A sógun birodalma
A cikket támogatta a
Február 27-i premierrel a Disney+ kínálatában debütált az FX A sógun című sorozata, amely mind történelmi hűségében, mind grandiózusságában a maximumra törekszik. Ezúttal egy hosszabb útra invitáljuk a tisztelt olvasót: benézünk a színfalak mögé, valamint bemutatjuk a történet valós hátterét, hogy az első részeknek már felkészülten láthassunk neki.
Andzsin-szan, Toranaga, Mariko, Omi-szan: ezek a nevek talán azoknak is ismerősek lehetnek, akik nem ásták bele magukat az 1600-as évek japán történelmébe. Ők a 80-as években, Magyarországon is nagy sikerrel vetített Sógun tévésorozat legismertebb alakjai. Akkoriban egy ország ült le kedd esténként a tévék elé, hogy együtt szorítson Blackthorne kormányos és szerelme, Mariko sorsáért, rácsodálkozzon a kora-újkori Európa és a sok tekintetben kora-feudális, mélyen hagyományelvű Japán közötti különbségekre, és persze csak kapkodja a fejét a politikai intrikák és akciójelenetek között.
Ez a sorozat érdekes módon még mai szemmel sem öregedett rosszul, de a 2020-as évekre már sok minden megváltozott ahhoz, hogy James Clavell klasszikus regényét az FX újra "megtalálja", és minden tekintetben felfrissítve, a technikai lehetőségek legfrissebb vonulatát is felhasználva képernyőre vigye. Első benyomás alapján igazi szuperprodukció van születőben, amely talán az elődjénél is mélyebben és hitelesebben ássa bele magát a korszak eseményeibe. Japán történelme azonban kifejezetten összetett, és sok tekintetben más, mint az "európai modell". Nem is csoda, hogy a történetben a japán partokra sodródó főhősnek is hosszú időbe és sok meglepő helyzetbe kerül, amíg képbe kerül mindennel - hogy mi ne legyünk ennyire elveszve, jöjjön egy kis történelemlecke.
Egy százéves háborúskodás története
Szengoku dzsidai – Japán és a hadakozó fejedelemségek korszaka
A japán történelem kétségkívül egyik legizgalmasabb időszaka az időszámítás szerinti 15. és 16. század közé esik, amit magyarul a Hadakozó Fejedelemségek Korszakának japánul szengoku dzsidai (戦国時代) szoktunk nevezni. A több mint száz évig tartó időszakban Japán folyamatos háborúskodás és politikai bizonytalanság színtere volt, ahol különböző hadurak, más néven busók próbálták megkaparintani a hatalmat.
Nem is véletlen, hogy ez a vérzivataros évszázad megannyi írót, mangakát és filmművészt ihletett meg. Eszünkbe juthat a híres filmrendező, Kuroszava Akira Árnyékharcos című filmje, de Mijazaki Hajao A vadon hercegnője című rajzfilmje is ebben az időszakban játszódik. Mi sem mutatja jobban ennek a korszaknak a jelentőségét, hogy nyugaton is gyakran feldolgozták a témát, melynek talán legnépszerűbb példája James Clavell A sógun című regénye, amely 1600-ban, a Szengoku- és az Edo-korszak határán veszi kezdetét.
A történettudományban csupán a kezdetét tudjuk pontos dátumhoz kötni a korszaknak, az időszak lezárásával kapcsolatban azonban kevésbé tudunk ennyire pontosan eljárni.
A szengoku dzsidai kezdetét a történészek az Ónin-háború 1467-ben történt kitöréséhez teszik, ami ugyan 1477-ben véget ért, de egy minden szempontból megosztott terület maradt utána: az Asikaga sógunátus felbomlása után kisebb, egymással folyamatos konfliktusban álló területek, és az élükön álló hadurak hadakoztak területi és befolyásbeli hatalomért. Az egységes Japán szinte csak fogalomként létezett: a császár, hiába volt elméletben az egész ország ura, szerepe inkább vallási és szimbolikus maradt - a gyakorlati hatalom inkább a legfőbb hadvezér, a sógun kezében összpontosult.
Az időszak speciális feudális rendszerében az egyes területek földesurai, a daimjók elvileg a sógun vazallusai voltak, ám saját hadsereget tarthattak. Közülük többen teljesen saját célokkal kezdtek csatákba a szomszédos területek ellen, mások pedig olyan hadvezérek mögé álltak a haszon és nagyobb befolyás reményében, akik országos hatalomra törtek.
