Az evolúció csodákra képes és néha kifejezetten ironikus: ki gondolná, hogy egy szakállas, fogatlan, pöttöm, de amúgy cuki delfin volt a fogascetek rendjének egyik első mellékága.

Két főbb rendje van a ceteknek: a fogascetek és a sziláscetek. Előbbieknek vannak fogaik, ultrahanggal tájékozódnak és vadásznak (delfinek, a nagy ámbráscet, a törpe ámbráscetfélék és a csőröscetfélék), míg utóbbiaknak csak úszkálnak és a szájpadlásukról lógó szilák segítségével szűrnek ki apró állatokat a vízből.

Az első fogascetek nagyjából 34 millió évvel jelentek meg – közös őseik vannak a vízilóval –, és a most ismert delfinekhez hasonlóan hosszúkás pofájuk volt, tele fogakkal, ami alkalmassá tette őket a direkt vadászatra. Mindössze négymillió évvel később azonban kifejlődött egy mindössze egyméteres, szakállas törpedelfin, aminek nem voltak fogai – vagy ha voltak is, azok fejletlenek voltak és táplálkozásra alkalmatlanok –, ami elég komoly teljesítmény ilyen rövid idő alatt.

Az ősi emlős maradványait – egy koponyát – a Dél-Karolinában találták meg, de már ez is elég volt a tudósoknak, hogy rekonstruálják a delfin – Inermorostrum xenops –  evolúciós történetét.

Az Inermorostrum xenopsnak mindössze négymillió év kellett, hogy a precízen beágyazódó fogsorú ősi bálnából egy fogatlan, szívószájú specialistává váljon

– mondta Robert Boessenecker, a Proceedings of the Royal Society B magazinban megjelent tanulmány vezető kutatója.

Az állat pofája rövidebb lett lett, elveszítette a fogait és nagyon erős ajkakat fejlesztett ki. Különösen előbbi volt kritikus pont, ugyanis annál nagyobb a szívóhatás, minél kisebb az orális bemenet: így tökéletesen alkalmas lett arra, hogy puhatestűekre, rákokra és kis halakra vadásszon.

Ez persze nem feltétlenül jó, a specialisták elég könnyen életképtelenné válhatnak (mint a pandák a bambuszdiétával), a mai modern delfinek többsége már az arany középutat használja: egyaránt képesek szívással és a fogaikat használva is vadászni.