Az első típusokat, melyek még a múlt század tízes éveiben jelentek meg, csak néhány helyen fogadták el. Ma az érintés nélküli fizetés térhódítását tapasztaljuk, és a mobiladatforgalomnak köszönhetően elvileg bárhol használhatjuk a kártyánkat. Akár egy futárnál, a fűtésszerelőnél, vagy a dinnyeárusnál is!
A bankkártyák megszületése, vagy legalábbis annak igénye az 1800-as évek végére tehető, de az első, fizikai valójában is megjelent eszköz az amerikai Western Union nevű szervezethez köthető, mely 1914-ben bocsátott ki először egy úgynevezett hűségkártyát az ügyfelei részére. Ez a lap akkor még fémből készült, csakúgy, mint a vele nagyjából egyidőben kiadott, a Sears áruházóriáshoz köthető hitelkártya.
Ezek a kártyák nagyon praktikusak voltak akkoriban, hiszen akkor alakult ki világszerte az óriási magánvagyonnal rendelkező gazdasági arisztokrácia, melynek tagjai az ipari forradalom vívmányaival – elődeikhez képest - hatalmas távolságokat tudtak relatíve rövid idő alatt megtenni. Mivel pedig ezen utazások közben sem szerették nélkülözni az általuk megszokott luxust, de nem akarták készpénzzel teletömni az egyik bőröndjüket, ez a megoldás kézenfekvőnek bizonyult. Ezek a korai próbálkozások azonban hirtelen halált haltak a gazdasági világválság sortüzétől, azokban az időkben ugyanis, mikor a bankoknál szinte csak a banktulajdonosok bizonyultak rövidebb életűeknek, ugyan ki közelített volna nyitott pénztárcával egy, a készpénzt kiváltó megoldás felé?
A második világháború után azonban újra felmerült ez az igény. Ennek kiváltó oka a világturizmus óriási fejlődése volt, így nem meglepő, hogy az első plasztik utazási és szabadidőkártyát az amerikai Diners Club bocsátotta ki 1950-ben. Ehhez akkoriban még egy füzetet mellékeltek, amelyben feltüntették, hogy mely szállodákban és éttermekben használhatják kártyájukat az ügyfelek.
A legenda szerint az első valódi bankkártya ötlete akkor született meg, amikor a Hamilton Credit Corporation egyik munkatársa egy ebéd elfogyasztása után vette észre, hogy nincs nála elegendő készpénz annak kifizetéséhez. Ekkor pattant ki a fejéből egy olyan kártya ötlete, ami nem csupán egy üzlethez köthető, mint az addig kibocsátott darabok, hanem egy bankszámla is áll mögötte, így bárhol lehetne használni. Az ötletet adó alkalom tiszteletére lett ez a termék a Diners Club, az „ebédelők klubkártyája”.
Plasztik banki hitelkártyát először a Franklin National Bank bocsátott ki 1951-ben, New Yorkban. Ez volt a ma is működő hitelkártyarendszer igazi elődje. Ebben az esetben, ha a vásárlás összege meghaladta az engedélyezett limitet, a kereskedőnek fel kellett hívnia a bankot, és felhatalmazást kellett kérnie. Ez a rendszer annyira sikeresnek bizonyult, hogy 1953-ban már mintegy száz, többnyire kisebb bank bocsátott ki hitelkártyát a nem elhanyagolható profit reményében, amely elsősorban a kereskedőktől levont jutalékból származott.
Az első műanyag hitelkártyákra a kártya, a kibocsátó bank, valamint a kártyabirtokos nevét, a kártyaszámot, az érvényesség dátumát nyomtatták rá és kapott még egy aláíráscsíkot is. Kicsivel később bevezették a dombornyomást, s megjelentek a kártyalehúzó készülékek (imprinterek), melyek a kártya lenyomatát rögzítették. A mágnescsík jóval később tűnt fel a kártyákon, amikor az International Standardization Organisation (ISO) kidolgozta és elfogadta azok szabványait. Az első mágnescsíkos azonosítással dolgozó automatát 1971-ben, Párizsban helyezték üzembe.
A különböző bankkártyák segítségével felhasználható egyenlegünket természetesen némi védelemmel sem árt ellátni. Erre való a PIN-kód, melyet egy skót feltaláló, John Shepherd-Barron nevéhez kötnek. Ő volt az, aki feltalálta a bankjegykiadó automata elvét – érdemeiből semmit nem von le az, hogy az ő ötletében szereplő kártya azonosítása még nem mágneses alapú volt, hanem a kártyára felhordott, radioaktív C14-es szénizotóp segítségével történt meg.