A korban nagyjából háromszáz daimjó tulajdonában voltak a mezőgazdasági művelésre alkalmas területek, ezeken a földesurak szervezték meg a közigazgatást, illetve a birtok nagyságának függvényében katonákat kellett kiállítaniuk. Háború esetén a sógun mozgósította a daimjókat, akik katonáikkal együtt a sógun táborába vonultak.
Az országon belüli zavargások és háborús káosz néhányaknak komoly lehetőséget biztosított: a korszak kiválóan képzett harcosai számszerűen kevesen voltak, a harcokhoz így földművesek, parasztok is csatlakoztak, némelyek pedig komolyabb rangokat is szerezhettek, sőt, akár szamurájokká is válhattak. Ez a kiváltság azonban csak keveseknek adatott meg, legtöbbjük egyszerű, könnyű páncélt viselő katonaként szolgált a harcokban. Az ilyen katonákat asigarunak, azaz “könnyű lábúnak” nevezték a nagy mozgékonyságot biztosító könnyű páncélzat miatt.
Asigaruk páncélban (balra), asigaruk páncélöltözete (jobbra). Forrás: Wikipedia
Japán valódi harcosai, a szamurájok a korban a lakosság kb. 6 százalékát tették ki, évjáradékból éltek, ezt a daimjójuknak kellett kigazdálkodnia. Ha nem volt háborús időszak, akkor készenléti állapotban voltak, kvázi rendőri feladatokat láttak el, objektumokat őriztek, más pénzkereseti forrás tiltott volt a számukra. A szamurájokkal kapcsolatban gyakran elhangzik az időnként talán túlmisztifikált busidó , a „harcosok útja” kifejezés. A japán szó utólag kreált kifejezés, soha nem létezett egy konkrét kódex, amely leírta, miként kell viselkedniük a szamurájoknak. A valóságban a busido elvárt viselkedési formák informális gyűjteménye volt. Nem ugyanaz, mint a budó, ami konkrét harctechnikákat, lovas és fegyverhasználati technikákat takar.
Jól mutatja a Szengoku-korszak veszélyességét, hogy a férfiak mellett a nőknek is komolyabb ismereteket kellett szerezniük a harci tudományokban, hogy meg tudják védeni otthonaikat, vagyonukat. Ez jelentős különbség az Edo-korszakhoz képest, ahol a nők szabadsága lényegesen szerényebb szinten volt.
A felvirágzást megelőző időszak
A Szengoku-korszak azért bőven hozott a társadalomra nézve hasznos újításokat is. A bizonytalan háborús helyzet miatt például minden addiginál jobban megindult a városiasodás: az emberek főként a megerősített várvárosok, japánul dzsókamacsi biztonságát keresték. Ez pedig a kézművesek, kereskedők felvirágzását és a gazdaság növekedését is elősegítette. A kisebb államok között megjelentek a vámszedők, de közben a parasztság is megerősödött. Ha ugyanis nem teljesítették a földesurak által előírt termelési kvótát, az egy területen élő földművesek közül nem csak a gyengébben teljesítők kaptak büntetést, hanem kollektíven mindenki, ezért összetartó faluközösségek alakultak ki hierarchikus, önigazgató alapon. Ezáltal viszont tervezhetőbb és biztonságosabb lett a termelés, ami szintén komolyabban megalapozta a politikailag szétesett Japán gazdaságát.
A sógun című sorozatban látható halászfalu részlete és elöljárója, Omi szamuráj Forrás: FX/Disney
A Szengoku-korszak fontos kezdőpontot jelent az Edo-korszakban felvirágzott gésakultúra szempontjából is, hiszen a Szengoku-éra kurtizánjai már kiváló előadóknak számítottak, magas szintű tánc- és zenei képzettséggel.
A kaotikus helyzetet tovább bonyolította, hogy a gyarmatosítás és felfedezés lázában égő Európa ekkor fedezte fel magának Japánt. 1543-ban portugálok és hollandok érkeztek az országba, hasonló célokkal, de némelyest más módszerekkel, mint amivel az amerikai kontinenst célozták. Hivatalosan a kereszténység elterjesztése, és a "hitetlen" japánok megtérítése volt a fő indítékuk, de mivel itt a dél-amerikai kontinenshez képest jóval fejlettebb és szervezettebb társadalmat találtak, nem a teljes leigázás lett az eszközük. Ehelyett inkább okos kereskedelemmel, és persze kiterjedt intrikákkal igyekeztek befolyásukat növelni. A háborús időszakot is ügyesen kihasználták arra, hogy fontos pozícióba kerüljenek, ők mutatták be a helyi erőknek az arquebust, vagyis a szakállas puskát.
