Nem túlzás azt állítani, hogy Angela Merkelt leszámítva ma Orbán Viktor Európa legbefolyásosabb kormányfője, állítja a Financial Timesban megjelent írásában Ivan Krasztev, a szófiai Liberális Stratégiai Központ munkatársa.

Elemzése szerint az még a szerencsének lenne betudható, ha egy európai országban egyszer megválasztanak egy olyan vezetőt, aki állami ellenőrzés alá vonja a médiát, saját hatalmának megerősítése érdekében átírja a választási rendszert, korlátozza az igazságszolgáltatás és a nemzeti bank függetlenségét. Ha viszont egy ilyen politikust másodszor is nagy többséggel választanak meg, az Európában modellként kezd el működni.

Orbán rendszerét a kontinens összes radikális pártja csodálja, a mérsékelt politikusok pedig másolják módszereit, még ha bírálják is. Különösen nagy hatása van Közép-Európára, ahol a normális polgárok félnek, a politikusok pedig cinikusak és borzalmasak. Ma Budapest, holnap Varsó – ez ma a lengyel szélsőjobboldali ellenzék csatakiáltása, olvasható a cikkben.

Orbán a politikai polarizációból és nacionalista retorikából él. Vidáman áttáncol a Brüsszel által kijelölt vörös vonalon. Ő épp a konszenzust kereső, liberális elhajló, az EU-s intézményekért lelkesedő Merkel ellentéte.

Orbánt a nagyrészt külföldi tulajdonú bankok elleni támadás egyenesen az Occupy Wall Street hősévé avatja. Közben a magyar költségvetés helyzete kifejezetten jó, más kérdés persze, hogy a kormány gazdaságpolitikája hosszú távon eredményes lesz-e. Orbánnak mindenesetre úgy sikerült megtartania a választóit, hogy a piacok sem jártak rosszul.

Az Orbán-rendszer a sikerét opportunizmusának és józan helyzetfelismerésének, pragmatizmusának köszönheti. A kormány számos ellentmondást testesít meg: fiskális trükkök és keynesiánus beavatkozások, az EU éles kritikája, de erős elhatárolódás a Jobbiktól, amely kilépne az unióból. Ebbe az is belefér, hogy Orbán 1989-ben a szovjet csapatok kivonását követelte, most pedig visszahívja az országba az orosz tőkét.

Kritikusai szerint a mai autoriter Orbán már nem is hasonlít a kilencvenes évekbeli liberális önmagára, de ez az írás szerzője szerint nem igaz. Orbán ugyanis nem sokat változott: politikusként különleges tehetsége van ahhoz, hogy megértse az idők szavát. Orbán vakmerő, nem szentimentális és hatékony.

Magyarország átcsúszása a nem liberális, többségi uralmú kormányzásba eltörli azt az illúziót, hogy az uniós tagság a stabil demokrácia biztosítéka, véli Ivan Krasztev.  Mint megjegyzi: paradox módon lehet, hogy a tagság miatt mertek a külföldi befektetőkre neheztelő választók nyitni a szélsőségek felé.

Az elemző úgy látja, az európai klub nem képes megnevelni a tagországokat. A tapasztalatok szerint a külső nyomásnak csak akkor van értelme, ha abból az adott ország liberális pártjai profitálni tudnak. Ez 2007 januárjában Lengyelországban bejött, amikor a választók a populista Jaroslaw Kaczynski helyett a mérsékelt Donald Tuskot választották. A Fidesz mostani sikere azonban azt jelzi, hogy ha nincs hiteles ellenzék, akkor a Brüsszel irányából érkező támadások egyszerűen a kormánypárt malmára hajtják a vizet.

A cikk szerint Magyarországon nem Orbán az egyetlen politikus, aki európai szemmel nemkívánatos. A Jobbik a szavazatok egyötödét nyerte meg. A demokráciában a választók játsszák a legfontosabb szerepet, de a cikk írója szerint a magyar történések legfontosabb tanulsága, hogy a választók nem mindig döntenek jól. Ha pedig két rossz közül a kisebbik rosszat választják, hamarosan azt vehetik majd észre, hogy mindkettővel együtt kell élniük.