Dokumentumfilm készült a legmagasabbra jutó, még ma is élő kommunistáról. A több száz ember haláláért felelős Biszku Bélát soha senki sem vonta felelősségre, és ő ma sem bán semmit. Az ügyes gerillaeszközökkel forgatott, majd a letiltási kísérletnek köszönhetően nagy hírveréssel övezett film ugyanannyira szól a jó karban lévő gyilkosról, mint az egész ország reménytelen önámításáról.
A magyar filmesek túlnyomó többsége vért izzad nemcsak azért, hogy bárki megnézze művüket, hanem hogy annak híre egyáltalán eljusson a potenciális nézőkhöz. Novák Tamás és Skrabski Fruzsina ugyan csak egy kis költségvetésű dokumentumfilmet forgattak, ráadásul különösebb mozgóképes tapasztalat nélkül, mégis olyan promóciójuk volt, amilyen Magyarországon talán még az Avatarnak sem jutott.
A két újságíró Bűn és büntetlenség című filmje Biszku Béláról, a magyar szocializmus egyik legsötétebb alakjáról szól. Novák és Skrabski a már nyolcvankilenc éves, de fizikailag és szellemileg egyaránt megdöbbentően friss Biszkut becsapva tudták meginterjúvolni a sajtóval egyébként húsz éve szóba sem álló egykori belügyminisztert. Fedősztorinak azt találták ki, hogy ők Biszku szülőfalujának, Márokpapinak lelkes lokálpatriótái, és a település híres szülötteivel készítenek interjúkat.
Biszku ugyan akkor sem háborodott fel nagyon, amikor két vallatója felfedte igazi arcát, és a filmet így be lehetett fejezni, néhány nappal a premier előtt mégis elkezdődtek a bonyodalmak. Biszku lányai a vetítés letiltását követelték az Uránia mozitól, a mozi a perköltségektől tartva meg eleget is tett a követelésnek. Az üggyel foglalkoztak a parlamentben és annak kulturális bizottságában, az eseményekről így a teljes magyar sajtó beszámolt.
A hírverésnek meg is volt a hatása, a bemutatónak végül helyt adó Menta Terasz előtt szerda este akkora tömeg gyűlt össze, hogy egy időre állítólag még a villamos is akadozott a Margit körúton. Így nem is egy bemutatóra került sor, hanem az étterem különböző termeiben egymást követő vetítésekre.
Novák és Skrabski közel sem profi filmesek, ehhez a filmhez azonban inkább vakmerőségre és újságírói tehetségre volt szükség, ezekből pedig van nekik. Filmjük nemcsak azért érdekes, mert Biszku akkor is érdekes lenne, ha csak a fejét mutatnák egy órán át, hanem mert jól van felépítve, Biszku mellett sok izgalmas vagy okos embert sikerült megszólaltatniuk, valamint van eleje és vége is.
Vannak persze gondok is vele. A mimimálisnál is kisebb költségvetés sokszor meglátszik. Néhány logikai ugrás követhetetlen, például nem derül ki, hogyan sikerült megszerezni Biszku telefonszámát. Van néhány zavaróan poénkodós vágás és zenei betét, amikre semmi szükség sincs egy olyan filmben, amiben olyan irtózatosan sötét vicces mondatok hangzanak el, mint hogy „és ott ült bent Apró Antal egy sezlonyon”. Az is erősítette volna a végeredményt, ha az interjúalanyokat szélesebb körből sikerül meríteni, de hát nyilvánvaló, hogy akárcsak Biszkut, másokat is nehéz lett volna kamera elé rángatni – akár a mai MSZP-ből is.
Megbocsáthatatlan hiba csak egy van, nevezetesen Pozsgay Imrének a mikrofonhoz engedése, ráadásul a higgadt elemző szerepében. Ő ugyan nem gyilkolt meg senkit, de az is kétségtelen, hogy egy kemény kérdéseket feltevő dokumentumfilmet róla is le lehetne forgatni. Hogy egy ilyen gerinctelen ember – aki ha néhány évvel korábban születik, jó eséllyel a rossz oldalon állt volna 56-ban is – ma a társadalom egy része által megbecsülten élhet és nyilatkozhat, pont ugyanannak a tragédiának része, amely csendes nyugdíjas éveket biztosított Biszkunak.
A rendezőpáros a filmhez összesen négy hosszabb interjút készített Biszkuval, ezek közül az egyik egy Márokpapiban tartott, beépített kérdezőkkel tarkított ál-lakosságifórum volt. Hogy milyen ember Biszku Béla, ezekből szinte tökéletesen kiderül.
Elsősorban semmilyen. Akárcsak a mienknél jóval borzalmasabb diktatúrák főbűnösei Hitlertől Pol Potig, őt is inkább a történelem viharai sodorták a gyilkoló gépezet élére, mint különleges képességei. Jelentéktelen lakatosinas volt, végigjárta a kommunista párt szamárlétráját, és a második világháború után éppen jókor lett rangidős vezető. Beszélni jól tud, de akárcsak Kádár vagy a langyos magyar kommunizmus többi vezéralakja, még karizmatikusnak sem tűnik. Ilyen energikus nyugdíjasokkal minden piacon lehet találkozni.