A damijók és a politikai elit egyik fele a felfedezők jelenétét üdvözlendőnek tartotta, a másik fele tartott attól, hogy a nyugati befolyás, azaz a kereskedők és jezsuita hittérítők által behozott kevésbé feszes erkölcs és az erős lőfegyverek veszélyeztetik az ország kultúráját. Végül az utóbbi győzött, és az Edo-korszaktól kezdődő bezárkózás egészen 1868-ig, a nyugati nyitást elindító Meidzsi császár uralkodásáig tartott - ezalatt fehér ember hivatalosan nem tartózkodhat a szigetországban.
Második fejezet
A háborúskodásnak véget vető sógun
A több mint száz évig tartó háborúskodás után kezdődő Edo-korra nem ritkán a japán történelem aranykoraként hivatkoznak, nem is véletlenül. A klasszikus japán kultúra legismertebb elemei javarészt ebben a korszakban születtek vagy kezdtek formálódni. A fentebb említett gésakultúra mellett számos divatbeli tradíció, szokás született ekkor. A díszes kimonók, a térdeplő ülés és a szeppuku, azaz a rituális öngyilkosság szertartása is ebben a korban jelentek meg először.
A sógun története épp a Szengoku- és az Edo-kor határán játszódik, ezért érdemes szót ejteni Japán történelmének következő, 265 éves fejezetéről is. Ezt az időszakot a Tokugava-sógunátus és az ország háromszáz daimjójának uralma határozza meg, egy korábbinál központosítottabb felépítéssel, amely békéhez vezetett, de a gazdaság építkezése továbbra is megmaradt.
A háborús korszak lezárásakor, 1603-ban Tokigava Iejaszu felvette a sóguni címet, majd nekilátott a teljes államapparátus lecserélésének. Ennek jeleként a császári főváros, Kiotó szerepét is szakrálissá csökkentette, helyette megalapította Edót (a mai Tokiót), amely az új közigazgatási központ lett - ez adja az időszak elnevezését is. Az Edo-kor másik jellemzője Japán szinte teljes bezárkózása: az új elvek szerint az idegenek, főként az európaiak csak bajt és megosztottságot hoztak, így még a kereskedőhajókat is kitiltották a kikötőkből. A virágzó, de továbbra is igen merev időszaknak 1868-ban szakadt vége, amikor a Meidzsi-restauráció keretében, többek között újra külhoni segítséggel a császárok visszavették tényleges irányító szerepüket és nyugati mintára modernizálni kezdték az országot.
A sógun és a sógunátus rendszere
A sógun szó már egy egyszerűsített alak, amely a szei tai sógun (征夷大将軍) megnevezésből származik, ennek jelentése a barbárokat meghódító nagy hadvezér.
征 (sei, せい) - meghódítani, behódoltatni
夷 (i, い) - barbár, civilizálatlan
大 (dai, だい) - nagy
将 (shō, しょう) - vezér, parancsnok
軍 (gun, ぐん) - hadsereg
A nyolcadik század végén találkozunk először ezzel a pozícióval, amikor Japán még egyáltalán nem volt a teljes szigetcsoport korlátlan ura. Kezdetben a feladatuk a barbár törzsek behódoltatása volt, majd a titulust a Minamoto klán elevenítette fel 1185-ben, és hamarosan megkezdődött az 1867-ig tartó sógunátus kora. 1192-ben Minamoto no Joritomo hivatalosan, a császártól is elnyerte a sóguni címet, amelynek jelentése ekkor már Japán katonai diktátorát, a sógunátus vezetőjét, és a szamurájok vezetőjét jelölte.
A sógunátus korszakai:
A sógun szerepe
Megkerestük Dr. Szabó Balázst, az ELTE Japán szakjának tanszékvezető-helyettesét a témában, aki egy fontos történetet említ: e szerint az 1600-ban lezajlott szekigaharai csata során a Tojotomi klánért harcoló katonák egyike olyan közel tudott kerülni az ellenséges erők fővezéréhez, Tokugava Iejaszuhoz, hogy az megfogta a kardja markolatát és félig kihúzta a hüvelyéből. A csata után Tokugava szigorúan megrótta a katonáit és a testőreit. Ezt a japanológus azzal magyarázza, hogy szégyen rájuk nézve, hogy az ellenséges hadseregből valaki olyan közel tudott jutni hozzá, a fővezérhez, hogy majdnem elő kellett rántania a kardját. A történet több dologra rávilágít, ami a sógun személyét meghatározza: jelen van a csatában, egyfajta katonai vezető, de nem hivatott harcolni.
