én. Fotó: Sven Creutzmann/Mambo Photo / Getty Images Hungary)