A tb-ügyintéző hatszáz forintos kedvezménnyel dolgozik saját zsebre, disznót, festményt és egymilliós utazást is megadnának egy nyelvvizsgáért, az alpolgármester úgy kér pénzt, hogy a szeme sem rebben. Ez olvasható ki azokból a levelekből, amelyeket a korrupció elleni küzdelem világnapjára kaptunk az olvasóktól. Nagyon sok sztori érkezett olyan rendőrökről, kalauzokról és buszsofőrökről, akik méltán megérdemlik a pitiánerdíjat. Ez itt a korrupció hátsó udvara.
„Kaptok tíz misit jelöletlen húszezresekben, ha nem közöltök le korrupció témájú cikket. Magyarországon nincs korrupció, vili? Átadás 10-én éjfélkor a szerkesztőség előtt. Egyedül gyertek mind. Kettőt kerepelek Rogán Antal hangján, ez lesz a jel” – írta Kamugéza nevű kedves olvasónk arra a felhívásunkra, amelyben azt kértük, írják meg korrupciós élményeiket. A korrupcióról általában jogszabályok, felmérések, becslések és indexek formájában szoktunk beszélni, pedig az egész gyökere valahol abban az egyszerű a szituációban van, amikor a gyomrunk berándul, és rádöbbennünk, hogy jé, itt minket most arra kérnek korrupt emberek, hogy legyünk szívesek korrumpálni őket.
Vajon van-e különbség abban, amikor bizonyos előnyökért diplomatatáskányi, nokiás doboznyi összeget adunk át egy öltönyös, nagydarab embernek, vagy amikor pár száz forinttal rávesszük a buszsofőrt, a kalauzt, a rendőrt, hogy ne azt tegye, ami a munkája. Szerintünk nincs. A hozzánk érkezett több száz levél ezt igazolja. Lássuk hát a korrupció hátsó udvarát. Igen, lesznek rendőrös és kalauzos sztorik is, de mivel ilyen szinte mindenkivel megesett, nézzük előbb valami mást.
Egyik neve elhallgatását kérő olvasónk egy nyelvvizsgaközpont vezetője. Gyakran megy keresztül ilyen beszélgetéseken:
– Mennyi a nyelvvizsga? Tudod, úgy...
– 20 100 forint, sárga csekk.
– De nem, tudod, hogy biztosra sikerüljön...
– Remek tanfolyamaink vannak, teljesen kezdő szinttől, intenzitás függvényében egy-két év alatt megvan, 200-250 ezer forint.
– Nem érted. Nekem nincs időm tanulni, de nagyon kell a papír. Mennyi?Itt szoktam két választ adni:
– Két-három év közokirattal való visszaélésért.
– Én egy aljas és megvesztegethető ember vagyok, csak az a baj, hogy te nem tudsz megfizetni...A határozottabbak 200-350 ezer forintos ajánlatokat tesznek, de voltak már tárgyi ajánlatok is: egy teljes disznó vágása, festmény, illetve egymillió forintos keret utazásra és szállodára, de nagyon fontos, hogy áfás számlát utólag kellett volna vinnem.
Jakab a kilencvenes évek elején a korrupció igazán magas szintű formájával találkozott. Ezt a kifinomult módszert később a politika is magas szinten művelte tanulmányírás formájában. Jakab egy általános iskolában tanított, amikor fogadóórán az egyik szülő megszólította:
– Tanár úr, látom, hogy a gyerek a bukás szélén áll. Szeretném mindenképpen megoldani ezt a problémát. Az lenne a legjobb, ha a tanár úr elvállalná magántanítványként a gyereket. Mondja meg, mennyit kér óradíjnak, az összeg nem számít.
– Ne haragudjon, de teljesen elfogadhatatlan lenne, ha magánórát tartanék egy iskolai tanítványomnak.
– Attól tartok, félreértett. Nem kellene megtartania az órákat.