Ahogy az évszázadok során nőtt a szamurájok hatalma, úgy a sógun befolyása is egyre nagyobb lett. A címhez mindvégig tartozott valamiféle katonai etosz, még úgy is, hogy a sógun – mint azt az említett történet is mutatja – alapvetően nem vett részt közvetlenül harci cselekményben. Tokugava Iejaszu, illetve az ő fia és unokája, az Edo-kor első három sógunja tanult harcművészetet, de ez a vonal később súlytalanná vált. A sógunhoz egyre inkább az a kép kapcsolódott, hogy ő a bölcs uralkodó, aki jóindulatával és tudásával kormányoz, nem a fegyvereivel.
A kor fegyverzete
A japán harcosok fegyvertára a kor előrehaladtával jelentős változásokon ment át. A régi stílusú páncélt,
japánul o-yoroi nagyon hamar levetették, mivel nehéz volt mozogni vele. A 17. században már csak felvonulásokon, katonai mustrákon, vagy egyéb formális események alkalmával viselték, például akkor, amikor évente egyszer a daimjójuk vezetésével az új fővárosba, Edóba kellett vonulniuk. A kezdetekben sok olyan harcművészeti eszközt használtak, amit ma már nemigen tudunk a szamurájokhoz társítani és talán furcsának is hatnak. Ilyen például a rövid vasbot, vagy az ellenség lefegyverzésére szolgáló eszközök. Sokáig az alabárdot, naginatát alkalmaztak, de ez a tömeghadseregek korában eltűnt, ugyanis használat során a fej felett kellett lóbálni, ami nem feltétlenül volt szerencsés egy zsúfolt csatatéren, ahol a katonák együtt, vállvetve küzdöttek.
Kusakaba Kimbei fotója a samuráj öltözetekről. Forrás: Smithsonian Múzeum/Wikipedia
A klasszikus magas rangot viselő szamurájok lovas katonák voltak, az alacsonyabb rangúak alkották a gyalogságot. Előbbieknek az aszimmetrikus japán íj és nyíl, együttesen jumija volt a fegyverük, ezekkel lóháton ülve harcoltak. A 16. század közepén azonban Japánban megjelentek az első nyugati típusú puskák, a muskéták (japánul teppó), azon belül pedig a már említett szakállas puskák. Ezek gyorsan terjedtek, és a századfordulóra a japán hadseregek gerincét a puskával felszerelt hadtest alkotta. A szamurájok rákényszerültek, hogy leszálljanak a (magas) lóról, hiszen úgy könnyű célpontot jelenthettek volna. Azzal, hogy a lőfegyverek általánossá váltak, az erődítmények jelentősége is felértékelődött, illetve a közelharcban előtérbe kerültek az olyan fegyverek, mint a lándzsák (két nagy típusuk az egyenes jari és a hajlított naginata), a rövid kés, a tantó) és természetesen a kard.
A kard azért is fontos, mivel a szamurájok fegyvertárának legalapvetőbb elemét képezik. A harcosok ezekből kettőt viseltek, a hosszabbat, a katanát és egy rövidebbet, a vakizasit. Ezeket kötelező volt maguknál hordaniuk, így a kardok idővel eggyé váltak a szamuráj etoszával; reprezentálták tulajdonosuk státuszát, bár ezek a harci eszközök csak az Edo-korban váltak igazán népszerűvé.
Két fegyvernem soha nem lett szerves része a Japán harci kultúrának. Ezek egyike a tüzérség; az ágyút bár ismerték, de az ország földrajzi adottságai miatt csak ritkán használták. A hegyekkel, völgyekkel és folyókkal szabdalt területeken rengeteg problémába ütközött a tüzérség felvonultatása. A tengeri harcászat sem volt jellemző a történelmi Japánra, bár a 17-18. században zajlottak tengeri csaták. Viszont a japán hajózás alapvetően a part mentére korlátozódott, a nyílt tenger „uralásához” nem voltak megfelelő hajóik és a navigációs tudás is hiányzott. Az elzárkózás időszakától kezdődően pedig kifejezetten tilos volt olyan tengeri jármű építése, amely alkalmas lett volna a nyílt vízi hajózásra.
A harci viselet mellett természetesen meghatározó volt, hogy a mindennapokban, illetve a fontos eseményeken a különféle rendű és rangú szereplők milyen öltözéket viselnek.
A katonai vezető változó képe abban is kifejeződik, ahogyan a sógunok ábrázolása módosult. A katonai vezetőről hivatalos festmények, jeles események alkalmával metszetek készültek, ezeket sokszorosították is. Tokugava Iejaszuról (徳川家康), a Tojotomi klán híres vezéréről még fennmaradtak olyan illusztrációk amin páncélt visel, de később alapvetően abban az öltözetben ábrázolták őket, amiben megjelent a császári udvarban: fekete köpenyben, amelyet selyem alsórész és fejfedő egészített ki.