A PIN-kód négy számjegye pedig azért lett négy, mert a legenda szerint Shepherd-Barron felesége ennyi számot tudott megjegyezni. A kártyák biztonság rendszere azóta sem sokat fejlődött, ezért nagyon fontos a tudatos és körültekintő használat. Amennyiben például ez megoldható, sose adjuk ki a kártyánkat a kezünkből. Ha már muszáj ezt megtennünk, sose tévesszük azt szem elől. Ha például egy eladó, vagy pincér megpróbálja elkérni azt, hogy elvigye a fizetéshez, ne hagyjuk. Egy kártya klónozása ma már egy pillanat műve és a gyakorlottabb tolvajok még úgy is képesek rá, ha a folyamatosan szemmel tartjuk őket. A legtöbb mai terminál szerencsére már a segítségünkre van ezügyben, ugyanis azokba már mi magunk helyezhetjük be a kártyákat. A lényeg tehát a folyamatos kontroll.
Ha már megvan a bankkártyánk, akkor többféle módon fizethetünk vele. A bankautomatánál történő pénzfelvétel után készpénzzel, ill. közvetlenül az üzletben, valamilyen terminál segítségével. A hagyományos, bedugós és lehúzós megoldásokat szerencsére lassan kiszorítják a piacról a biztonságosabb, chip alapú kártyák. A legkényelmesebb és egyben legfiatalabb megoldás, az érintésmentes PayPass rendszer segítségével elég csak odaközelíteni a kártyánkat a terminálhoz. Az online kártyás fizetés legfőbb előnye a kényelem, hiszen a karosszékünkben ülve intézhetjük el vásárlásainkat.
A betonba ágyazott bankautomatáknál vitathatatlanul kényelmesebbek az üzletekben elhelyezett terminálok, amelyekkel általában a kassza mellett találkoztunk, de azért ebben a technológiában még rejtőzött fejlődési lehetőség. A legtöbb vezeték nélkül kommunikáló terminálnak például szüksége van a vezetékes hálózatra is, csak rendelkeznek egy mobil egységgel is. Ilyen a pincér által fizetéskor az asztalhoz vitt eszköz. Innen már csak egy lépés volt a valódi mobil terminálok megjelenése. Ezek először a taxikban jelentek meg, ahol biztosan vonalas hálózat lehetősége nélkül kell fizetnünk.
És hol tartunk most? Abban a korban, amikor már bárkinek lehet mobil bankkártya terminálja. Nem kell hozzá üzlethelység telefonvonallal, sem autó beépített egységgel. Mindössze egy zseb, ugyanis a mobiladatforgalmi technológiának köszönhetően egy tenyérnyi eszköz segítségével már bárki fogadhat bankkártyás fizetést, aki a megfelelő lefedettséggel ellátott területen áll.
Tartja a markát a pizzafutár, az utcai árus, vagy a Balaton parton kerékpárját toló kukoricás? Mindegyiküknél fizethetünk már kártyával, ha ezt ők is akarják és előfizetnek a szolgáltatásra. Ami ugyanolyan egyszerű procedúra, mint egy mobiltelefon vásárlása, ráadásul nem is drágább.
A mobil terminál működése
A rendszer hardveres része egy kisméretű terminál, amely a vele bluetooth kapcsolattal párosított okostelefon, vagy táblagép segítségével kapcsolódik az internetre. A fizetési tranzakció az okoseszközre telepített alkalmazás segítségével kezdeményezhető a fizetendő összeg megadásával. Ezt követően a kártyabirtokos a megszokott módon leolvashatja bankkártyáját vagy mobiltárcáját, illetve szükség esetén beütheti PIN kódját. A bankkártya birtokosa megadhatja érvényes email címét, így a fizetési folyamat befejezésekor a tranzakció eredményéről visszaigazolást is kaphat.
A magyar bankkártyák történetének kezdete kísértetiesen hasonlít az amerikai sztorihoz. Eszerint egy hazai bank, az MKB elődje, a Magyar Külkereskedelmi Bank munkatársa cigarettát szeretett volna vásárolni egy New York-i út során, de a hotelban, ahol lakott, csak bankkártyával lehetett fizetni.
Az ő előterjesztése, valamint az akkor már érezhető lakossági nyomás hatására 1988-ban meg is jelent Magyarországon az első bankkártya, melyet először csupán devizabetéttel rendelkező cégek kaphattak meg, majd pedig egy év után olyan magánszemélyek, akik rendelkeztek a megfelelő (2000 dolláros) fedezettel.
A cikket a Brand & Content készítette a Vodafone megbízásából, nem az Index szerkesztősége. Arról, hogy mi is az a támogatói tartalom, itt olvashat részletesebben.