A most következő történetet nem tudjuk hova tenni. Legyen elég annyi, hogy egy kórházban játszódik. Hajnalka története:
Nagymamám élete végéig népviseletben járt (sok szoknya, kötény, kendő), ezért rendszeresen nézték koldusnak, hajléktalannak, románnak, illetve egyszer Szentendrén filmstatisztának, de az egy másik történet. A nagyi ezenfelül a hazai hálapénzrendszer megrendíthetetlen pillére volt, szilárd meggyőződése szerint aki nem fizetett hálapénzt, az megváltotta a jegyét a kriptába. Zöldhályogműtétje után éppen ezért még bekötött szemekkel végigtapogatta a kórterem falát, míg el nem jutott főorvos asszonyig, és megpróbált neki átadni egy borítékot.
Szerencsétlen doktornő köpni-nyelni nem tudott, és próbálta visszautasítani. Nagymama ezt személyes inzultusnak vette (továbbá meg volt róla győződve, hogy ez egyúttal azt jelenti, hogy esete reménytelen, és egy rohadt hályog miatt fog a sírba kerülni), és percekig kergette, a doktornő meg kétségbeesetten menekült a habzó szájú (amúgy momentán teljesen látásképtelen) néni elől. Monty Python repülő cirkusza ehhez képest a fasorban nem volt.
Mint utóbb kiderült, a főorvos asszony soha senkitől nem fogadott el pénzt, nagymama folklorisztikus kinézete tehát nem is játszott szerepet az akcióban. Ilyen is van. A tanulság viszont az, hogy nem kizárólag az orvosok felelősek a hálapénz-mizériáért.
„Miért próbál lefizetni egy hivatalnokot a vállalkozó vagy netalán a magánember? Mert a hivatalnok viselkedése azt sugallja, így gyorsabban megoldódik az ön gondja” – foglalta össze a lényeget Szabolcs.
János pár éve elvesztette a tb-kártyáját. Éppen dübörgött az egészségügyi reform, hivatalból üldözték a potyautasokat, és fennállt a veszély, hogy az orvos sem fogadja, ha nincs kártyája. Elment hát a tb-székházba, jó korán, hogy ne menjen el fél napja az ügyintézéssel.
Vártam a sorszámom alapján, hogy szólítanak. A legtöbb ablaknál már dolgoztak, az egyiknél még nem. Megérkezett a férfi, bekapcsolta a rádiót, halkan Queent hallgatott, számítógépezett kicsit, majd kb. öt-tíz perc után szólított. Elmondtam, mi a problémám, minden papírt odaadtam, amit kell. Egyszer csak odahajolt: Nem érdekli valamivel olcsóbban? Köpni-nyelni nem tudtam. Végül is kétezer forint volt kétezer-hatszáz helyett. Cserébe még azt is megnézte nekem, hogy a munkáltatóm rendesen fizeti-e utánam a tb-t. [...] Ekkor számoltam le azzal az illúzióval, hogy Gyurcsány rendbe fogja rakni az egészségügyet.
János élménye egy T-Home-ügyfélszolgálaton:
Ügyintéző: Akkor mondjad fel te a szolgáltatást, és a párod kösse meg újra, így nem kell visszakapcsolási díjat fizetni!
Én: Hehe, ha ez így megoldható!
Ügyintéző: Persze, és ha majd a bekötésre kerül sor, akkor hívjatok fel. (Átnyújtja egy papírfecnin a telefonszámát.)
Én: Akkor majd veled kötjük meg a szerződést?
Ügyintéző: Igen, és majd én adom az ajánlatot! (Kacsint.)
Én: Ok. (Visszakacsint.)
J. a kilencvenes évek közepén egy állami hivatal informatikai munkatársa volt, de elinflálódó fizetése miatt át akart menni az üzleti szektorba. Sok embert ismert a különböző informatikai kiállításokról, így felhívta az egyik informatikai cég ügyvezetőjét, hogy lenne-e lehetőség alkalmazására. Az ügyvezető azt mondta, hogy foglalkoztatni nem tudja, de ha segíti őket információkkal a hivatal által kiírt pályázatokról, az így felmerülő költségeket el tudja számolni. Egy tanulmány elkészítésében állapodtak meg, ami önmagában kimerítette a korrupció fogalmát. A pár tíz oldalas anyag nem volt elég, a ügyvezető azt mondta, az elnyert pályázat bevételének bizonyos százalékát kívánja J. díjazására fordítani. J. ezután úgy döntött, hogy inkább mindent elmond a főnökének a hivatalban.