A tévésorozatban megjelenített korban a sógunok alapvetően hagyományos ruházata és páncélzata már nem csak praktikusságra és a harcmezőn betöltött védelmi szerepre korlátozódott. A művészetekre egyébként is fogékony japán társadalomban nagyon fontossá vált az, hogy a legfelsőbb katonai uralkodó kifelé is lehengerlő, egyszerre stílusos és megfélemlítő képet mutasson. Ugyan isteni hatalommal továbbra is csak a császárt ruházták fel, a sógun megjelenésének azt kellett átadnia, hogy minden szinten mások felett áll, erősebb, okosabb, kifinomultabb bárkinél.
Olyan előjogok is megillették a sógunokat, mint például a köznép számára tiltott bíbor és vörös színű ruházat viselése, vagy az aranyozott díszítések alkalmazása. Bár a hétköznapokon a sógunok öltözéke is a könnyed anyagokból álló kosode (a mai kimonó elődje) volt, amelyhez bizonyos korszakokban a hakama nevű nadrágszoknyát és az obi nevű vastag övet viseltek. A hivatalos eseményeken és persze a csatákban is sok részből álló, bonyolult fűzési technikákkal egymásba fonódó páncélzatot viseltek, amelynek nagy része bőrből állt, sokszor csont és nemesfém díszítéssel.
A díszes sisakok (kabuto) sokszor kaptak valamilyen díszítést (maeda), de gyakoriak volt a különböző szarvszerű díszítő elemek (kuvagata) is. Egyes harcosok külön felcsatolható, mitikus démonokat idéző arcmaszkot is viseltek, amelynek történelmi eredete az ellenség megfélemlítésére szolgálhatott.A közemberek alapruházata egy térd alá érő nadrágból és egy zubbonyféléből állt. E fölött esetleg egy bő, zárt nyakú kabátot viseltek. Minden ruhájukat indigókékre vagy lilára festették növényi eredetű festékekkel. Mezítláb jártak, esetleg sarok nélküli szalmapapucsot hordtak, ami a talpukat védte. Sáros időben facipőt vettek fel. Bambuszból, olajos vászonból vagy papírból készült esernyőt is alkalmaztak a sok eső ellen. A nők egyszerű kimonót viseltek, de az előkelőbbek drágább anyagokból készítették ruházatukat és gyakran egyszerre több réteg kimonót is hordtak úgy, hogy az alsók színe, anyaga is látszódjon.
Kamon: a család jelképe
Az FX A sógun című sorozatában is gyakran felbukkannak az egymással viaskodó hadurak zászlóin és egyéb helyeken a jól megkülönböztethető, egyedi címerek. Ezek alapja az úgynevezett kamon, vagy más eredet alapján mondokoro vagy mon: ez egy művészien kidolgozott, de egyszerűen felismerhető családi jelkép, amely jelzi egy adott személy származását, vérvonalát, öröklési jogát és régről szerzett előjogait. Ez hasonlít ugyan az európai nemesi címerek metódusához, de sokkal több jelentést hordoz. Japánban több mint 20 ezer jól megkülönböztethető kamont tartanak nyilván, és bár jelentőségük már inkább archaizáló, de többen még ma is használják őket. Érdekesség, hogy a japán útleveleken ma is egy ősi, császári kamon látható, de ugyaninnen származik több mai vállalat logója, például a háromágú Mitsubishi szimbólum is.
A középkorban a kamon használata főként a szamurájokat és nemesi rangú hivatalnokokat jellemezte, ezeket a ruházatuktól kezdve a házak építőelemein számos felületen megjelenítették. Ugyan szabály nem volt arra, hogy valaki nem használhatta más klánok szimbólumait, de a jogos tulajdonos általában komoly sértésnek vette, ha visszaéltek ezzel. A szimbólumoknak a kezdeti időszakban a színeit is fontos jelentéssel ruházták fel, de a történet időszakában már inkább az egyszínű, illetve az egy színt és legfeljebb még egy, kiemelésre használt árnyalattal ellátott kamonokat használták.
A nemesség és a köznép élete az 1600-as évek fordulóján
Családi és szerelmi élet
Abban a korszakban Japán életét szinte minden szinten a hagyományok és az olykor vallási alapokra visszavezethető szabályok határozták meg, így a szorosan vett család (ami alapvetően az egy fedél alatt lakókat jelentette, általában a feleség, a gyermekek és az apai felmenőkkel) életét is alapvetően meghatározták.