Másodsorban Biszku elvhű. Hogy ez jó tulajdonság az ő esetében, az erősen kérdéses, de mindenesetre lenyűgöző 2010-ben egy olyan embert hallgatni, aki a magyar szocializmus legkomolyabb hibájának az osztályharc elmismásolását tartja, és a Habsburg nevet ma is csak izzó gyűlölettel és heves antiroyalista gyalázkodással tarkítva bírja kimondani. Szórakoztató, dilis öregemberként lehetne kezelni, ha nem lenne közvetlen felelőse háromszáz ember kivégzésének és további húszezer elítélésének.
Biszku túl magasan volt ahhoz, hogy a klasszikus náci védekezéssel mentegesse magát, ő nem hivatkozhat arra, hogy csak parancsot teljesített. Így inkább a náci vezetők bírósági tárgyalásaiból ismert jogi szőrszálhasogatáshoz folyamodik, amikor saját feddhetetlensége mellett próbál érvelni.
Biszku szerint ő nem felel az akasztásokért, hiszen 56 után a „rendbontókat” a tőle független bíróságok ítélték halálra. Az elé tett, az ő aláírásával ellátott, felelősségét nyilvánvalóan bizonyító dokumentumokat is igyekszik ügyetlen csűréssel-csavarással mentegetni, sőt visszatámadja a kérdezőket. Miért nem arról kérdezik, hogy hány embert öltek meg az ellenforradalmárok 1956 októberében? Szerintük mit kellett volna tennie neki, a belügyminiszternek, a rendbontókkal? Miért kellene neki bármiért bocsánatot kérnie?
A Bűn és büntetlenség valójában erről az egymásra mutogatásról, a felelősség továbbpasszolásáról szól. Ez a „nem is mi kezdtük, a mi halottainkkal nem foglalkozik senki” hozzáállás jellegzetesen kelet-európai. Nürnbergben a náci vezetők nem védekeztek azzal, hogy a zsidók kezdték az egészet. A Hágába került balkáni háborús bűnösök viszont már előszeretettel emlegették, hogy de a bosnyákok, de a horvátok, de a szerbek.
Az, hogy 1956-ban kinek volt igaza, és ki állt a rossz oldalon, egészen nyilvánvaló. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy azon a rossz oldalon is magyar emberek álltak, akik ugyanolyan készségesen szolgálták ki az idegen hatalmat, mint alig egy évtizeddel korábban a nyilasok egy másikat. Biszku egy rohadt gyilkos, akit legalább börtönbe kellett volna csukni, ám számtalan munkatársa volt, a hóhérok, az ügyészek, a bírók, a kínvallatók, valamint sok-sok millió ember, aki az égvilágon semmit sem tett a puhuló diktatúra ellen. Nyilván nem bűnös közülük mindenki. Viszont mindannyian közülünk valók.
Az igazi tragédia nem az, hogy Biszkut és még néhány főkolompost nem csuktak le a rendszerváltás után. A németek sem a nürnbergi perrel oldozták fel magukat Hitler bűnei alól, hanem azzal, hogy képesek voltak szembenézni azzal, hogy a közülük valók és így bizony ők maguk milyen borzalmakra voltak képesek. Magyarországon ez teljességgel elmaradt. Biszku pont ugyanúgy nem hajlandó szégyenkezve visszanézni, ahogy az ország egésze sem.
Skrabski és Novák filmjében az 56-os halálraítéltek közül több is elképesztő és szívszorító őszinteséggel beszél a bitófa árnyékában töltött napokról. Leginkább az a Fónay Jenő, aki mindenki közül a legtöbbet, négy hónapot töltött úgy a siralomházban, hogy bármelyik nap jöhetett érte a hóhér. Ez és az ehhez hasonló, újkori történelmünk legfontosabb eseményeit dokumentáló felvételek azonban el sem jutnak a szélesebb közönséghez, nem hogy kötelező lenne a megtekintésük, mint ahogy az illendő lenne.
Hiába volt ekkora a hírverés a film körül, a bemutatóra összegyűlt tömeg többsége a várakozás perceiben leginkább arról beszélgetett, hogy milyen is volt a Fidesz győzelmi nagygyűlése a Vörösmarty téren, és a felvonuló VIP-ek közt is jócskán túlsúlyban voltak a Fidesz politikusai. A többieket ez nem érdekelte? Nem akarnak tudni róla? És a vetítés közben a kommunista nagykutyák elhangzó neveit fújoló nézők ezzel a fene nagy bátorságukkal mit csináltak volna a forradalomban?
A film csúcspontján Skrabski Fruzsina megkérdezi Biszkut, hogy nem akar-e bocsánatot kérni azoktól, akiknek tönkretette az életét. Biszku természetesen nem akart. Pedig ha visszakérdez, hogy „minek?”, az ugyan cinikusan hangzott volna, de legalább az igazságtartalma stimmelt volna. Megölni, vagy legalább eltaposni a mást teljesen természetes és a gyilkosok fejében mindig tökéletesen logikus lépés minálunk.
Aki többre vágyik, tegyen magának egy szívességet, és valahogy nézze meg, mint mond a vén kommer alig több mint egy órában.