Főnököm, miután a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül hallgatta végig beszámolómat, és közölte, hogy természetesen minden részletet ismer ebben az ügyben, mert az adott cég ügyvezető igazgatója neki igen jó ismerőse. Az ügy ennyiben maradt.
Sajnos, csak kevés levelet kaptunk vállalkozóktól, pedig ők mesélhetnének. Zsolt rövid levele jól összefoglalja a műfaj lényegét.
Egy üzleti tárgyaláson hangzott el: Kérem, olyan ez, mint az autó. Mert ugye van a kétütemű autó, aminek a motorjában a benzinnel együtt áramlik be az olaj. Hát ugye ez köhög, zörög. Ennél sokkal jobb a négyütemű motor, ahol az olajkenés kívülről történik. És mennyivel jobban megy!
S. történetére az ügyészség figyelmét is felhívnánk:
Az egyik önkormányzat értékesítésre hirdetett meg egy ingatlant. Jó lehetőségnek tűnt, mert a vételárat nem kellett volna azonnal kifizetni, így hitelt sem kellett volna fölvenni hozzá, ezért úgy láttuk, érdemes elindulni a tenderen. Már amikor a pályázati dokumentációt fel akartuk venni az önkormányzat ügyfélszolgálatán, akkor furcsán néztek ránk, és nehezen akarták odaadni a papírokat.
Máskor is találkoztunk már ilyennel. Ez azt jelenti: ez a pályázat nem neked van kiírva, és rosszul járhatsz, ha netán megnyered. A tenderbontás sem volt nyilvános, és sok gyanús momentum kísérte az egészet. Eleve nem akarták a testület elé vinni a pályázatokat, majd eredménytelennek akarták nyilvánítani az egészet, de valaki beszólhatott, mert végül behívtak minket is egyeztetésre az önkormányzathoz. Egy alpolgármesterrel beszéltem. Kiderült, hogy a három előre levajazott és kamu ajánlat mellett a mi utcáról beérkezett pályázatunk erősen bezavart a képbe.A fickó nem kertelt, egyenesen megmondta, hogy vagy nem adjuk be a pályázatot, vagy egy bizonyos összeg fejében maradhatunk versenyben. A legjobban az lepett meg, hogy az ember nem motozott meg, nem kapcsoltatta ki a telefonom, csak így egyszerűen a szemembe mondta, hogy fizetni kell. Látszott rajta: fel sem merül benne, hogy ebből bármi baja lehet.
Bár a felmérések szerint Magyarországon egyáltalán nem a rendőrséget tartják a legkorruptabbnak , érdekes módon a hozzánk beözönlött élményanyag legalább hetven százaléka erről a területről merít. Ezt a dolgot talán legfrappánsabban neofrix foglalt össze nekünk személyes hangú vallomásában:
De sok mindennel felsültem én már! Sorolhatnám napestig. Egyetlen dolog van az életemben, ami mindig, minden körülmények között, kifogástalanul sikerült: a közlekedési rendőr megvesztegetése.
Feri, mondjon valami okosat... Hát mit csináljak magával, naa, mondjon már valami okosat!
Foszti szerint a rendőrök bevett kérdése, amikor le akarják fizettetni magukat, így hangzik: „Ön mit dolgozik?” Így mérik fel, hogy mekkora összeget lehet majd kialkudni az állampolgártól. Ha viszont éppen egy szégyenlősebb rendőrrel hoz össze minket a sors, akkor a jól ismert mondattal a megfelelő irányba tudjuk terelni a kedélyes beszélgetést: „Nem tudnánk ezt valahogy máshogy megoldani?”
Tegyük azért teljessé a rendőri intézkedések sajátos dramaturgiáját:
A naiv embert tényleg rá kell vezetni a dologra. Zsolt saját esetén érzékeltette ezt a módszert:
– Jó napot! Tudja ugye, hogy a rendőrök mindig a kanyar után állnak?