A köznép és a nemesség körében is az elsőszülött fiú állt a család középpontjában, és első napjától a családfő szerepére készítették fel. Érdekesség, hogy a gyerekek korát a fogantatástól számították, amit egy évvel a születés előttre tettek, így minden újszülött máris egyévesnek számított. A fiúk hét, a lányok hatéves koruktól számítottak "kis felnőttnek", onnantól már nem hordhatták gyerekkori ruháikat sem, a felnőtt szabásnak megfelelő, legfeljebb kisebb méretű ruhákat kaptak.
A szamurájok gyermekei kiváltságosnak számítottak: míg másoknál gyakori volt a testi fenyítés és egyéb szigorú nevelési módszerek, a legfelső kaszt tagjainál tilos volt ilyesmit alkalmazni. Formális oktatásban is csak a nemesek gyerekei részesültek, őket japán és kínai írásra, számítási tudományokra és irodalomra tanították.
A nők helyzete, elsősorban a családon belüli befolyása a parasztcsaládokban erős volt, a család jólétével kapcsolatos minden kérdésben fontos volt a véleményük. A szamurájok körében azonban a női befolyás eleve csekélyebb volt, és a korszak vége felé, a konfuciánus tanok elterjedésével az egész társadalomban szinte jelentéktelenné vált.
Bár a korai középkorban még jellemző volt a japán családokra a többnejűség, ez az Edo-kor hajnalára valamelyest átalakult. A felszínen a monogámia vált általánossá, legalábbis abban a tekintetben, hogy hivatalosan egyetlen felesége volt még a legmagasabb rangúaknak is - ez azonban nem tiltotta azt, hogy ágyasokat tartsanak. Ezek a nők ugyan rangban nem érték el a feleség szintjét, de sokszor hallgatólagosan legalább ilyen szerepet kaptak a családi döntésekben, a gyereknevelésben, illetve jó pár esetben a családfőt is tanácsokkal látták el.
Az ágyasok hivatalosan csak a személyzet bennfentes tagjainak számítottak, így nem tekintették őket a szigorúan vett család részének. Bár alapvetően "a ház urának" volt mindenben döntő szava és a nők, főleg a nemesi szinten viszonylagos elzártságban, szabályok között éltek, azért sok beleszólásuk volt a család sorsába, gyakran ők kezelték a pénzügyeket és rájuk hárult a kiskorúak nevelése is.
A házasságot egyébként az első gyerek születésétől tekintették véglegesnek, de ezután is volt lehetőség válásra - igaz, ezt rossz szemmel nézték. Egy szamuráj vagy nemes felesége azonban, ha férje beleegyezése nélkül akart válni, csak szökéssel szabadulhatott, és a hagyományok szerint, ha három éven át egy templomban maradt, hivatalossá vált a szándéka.
Nemes húsmentesség és általános ivászat
A nemesek jó ideig egyáltalán nem ettek húst, csak halat, szigorúan betartva a buddhista előírásokat. Ez a szamurájokra, harcosokra nem vonatkozott. Az alkoholfogyasztás azonban mindenkire jellemző volt, ezt a nőknek sem tiltották. A rizsbor-ivászatok közvetve sok ember korai halálát okozták. A nemesek és a szerzetesek e kor elején naponta kétszer étkeztek: a reggelit déltájban, a második étkezést délután négy óra körül fogyasztották el. Később áttértek a harcosok gyakorlatára, a napi háromszori étkezésre. A 14. századtól a nemesek is kezdtek némi húst fogyasztani. A közös, nagy asztal nem volt jellemző az étkezésekre, a földön ülő vagy heverő személy elé lábakon álló tálcákon szolgálták fel az ételeket. A jómódúak étkezése változatos volt, a tenger gyümölcseit becsülték a legtöbbre, de rengeteg különböző zöldséget, szárított és nyers gyümölcsöt, tengeri és édesvízi halakat, különféle vadhúsokat fogyasztottak. Csak hüvelyesekből ötven körüli különböző fajtát termesztettek. A szegények fő eledele a hajdinakása, köles, búza volt, amiket csak ritkán keverhettek rizzsel.
Ugyan a történet idején némi befolyásra tettek szert az európai kereskedők és hittérítők, az Edo-korszak bezárkózása miatt egészen a 19. század második feléig szinte minden hagyomány érintetlen maradt az öltözködéstől a táplálkozáson át a megmerevedett társadalmi berendezkedésig.
