A hadifoglyok helyzetéről sokkal könnyebb átfogó helyzetet adni, mint a menekültekről, mivel a katonák kezdettől fogva elkezdték szervezni saját csoportjaikat, és mind a győztes megszálló hatóságoktól, mind a különböző segélyszervezetektől több forrás maradt fent. A civilekkel – bármilyen furcsa – jóval kevesebbet törődtek a megszálló hatóságok. Mivel sem a győztes hatalmak, sem pedig a magyar szervek nem mutattak túl nagy érdeklődést a menekültek iránt, ezért a különböző egyházak próbálták őket összefogni.

A civileket is nehéz egységes csoportként kezelni, hiszen voltak köztük köztisztviselők, kitelepített intézmények és vállalatok alkalmazottai, diákok, a szovjet megszállás elől menekülők, politikusok, újságírók, művészek, elhurcoltak és koncentrációs táborokban fogvatartottak. Belőlük alakult ki a nyugati magyar emigráció legnépesebb csoportja. A legtöbben bíztak a korai visszatérésben, és arra készültek, hogy akár magukkal cipelt javaikkal együtt, a harcok befejezése után egyből elindulhatnak régi otthonaikba.

A német területeken lévő menekültek és kitelepítettek is megkapták az úgynevezett Displaced Person státuszt, amelyet először azoknak adtak, akiket a szövetséges csapatok szabadítottak fel (kényszermunkások, hadifoglyok, koncentrációs táborok foglyai). A DP-k ügyeivel kezdetben a UNRRA, majd 1947. április 20-tól az IRO foglalkozott. Az IRO intézte a hazatelepítéseket, a nyilvántartásba vételt, a segélyezést, a jogi védelmet. A menekültek helyzetét azonban nagyban nehezítette, hogy Eisenhower tábornok megtiltotta mozgásukat, mivel ezzel zavarhatták volna a szövetséges csapatokat. Összesen 1500, egyenként 3000 fős tábor létrehozását helyezték kilátásba a DP-k ideiglenes lakhelyéül. A terv csak részben valósulhatott meg, elsősorban azért, mert a menekültek száma közel hárommillióval több volt, mint amennyivel a nyugati szövetségesek számoltak, valamint nem voltak adottak a feltételek a rendezett ellátásra és hazaszállításra.

A helyzetet tovább rontotta, hogy nemcsak a DP-ket kellett ellátni, hanem hozzávetőlegesen 10 millió német lakost is. Az élelmezésről a megszálló hatóságok és a különböző nemzetközi segélyszervezetek gondoskodtak, de a rendelkezésre álló források nem voltak elegendőek, éhínség tört ki. Az élelmiszeradagok biztosítása terén a DP-k előnyt élveztek a németekkel szemben. Míg egy rászoruló német naponta átlagosan az amerikai övezetben 1500, a brit övezetben 800 kalória ételt kapott, addig a DP-k 2200. illetve 1500 kalóriányit.

A repatriálás közvetlenül a háború után kezdetét vette. A különböző szövetséges bizottságok – elsősorban a szovjetek – több esetben folyamodtak erőszakhoz.

Azok a DP-k, akik választhattak hazatérés és az emigráció között, sok esetben inkább a menekültéletet választották. A magyarság 1945–1946-os számarányát igen nehéz megadni, mivel a rendelkezésre álló adatok többsége is csak becslés. További nehézség, hogy amíg sokan egyáltalán nem voltak regisztrálva, addig egyesek akár több helyen is, és külön gondot jelentett, hogy magyar nemzetiségűként csak a trianoni határon belülről érkezetteket jegyezték be. A hivatalos magyar külügyi adatok szerint 1946. október 1-jéig a németországi amerikai, brit és francia övezetekből összesen 114.645 magyar állampolgárt repatriáltak. Ez azonban messze elmarad a valós összegtől, mivel a többség magánúton vagy magyar szervek bevonása nélkül indult haza.

Az emigráció mellett elsősorban azok döntöttek, akik politikusként felléptek mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal ellen, ezért már a németek elhurcolták őket, valamint azok, akik a nyilas uralom alatt kiszolgálták a rendszert. Ez azonban nem azt jelentette, hogy mindannyian nyilasok lettek volna. Ebbe a csoportba tartoztak a katonatisztek, csendőrök és hivatalnokok is, akik családjaikkal együtt az 1945-ös emigráció többségét alkották. Az emigrációt választók okkal féltek a hazatéréstől, abban az esetben is, ha nem követtek el háborús bűnöket. 1945 tavaszán, még a háború vége előtt megindultak az internálások a szovjetek által ellenőrzött országrészben. Az első internáltak pedig a nyilasok mellett a korábbi hivatalnokok és politikusok voltak, akiknek egyetlen „bűnük” az volt, hogy a Horthy-korszak intézményrendszerében dolgoztak, tehát „reakciós elemeknek” számítottak. A „nyugatosok” soraiban voltak ugyan szélsőjobboldaliak, de nem lehet az egész emigrációra rásütni a „fasiszta” bélyeget. Az emigrációt választók többsége a Horthy-korszak konzervatív, keresztény szemléletét vallotta.