– ????
– És azt is tudja, hogy vezetés közben nem telefonálunk?
– Igen.
– Maga amolyan fontos ember, ugye?
– Áááá, nem... egyáltalán...
– Ahaaa. Tudja, hogy mennyi a bírság? Tízezer forint!
– Húúúha!
– Na, mondja, mit szeretne! Mit szeretne!?
– Hááát...
– Na, mondja már!
– Háát, olcsóbban megúszni.
– Na látja! Szóval?
– Hát, izé...
– Jól van, akkor segítek! Gondolkozzék a tízezer töredékében!Némi hezitálás után, más kiutat nem látva, piruló arccal elővettem a belső zsebemből a tárcámat, kinyitom, kifordítom belőle az összes nálam lévő pénzemet, ami két darab papír kétszázas volt. A rendőr ránéz – az arcát nem láttam.
– NA MENJEN A FENÉÉÉBE! – Legyintett, majd szaladt gyorsan a másik megállított autóhoz.
– Biztos Úr, mennyibe kerülne, ha egy másfajta eljárást alkalmaznánk?
– A külön elbírálás ötezer forint.
– Mi lenne, ha csak háromezer lenne?
– Ez itt nem piac, kérem.
– De ha mégis az lenne?
– Rendben, jó lesz három is.
– Gyorshajtás?
– Igen.
– Mennyi?
– 78 km/h. Le kellene adnia a jogosítványt, be kell mennie Szentendrére az őrsre.
– Két gyerekkel? Sietünk. És mégis, mennyibe kerül?
– Elvileg ötven–százezer forint körül.
– És gyakorlatilag?
– Amennyit gondol.
Sokat gyalázzák a rendőröket, pedig igazán ügyfélbarátak tudnak lenni, ha pénzről van szó. Bálintot hajnali háromkor vették alapos rutinellenőrzés alá. A rendőr még a szemébe is belevilágított, hogy megvan-e a kontaktlencséje. Végül csak sikerül hibát találni, nem volt nála a kötelező biztosítást igazoló csekk.
– Sajnos el kell vennem a papírjait, itt kell hagyni az autót, és az eljárás után kábé ötvenezer megfizetésével visszakaphatja az autóját. Vagy esetleg büntesse meg magát. – Mivel nincs nálam kápé, elkísér bekapcsolt villogóval (!) a következő bankautomatáig, ami konkrétan száz méterre van a rendőrőrstől. Ő megy elöl, mutatja az utat. A rendőrök nagyon segítőkészek tudnak lenni.
A már idézett Foszti és barátai egy esős estén éppen a dílerüktől tartottak hazafelé, amikor megállította őket a jard. A kocsijukon nem volt rendszám, a sofőr ittas volt, nem volt nála semmilyen papír, gyorshajtottak, záróvonalon előztek, és tele voltak fűvel. A zsaru egyből alkudni kezdett. A gond azonban az volt, hogy a fűvásárlás után nem maradt náluk elég pénz.
A rendőr ekkor megpróbálta az akkoriban még újdonságnak számító mobiltelefonra rátenni a kezét, de az céges volt, nem adhattuk oda. Végül megegyeztünk egy napszemüvegben. Mondjuk, Ray Ban volt, de nem vette észre, hogy törött.
Még a kilencvenes évek elején történt, de jellemző. Tamást egy nagyon szerény, de osztrák rendszámú cégautóban ülve állították meg. A két rendőr bebizonyította, jobb neki, ha nem kekeckedik és kifizeti „a helyszíni bírságot”.
Vidáman közöltem velük, hogy erre esélyem sincsen, mert csak tizenhét forint van nálam. A közeg nem hitt nekem, mondván, akinek ilyen autója van, az csakis több köteg 8000 dolláros bankjeggyel járkálhat. A rendőr addig forszírozta a dolgot amíg át nem adtam a tárcámat, amit tüzetesen átkutatott, majd kis gondolkodás után kivette belőle a tizenhét forintnyi aprót.