A hadúr újból meghódítja a képernyőket
„Nézd a hullámot:
hol viharos, hol nyugodt,
pontosan olyan,
úgy változik szüntelen,
mint az emberi lélek”
Meidzsi császár
Bár - ahogy a fentebbiekben látható - Japán gazdag történelemmel és kultúrával bír, azonban az 1600-as évben korántsem az a birodalom volt, ahová szívesen érkezett meg az első angol hajós egy kereskedelmi flotta fedélzetén, név szerint William Adams, aki aztán kalandos úton lett a sógun tanácsadója.
Visszaemlékezései nyomán a hetvenes években írt ambiciózus regényt James Clavell A sógun címmel, melyet 1980-ban egy minisorozat keretében már televízióra alkalmazott az NBC hálózat. A regény és így a filmváltozat bár sokat merít Adams emlékirataiból, fikció, A sógunt nem lehet abszolút történelmi hitelességgel vádolni. Ugyanakkor Japán meghatározó korszakának forráspontjáról számol be – nyugati szemmel –, és ebbe mindent bele lehet érteni, ami látványos: vérben ázó katana harcoktól a virágszirom finomságú japán nőkön át, az árulásig és a család becsületét védő harakiriig.
A regény után a televíziós változat is elsöprő világsikert aratott, így itthon is kész rajongótábora lett. A misztikus szigetországnak lenyűgöző és bensőséges imázst kölcsönzött, harcos szamurájaival, leplezetlen kegyetlenséggel, a nyugati szemnek teljesen idegen, mégis varázslatos kultúrájával.
A Sógun most 44 év után újra a képernyőkre kerül; ezúttal az FX gyártásában, idehaza a Disney+-on február 27-én debütált a 10 részes sorozat első két epizódja, amelyet hetente követnek az új részek. A trailer alapján a látványon abszolút nem spóroltak a készítők, a legapróbb részleteket illetően is törekedtek a történelmi hűségre. Mindezeknek köszönhetően a korabeli díszletek, öltözetek és fegyverzetek megjelenítése a felkelő nap országának vaskos feudális miliőjébe repít.
Clavell regényét – aki 1994-ben elhunyt – Rachel Kondo és Justin Marks adaptálta, producerként pedig az író lánya, Michaela Clavell is részt vett az alkotói folyamatban. Az eredmény egy örökérvényű történet az autentikus középkori Japánból, de nagyon is mai szemmel átdolgozva, mely a hetvenes évek lágyabb, romantikusabb, illetve erőszakosabb szálait egészen másképp kezeli, ezért a korhatárbesorolása is így fog alakulni.
A történet (út)vonala
A Sógun történeti háttere tehát a forrongó Japán, a sorsfordító polgárháború előtt járunk néhány hónappal, 1600-ban. Három éven belül az ország a teljes elzárkózás felé fordul, megkezdődik az Edo-korszak.
Ezzel a felütéssel indul el A sógun sorozat; egy holland hajó, az Erasmus a viharban a japán partokhoz sodródik Ajiro halászfalu közelében. A legénység a helyi szamuráj, Omi nem túl szíves vendégszeretét élvezi, börtönbe kerülnek, alig ússzák meg a kivégzést. A kormányosként szolgáló angol matróz, John Blackthorne, hamarosan a történet főszereplőjévé válik, mert kiderül, hogy olyan titkok birtokosa, melyek segítségével az elzárkózást támogatók a belpolitikai mérleget a kívánt irányba billenthetik. Ellenségeik közösek, és ez szövetségessé teszi az angolt és a japán régens tanács fejét, Toranga damijót. Torangát ellenlábasai Isido, a régens tanács egy másik tagja vezetésével változatos eszközökkel szeretnék kiiktatni a hatalomból, leginkább megöletni.
Blackthorne útja innen indul, elmélyül a japán nyelv és kultúra megismerésében, majd barátságot köt a címszereplővel, Torangával, belekeveredik a sógunátusért zajló hatalmi harcokba Toranaga és Isido között. Nem mellékesen az angol navigátor beleszeret a keresztény hitre tért, ráadásul férjezett Marikóba. Ez a szövevényes, szerelemmel, vérrel, konspirációkkal teli eposz végül a szekigaharai csatában csúcsosodik ki Toranga és Isido csapatai között, ami egy hatalmas és hihetetlenül látványos ütközetnek ígérkezik, hiszen a tét nem kevesebb, mint a sógunátus – Japán teljhatalmú vezetésének – megkaparintása és a szigetország politikai irányának meghatározása a következő néhány évszázadra.
