Az ember a repülés mellett évszázadokon át kísérletezett ejtőernyőzéssel is, de az igazán használható megoldások csak az első világháború idejére készültek el, nem véletlenül. Az egyre nagyobb számú pilótának, illetve a léghajók személyzetének szüksége volt egy hatékony eszközre, amivel gépük lezuhanása esetén is kapnak túlélési esélyt. Arról ne is beszéljünk, hogy a pilótaképzés már akkor sem számított olcsó dolognak, a tapasztalt hajózók értéke pedig felbecsülhetetlen volt. Innen már csak egy ugrás kellett ahhoz, hogy az amerikai William "Billy" Mitchell ezredes, majd tábornok 1917-ben Németország felett ezerszámra ledobott deszantosokat vizionáljon, bár ilyen akciókra a valóságban csak egy háborúval később került sor. A technika fejlődése a 30-as években jutott el oda, hogy ismét elővegyék a koncepciót; ekkor jelentek meg a megfelelő repülőgépek, amelyekkel felszerelést, lövegeket, sőt akár harckocsikat is lehetett szállítani, ahogy azt a szovjetek egy 1934-es gyakorlaton be is mutatták.

A Magyar Királyi Honvédség anyagi helyzete akkoriban - az országéhoz hasonlóan - nem volt túl rózsás, de igyekeztek haladni a korral, és már 1937-ben létrehoztak egy kísérleti századot. Ez egy évvel később alakult meg ténylegesen, 1940 augusztusától pedig zászlóaljjá bővült. A módszertani szabálykönyvet nem egyszer szó szerint vérrel írták meg. Hazánk ezzel a lépéssel olyan országokat előzött meg e téren, mint az USA, Nagy-Britannia vagy Japán. Az ejtőernyősök önkéntesek voltak, képzésük pedig olyan volt, mint a filmeken: közelharc, úszás, különféle járművek vezetése, fegyverismeret unásig. Ráadásul mivel légierő fenntartása a trianoni béke értelmében tilos is volt, különösen nagy lemaradást kellett behozniuk. A század, illetve később a zászlóalj lelke az első világháborús veterán, Bertalan Árpád százados, majd őrnagy lett, aki vérbeli csapattisztként együtt élt és mozgott az embereivel. Ha kellett, saját pénzéből osztott jutalmat, de ha úgy alakult, nem félt kiosztani néhány sallert sem.

Éjjelente "ha ő belépett az épületbe, a szolgálatosnak a helyéről fölkelni, jelenteni, tisztelegni tilos volt. Azt mondta: – Ezzel zavarjátok a legénység nyugalmát. Bement a legénységi szobába, villanyt nem gyújthatott senki... ő lehajolva ment az ágyak végénél, és amelyik legénynek, illetve katonának a lába a pokróc alól kint volt, azt gyönyörűen betakarta...” - emlékezett vissza Varga János törzsőrmester. Bár a képzés, nagyrészt megfelelő gépek hiányában vontatottan haladt, Bertalan igazi ütőképes csapatot hozott össze az ország különböző helyeiről érkezett harcosokból. 

Ti vagytok a levegő ördögei, a levegő magyar huszárjai

- mondta elismerően Háry László ezredes a, a légierő parancsnoka egy bemutató után 1939 szeptemberében.

Bertalan Árpád 1898-ban született Pozsonyban, majd a hadapródiskola elvégzése után az elitnek számító 3. vadászzászlóaljhoz került. Már az első világháborúban megmutatkozott, hogy kiváló tiszt, és különösen a kislétszámú, beszivárgó műveletekhez van jó érzéke - ehhez persze partnerek voltak rámenős és jól képzett bosnyák katonái is. 1917. október 24-én az isonzói fronton, Srednje környékén vett részt egy támadásban, ahol alakulatának nagy szerepe volt az áttörés sikerében. Mindössze 15 emberével indult az olasz állások ellen; felszámolták az 500 védő ellenállását, majd továbbhaladva újabb foglyokat ejtettek, és végül hátulról támadták meg a célpontul kijelölt községet, ráadásul egy nehézüteget is kiiktattak. E tettéért 1928-ban, legfiatalabb kitüntetettként megkapta a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét.

A háború után is aktív katona maradt, előbb a győri gyalogezredben szolgált (1927-től századosként), majd 1935-ben a mosonmagyaróvári árkászszázad parancsnoka lett. Innen nevezték ki az ejtőernyős keret élére, ahol a jelentkező tisztekkel együtt tanulta ki ő is az ejtőernyőzést. A képzés elején, 1938 augusztusában mindössze 15 ernyőjük volt, csak később érkezett nagyobb számú hazai gyártású eszköz. A képzés során több kisebb-nagyobb baleset történt (nem csak nálunk), szeptember 20-án is csak hajszálon múlott a tragédia.

Csordás Károly szakaszvezető Heinecke-típusú háternyője nem nyílt ki. Az ernyő tokjából kijött szabályszerűen, de nem terült szét, hanem zászlóként lobogva követte a zuhanó ugrót... Mintegy kétszáz méternyi zuhanás után nagy megkönnyebbülésünkre kipattant a mentőernyő tokja, s ez lefékezte az ugró zuhanását.