– Ruppótlan kis nyikhaj! – búcsúzott a rend őre.
– Anyád most biztos büszke rád! – búcsúztam én.
Foszti másik története: A Keletinél fényes nappal véletlenül áthajtott egy piros lámpán, a rendőrök azonnal levillogták. Bármennyire is próbálta magát lefizettetni a rendőr, nem volt nála elég készpénz.
A kérdésre, hogy hol dolgozom, egy hirtelen jött ötletből azt válaszoltam, hogy csapos vagyok XY szórakozóhelyen. Erre felvillant a szeme, amit persze észrevettem, és felajánlottam, hogy ha betérnek valamelyik nap a kollégájával, a vendégeim lesznek egész este, és megmondtam, mikor vagyok pultban. Megegyeztünk. Persze sose voltam csapos sehol, így azóta is hiába keresnek XY szórakozóhelyen. Így fizettem le a zsarukat virtuális sörrel.
Pitiánerdíjra érdemesek azok a rendőrök, akikről Eszter számolt be:
Sírtam-ríttam nekik nagyon, hogy nincs nálam egy vas se, édesanyámhoz megyek stb... A vége ez volt, szó szerint: Na jó, most elengedjük, de ha úgy érzi, hogy hálával tartozik, akkor délután 5-ig még itt vagyunk.
Az utóbbi időben a belső ellenőrzés erősödése láthatóan körmönfont technikákra kényszeríttette a rendőröket. Ferenc az emeleti ablakukból látta, hogy az igazoltató rendőrök kinyittatták az autó csomagtartóját, oda kellett betenni a pénzt. Vezető behajol, beteszi a pénzt, aztán a rendőr is behajol, ő meg kiveszi. Mehet tovább.
Tamás és barátai hatan ültek az ötszemélyes autóban, amikor leállították őket. A rendőrök hosszan, nagyon hosszan vezették fel a dolgot, mire Tamás végre rájött, neki kell kimondania a „hogyan intézhetnénk el ezt másképp” jelszót.
Azt mondja az egyik, na végre, hogy kinyögöm. Azt mondta, most előremennek az autóba mintha épp a büntetést töltenék ki, mi pedig rakjuk egy borítékba annyit, amennyit gondolunk. Ezt azért kellett, mert szerinte kamerázva van a terület.
Istvánnál ez így történt:
– Akkor mit csináljunk magával?
– Szidjanak meg!
– Az nem elég, büntesse meg magát!
– Ötezer forint szerintem elég nagy büntetés.
– Na jó, most visszaadom az iratait, tegye közé a bankjegyet, és nyújtsa át a kollégámnak. Tudja, nem lehetünk elég óvatosak, mert minket is ellenőriznek.
Gábort a rendőr megkérdezte, mennyit érne meg neki a dolog.
Smucig vagyok, csak ötezret ajánlottam, kicsit fanyalgott, de elfogadta. Mikor elővettem volna, elmagyarázta részletesen, hogy üljek vissza a kocsiba, tegyem bele a forgalmiba, és amikor kiszállok, a forgalmit adjam át. Arról is kioktatott, hogy ha másik rendőr megkérdezi, hogy mi történt az igazoltatásnál, mit mondjak. Rögtön a rendőrségre akartam menni feljelentést tenni, de aztán nem mertem, és időm sem volt rá.
Ez itt nem a kötelező vörös farok, de szeretnénk leszögezni, hogy nem minden rendőr korrupt. Írt nekünk rendőr is:
Pár éve egy kelet-magyarországi faluban házaló kisebbségi famíliára figyeltünk fel. Akkoriban felénk sok volt a besurranásos lopás. Amikor igazoltattuk őket, kiderült, hogy a testvéri Romániából származó famíliáról volt szó. Meghatároztuk neki, hogy melyik irányba hagyják el sürgősen a falut, amikor az egyik öregasszony előhúzott ötezer forintot. A kolléga szólt neki többször, hogy tegye el villám gyorsan, de erre ő betömte a mappámba. Én erre megbilincseltem, és előállítottuk. Rosszul járt. Péntek volt, csak hétfőre tudtak neki tárgyalási fordulót szervezni. Bár addig ingyen lakott a fogdán, és enni is kapott.