Kaizen a képkockákban
Szinte azt mondhatnánk, hogy a kaizen szemlélet, vagyis a folyamatos tökéletességre való törekvés ezt a produkciót is alapjaiban áthatotta. A japán kultúra meghatározó szemléletmódja a gyártás folyamán is érvényesült, hiszen minden egyes részletre aprólékos figyelem irányult, legyen szó akár a színészek személyéről, a környezetről vagy a jelmezekről - minden céllal és tudatosan készült, alapos felkészüléssel, szakértők bevonásával, ennek eredményeként autentikus légkör jellemzi, melyet nemcsak kézzel készült, a korabeli ruházatot megjelenítő kosztümök, az 1600-as évekbeli japán hajviselet vagy a részletgazdag díszletek esetében csodálhatunk meg.
Az FX háza táján a készítők igencsak odafigyeltek, hogy a karakterek megjelenése, mozgása mind-mind segítse az adott szereplő lényének megjelenítését, hogy a színészek - és a néző is minél inkább elmerülhessen és átélhesse a hangulatot.
A kosztümök színvilága és kidolgozottsága utal arra, milyen pozícióban van a karakter, sőt, az azonos érdekeltségbe tartozó szereplők ruházatán is azonos színpaletta köszön vissza, ezzel is jelezve az összetartozást.
A díszletek megalkotásakor is végig szem előtt tartották a történelmi hagyományokat. Ennek köszönhető, hogy bár a felvételek szempontjából fontos a világítás, minimalizálták a mesterséges fények használatát, viszont így minél több természetes fényre volt szükség. Többek között ennek okán a belteret ábrázoló díszletek, épületek mennyezetét megemelték, illetve a térelválasztókat (shojikat) is folyamatosan nyitva tartották, még az éjszakai jelenetek során is.
Az elhivatottságot talán nem is jelzi jobban más, minthogy például a jelmezek elkészítéséhez használt cérnát is Japánból hozatták, de a díszletként szolgáló épületek cserepeit is egy külön csapat készítette, három teljes hónapon keresztül.
Japán színészek és elismert szereplőgárda
A casting során kiemelt szempont volt, hogy minél több japán színészt vonjanak be, ezért a párbeszédek jelentős része – különösen a japán szereplők között – is japánul fog elhangzani.
Minden harci és tradicionális mozdulat pontosságát nap mint nap gyakorolták: hogyan kell fogni a kardot, hogyan kell leülni, teát önteni vagy hogyan kell kinyitni a rizspapír tolóajtókat, ami nem is olyan egyszerű feladat egy európai vagy amerikai számára.
A színészgárda egészen kiemelkedő karaktereket vonultat fel. Blackthorne-t a brit-amerikai színész, Cosmo Jarvis alakítja, aki a Hunter Killer küldetés és a Lady MacBeth filmekből lehet ismerős, de megfordult a Birmingham Bandájában (Peaky Blinders) is. A produkció húzóneve a tokiói születésű Szanada Hirojuki Toranga szerepében, aki képzett harcművész és a sorozat produceri feladataiban is részt vett. Szanda olyan filmekben bizonyított, mint az Öld meg a sógunt!, a 47 Ronin, a Gyilkos járat, a Farkas vagy Az alkonyat harcosa. Anna Sawai alakítja Blackthorne szerelmét, Marikót, akit a Ninja gyilkosban vagy a Halálos Iramban 9-ben láthattunk. Isdio nagyurat Hira Takehiro játssza, aki nemzetközileg foglalkoztatott színész, többek között a Grand Turismo és a Kígyószem: G.I. Joe filmekben is szerepelt.
A Disney+-ra érkező sorozat autentikusságát a nagymértékű japán párbeszédek is erősítik, ez azonban többeknek okozhat fejtörést, hiszen számtalan japán név és kifejezés elhangzik majd az epizódok alatt, így érdemes felkészülni a nyelvi sajátosságokra is. Ehhez segítségként hoztunk egy szótárt, amely tartalmazza a legfontosabb fogalmakat, így ha nem is egy tószei guszokuval, de ezzel az összefoglalóval felvértezve biztosan elnavigálunk a különféle idegen(nek ható) kifejezések között.
A sorozat koncepciója, grandiózus megvalósítása és elementáris látványvilága rendkívül ígéretes, a történet örökérvényű kérdéseket vet fel és egy olyan történelmi kort tár fel, amikor a nyugat és a kelet között sokkal nagyobb különbségek feszültek: ez a szamurájok világa, amiben nyugati embernek igazán kihívás megtalálnia a kiutat.
A cikkben szereplő borítóképek, jelenetfotók, infografikák és a térkép A sógun sorozatból származnak. © Fx / Disney+
A cikket a Brand & Content készítette a Disney+ megbízásából, nem az Index szerkesztősége. Arról, hogy mi is az a támogatói tartalom, itt olvashat részletesebben.