Bertalan őrnagy megkönnyebbülésében 10 pengőt (egy napszámos kb. 10 napi bére) adott a szakaszvezetőnek. A katasztrófákat és baleseteket lehetetlen volt elkerülni; 1940. június 22-én az egyik katona ernyője nem nyílt, mire pánikba esett, és a késve nyitott mentőernyő már nem tudott belobbanni. A holttesten később 54 csonttörést számoltak össze. 1939 februárjában a parancsnok is megsérült, olyan súlyosan, hogy egy ideig kérdéses volt, hogy ugorhat-e valaha.  Akadtak, akik vagy fizikailag, vagy lelkileg nem bírták a fokozott terhelést, a parancsnok pedig érthető módon rugalmasan állt a problémához. Szokolay Tamás hadnagy említette tiszttársát, aki bár eleinte megfelelt, később nem tudta kezelni az ugrásokkal járó stresszhatást. Az őrnagy kérdés nélkül visszahelyeztette eredeti egységéhez

Velünk pedig közölte, hogy a majd megírandó ejtőernyős szabályzat első pontja az lesz, hogy miután ide mindenki önként jött, bármikor szabadon távozhat is, ha úgy érzi, idegei nem bírják ezt a szolgálatot, mert gyenge idegzetű ember hamar kerülhet halálos veszedelembe. Ez a szabály jellemző volt Bertalan humánus gondolkodására. 

Kiképzési módszerei is igen érdekesek, de hatékonyak voltak. Amikor 1940 őszén 400 fő jelentkezett képzésre, első körben két tiszt tartott bemutató ugrást; ők egy embernagyságú bábut is kidobtak a gépből, persze működésképtelen ernyővel. "Bertalan az újoncok között állva nézte az ugrást, és azzal vigasztalta a rémüldözőket, hogy háromból csak egy zuhant le, és ez nem is rossz arány. (...) délután ismét összehívta az újoncokat és megkérdezte, hogy a mai napon tapasztaltak után ki óhajt ittmaradni, mert akinek ez a szolgá­lat nem tetszik, az máris mehet vissza csapattestéhez." - írja Huszár János Ejtőernyős krónikája.

150-en maradtak. Aki viszont maradt, az rendfokozattól függetlenül rajongott parancsnokáért. Becsei Imre szakaszvezető így emlékezett:

Nem szégyellt a katonái között aludni, nem szégyellt a katonái közé odaállni csajkával, velünk együtt aludt, együtt tornászott... éjjel-nappal közöttünk volt, természetes,hogy megszerettük... összeálltunk vele birkózni vagy vívni... minden áldott nap, amikor ugrottunk, ő is ugrott velünk. 

Nem meglepő módon a fiatal tiszteket és a katonákat is hamar elkapta a huszárvirtushoz hasonló ejtőernyős szellem. 1939. november 3-án például egy bemutatón az engedélyezett 300 méteres minimum helyett 180 méterről ugrottak, és szabadidejükben sem visszafogottságukról voltak híresek. Ennek az otthonukul szolgáló Szombathely majd Pápa vendéglátósai többnyire örültek, ám ugyanez sem a városvezetésről, sem a lányos apákról nem volt elmondható. Olyan is akadt, hogy az ejtőernyősök munkaeszközükkel, függőleges átkarolást végrehajtva érkeztek egy tiszttársuk esküvőjére, a násznép és az egész falu nem kis döbbenetére. Egy alkalommal az őrnagy próbababás trükkjét is elővették, hol máshol, mint egy légibemutatón. A közönség soraiban kitört a pánik.

"A rendezők a közönséggel birkóztak, mert mindenki oda akart menni... Mi a levegőből figyeltük a zűrzavart, és örültünk, hogy a szél kissé messzebb terel a közönségtől, főleg a parancsnokoktól. Talajérés után mindenkit messze elkerülve szöktünk egyenesen haza." - emlékezett vissza Szokolay hadnagy.

Az alakulatot először Kárpátalja visszacsatolásakor tervezték bevetni, végül erre nem került sor, és az 1940-es erdélyi bevonulásban is csak gyalogosként vettek részt. Első akciójukra a délvidéki hadművelet során került sor, 1941. április 12-én, természetesen Bertalan őrnagy vezetésével. A veszprémi reptérről felszálló SM-75-ös szállítógép azonban lezuhant és kiégett, a parancsnok és 17 katonája hősi halált halt. A feladatot, kis késéssel ugyan, de ennek ellenére végrehajtották.

Parancsnoka emlékére az alakulat 1941. május 9-én vette fel a Magyar Királyi vitéz Bertalan Árpád I. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj nevet, és amíg lehetett, szeretettel gondozták az őrnagy sírját is. A sírt a háború után áttelepítették, és csak később akadtak rá, de már 1985-ben emlékművet állítottak rá az egykori ejtőernyősök. Az új parancsnoknak, Labancz Gyula századosnak nem is sikerült átvennie Bertalan őrnagy helyét, pár hónap után áthelyezték, miután az alakulat elkezdett szétesni. Őt a Don-kanyart is megjárt Szügyi Zoltán alezredes követte, akit ha lassan is, de elfogadott az állomány, főleg miután a szükséges ugrásokat néhány (más források szerint egy) nap alatt teljesítette. Nagyobb ejtőernyős bevetésre ezt követően nem került sor, a deszantosok elit gyalogságként harcoltak többek között Letkésnél és Budapest előterében is. Előbb ezreddé szervezték őket, majd a Szent László hadosztályhoz kerültek, ott érte őket a háború vége.

FORRÁSOK

Dombi Lőrinc: 60 év selyemszárnyakon Honvédségi Szemle 1998/6. 55-64. o. 

Fülöp Tibor: A magyar katonai ejtőernyőzés történetéből Honvédségi Szemle 1993/9. 82-88. o.

Honvédségi Közlöny 1941. május 27. 299. o.

Huszár János:  A magyar katonai ejtőernyőzés kezdetei, 1938-1939. Hadtörténelmi Közlemények 1990/4. 97-120. o. (Huszár 1)

Huszár János: Ejtőernyős krónika (1938-1941) Veszprémi Történelmi Tár 1989/II. 98-113. o. (Huszár 2.)