Az alap, hogy a vonaton a kalauznál is megválthatjuk kedvezményes menetjegyünket. De mi folyik a buszokon? Adrienn írta:
Gondolom, millió emberrel előfordul, ami velem is megesik két-három heti rendszerességgel. A Volánbusz járataim szoktam utazni hétvégén, és a sofőrök nagy része felajánlja, hogy fizessek kevesebbet, de nem ad jegyet (a kábé ezerforintos jegyre szokták mondani, hogy hatszáz lesz, de üljek közel...), nem szoktam belemenni, ne engem büntessenek meg.
Kérdezem a Volánbusz-vezetőt a Budapest–Esztergom vonalon, mennyi lesz a jegy. Válasz: 350 Ft. Ha kér jegyet. Ha nem, 180. (Katalin)
Ilyen bevezető után már érthetővé válik a poén. Gergő szerda reggel ezt a beszélgetést hallgatta ki a buszon:
Utas: Egy diákot kérek Budapestig.
Buszvezető: Simát, vagy karácsonyi kedvezményeset?
P. L. úgy tapasztalta, hogy ha a saját zsebre dolgozó sofőrök adnak jegyet, azt az utazás végén visszakérik.
Mobiltelefonon folyamatosan tartják egymással a buszsofőrök a kapcsolatot, így hiába van sűrű jegyellenőrzés, pontosan tudja minden sofőr, hogy melyik megállónál fognak felszállni hozzá az ellenőrök. Lebukni nehéz, papíron minden rendben van, hisz az ellenőrök mindenkinél találnak jegyet, hosszú távon mégis pórul fognak járni az utasok is, és a sofőrök is, hisz a statisztikákból kijön, hogy alig van jegyeladás azokon a vonalakon, alig van utazó, ergo jöhet a járatritkítás, sofőrök elbocsátása stb.
Purgát a villamoson kapta el az ellenőr. Közölte vele, hogy ha nem tudja helyben kifizetni a bírságot, és csekket sem akar, akkor lehetősége van a „helyben széttépett jegy” illeték kifizetésére. Ez kétszáz forintba került.
És végül két szép történet vasutunk világából. Domi Budatéténynél kért kiegészítő jegyet a kalauztól Érdre:
Kalauz: Adj egy ötvenest, jó?
Én: Jónak jó, persze, mondjuk a jegyem csak 28 forint lenne.
Kalauz: Ööö..ö, akkor adj egy húszast.
Adtam, és sikerült megállnom, hogy ne mondjam közben azt, hogy »vigyázz, ne egyszerre költsd el!«.
Hodi egy magyar kalauz országimázsépítő tevékenységéről számolt be. Öt évvel ezelőtt arra kérte meg a kaller a vonaton, hogy tolmácsoljon neki angolul, mert egy tizenkét fős turistacsoportnak nem volt rendben az intercityjegye. Nem potyáztak, volt jegyük, csak a helyjegyeik egy előbbi vonatra szóltak, amit lekéstek.
A kalauz elővett egy papírlapot, és elkezdett rá számokat írogatni és összeadni. Azt mondta, hogy tizenkét főre ennyi az új pótjegy ára, plusz ennyi a büntetés. Megmutatta a fiúknak, akiknek rendesen guvadt a szemük a végösszeg láttán, és alaposan kétségbeesett tekintettel pislogtak rám, hogy most akkor mi van? Kezdtem kellemetlenül érezni magam, mire a kalauz egy pillanat alatt enyhített a szigorán; elmosolyodott és így szólt: »Mondja meg nekik, hogy nem vagyok gonosz, és ezt az összeget nem fizettetem ki velük, ha mindannyian (értsd, mind a tizenketten) meghívnak a büfékocsiban egy üveg sörre.« A fiúk beleegyeztek, a kalauz megköszönte a tolmácsolást. Utána hazáig azon tűnődtem, hogy mit fognak ezek a fiatalok gondolni Magyarországról.