A „nyugatosok” nagyobb számban ott éltek, ahova a háború végén eljutottak vagy telepítették őket: Ausztriában (Graz, Salzburg, Innsbruck) és Bajorországban (München, Landshut, Passau, Pfarrkirchen, Eggenfelden, Dingolfing, Ganghöfen, Metten, Rosenheim).

A háború után a magyar menekültek túlnyomó része táborokban élt. Ezek részben újonnan létrehozott lágerek voltak, amelyekben hadifoglyokat és civil menekülteket egyaránt elhelyeztek. A legnagyobb ilyen táborok Pockingban és Eggenfeldenben voltak.Esetenként a nyugati szövetséges hatóságok korábbi náci koncentrációs táborokban, például Dachauban helyezték el a DP-ket. Volt számos olyan kisebb tábor, amelyeket korábbi laktanyákból vagy iskolákból alakítottak ki. A lágerek többségében a kelet-közép-európai menekülteket vegyesen helyezték el, a különböző nemzetiségek között nem volt jó a viszony.

Az idő múlásával egyre több magyar és más nemzetiségű menekült tért vissza hazájába, így a csoportok létszáma erősen csökkent. Megszüntették a családok egy helységbe költöztetését, 1–3 személy élt egy barakkban. Azonban gondot okozott, hogy a táborok sok esetben kieső helyen, sivár környezetben voltak. Nem volt biztosítva a folyóvíz, a mellékhelyiségek, mosdók, szeméttárolók rossz állapotban voltak, de a fűtés kielégítő volt, egy táborlakó 1945–1946 telén már átlagosan minden téli hónapra 35 kg. brikettet kapott. A főbb problémák azonban nem változtak, mivel kevés munka akadt, a DP-k nagy része még 1948-ban is élelmiszersegélyre szorult az életben maradáshoz.

Az élelmiszeradag nem csupán mennyiségre volt kevés, nem tartalmazott sem gyümölcsöt, sem húst, valamint előfordultak visszaélések, lopások is. Sokkal jobb volt azoknak a helyzete, akik magánelhelyezést kaptak. Az így élők többsége vidéken élt. Itt a német átlag életszínvonalnak megfelelő lakásokhoz juthattak a menekültek, de a lakbér magas volt. A városokban olcsóbban lehetett lakáshoz jutni, de itt kisebb területen, zsúfoltabban éltek az emberek és az épületek többsége is romos volt.

Az első hazatelepítési hullámok után megszűntek a korábbi hivatali kinevezésen alapuló vezetői pozíciók és a menekültek által választott vezetők kerültek az egyes csoportok élére. 1948-ban a járásvezetők, tartományvezetők és táborparancsnokok 85 százaléka a menekültek által választott tisztviselő volt. Ahol a megszálló hatóságok engedélyezték, a menekült magyarok fenntartottak vagy létrehoztak egyfajta katonai hierarchiára alapozott rendszert, amely megkönnyítette a mindennapi életet. Már 1945-ben megkezdődött a gyerekek oktatása is, és alig pár év alatt tábori sátrakban vagy kiégett vasúti kocsikban kialakított tantermeket egy jól működő iskolarendszer váltotta fel.

A „nyugatosok” háború utáni elsődleges célja az életben maradás volt olyan – nem is létező – országokban, amelyek még nem tették magukat túl a háború pusztításain. A magyar menekültek többsége szellemi foglalkozású vagy fegyveres szervezet tagja volt. Azonban az adott helyzetben a DP-k szinte kizárólag kemény fizikai munkákat kaptak. A legtöbben a következő munkákban tudtak elhelyezkedni: fakitermelők, gyári-, üzemi munkások, alkalmi napszámosok, mezőgazdasági munkások, irodai-, raktári alkalmazottak. A helyzetet végül az 1949-ben megindult kivándorlás oldotta meg. Ekkorra létrejött a két német állam, amivel nyilvánvalóvá vált, hogy a vasfüggöny tartós lesz. A nyugat-európai és az amerikai országok felszívták ezt a többségében jól képzett, dolgozni tudó és akaró tömeget. A magyar menekültek így új életet kezdhettek egy új hazában, de gyökereikhez mindvégig hűek maradtak.