Az EU-s szankciók feloldása lehet az egyik célja a szerdán Budapestre érkező orosz külügyminiszternek. Szergej Lavrov ehhez akár az orosz válaszszankciók részleges feloldását is belengetheti, ami viszont súlyos konfliktusokat hozhat Budapestnek Brüsszellel. De ez nem lenne Moszkva ellenére.
Putyin legstabilabb kormánytagja jön rövid látogatásra szerdán. A tárcát 2004 óta irányító orosz külügyminiszter Szijjártó Péter meghívására érkezik Budapestre, de a focit kedvelő Szergej Lavrov lényegi találkozója Orbán Viktorral lesz.
Az orosz külügy tájékoztatása szerint Lavrov a „kölcsönösen kedvező gazdasági kapcsolatok megőrzéséről és továbbfejlesztéséről” tárgyal majd, különös tekintettel az „EU és az Egyesült Államok és által indított szankciós háborúkra”.
A közlemény szerint szó lesz még a paksi bővítésről, az EU és a NATO Oroszországgal való kapcsolatáról, a nemzetközi terrorizmusról és a migrációról. A közlemény egybevág azzal, amit a magyar fél is rendszeresen hangoztat: a szankciók miatt szűkült a kereskedelmi forgalom, két év alatt csaknem megfeleződött, tavaly 4,7 milliárd dollár volt.
Ennek nagy része azonban nem a szankció az oka, hanem az, hogy a csúcson 10 milliárd dollárt is megközelítő kereskedelmi forgalom bő kétharmadát kitevő orosz földgáz- és kőolajexport jelentősen csökkent, és az energiahordozók világpiaci ára is sokat esett.
A közlemény erre nem tér ki, és láthatóan igyekszik leválasztani Magyarországot az EU-ról, hangsúlyozva a szankciók nyugati eredetét.
Protokolláris rutinkörnek tűnik a paksi atomerőmű bővítésének kérdése, hiszen a szerződéseket már aláírták, az építés megkezdéséhez szükséges engedélyek beszerzése folyamatban van, hitelfolyósítás még nem esedékes, az azt szabályozó, 2014-ben kihirdetett, törvénybe iktatott finanszírozási kormányközi szerződés érvényben van.
Új, megvitatandó kérdés a paksi bővítésért felelős kormánybiztos szerint nincs napirenden. „Egyszerűen olyan nagy volumenű projektről van szó, amelyre időnként rá kell nézni” – mondta Aszódi Attila.
A beruházást meglátása szerint nem befolyásolja a szankciók további sorsa, így az sem, ha júliusban az EU-ban azok meghosszabbításáról döntenének. Ezek ugyanis nem érintették eddig sem az atomenergetikát.
A találkozók számát nézve meglehetősen intenzívek a magyar–orosz kapcsolatok. Orbán legutóbb februárban utazott Moszkvába, Lavrov három éve járt Magyarországon, ahol 2015 februárjában Putyin is tárgyalt, épp egy évvel azután, hogy Orbán Viktor Moszkvába utazott, aki 2014-ben is az orosz fővárosba ment, hogy aláírja az oroszok tender nélküli megbízásáról szóló paksi megállapodást.
Szijjártó tavaly májusban és októberben járt Moszkvában, decemberben pedig egy nemzetközi fórumon, Belgrádban beszélt négyszemközt Lavrovval. Idén januárban Orbán külpolitikai főtanácsadója, Czukor József találkozott Jurij Usakov elnöki tanácsadóval és Vlagyimir Tyitov külügyminiszter-helyettessel.
Magyarország nyilván nem gazdasági ereje, mérete miatt érdekes most Oroszországnak, hanem az EU Brüsszellel szkeptikus tagjaként, akár Washingtont is lesorosbérencező NATO-tagként. (Soros György természetesen már rég a gonosz megtestesítője Oroszországban, ahogyan az ország egységét megbontó „ötödik hadoszlopnak” számít a Nyílt Társadalom Alapítvány mintájára még Mihail Hodorkovszkij által létrehozott Nyílt Oroszország alapítvány is.)
A kereskedelmi szankciók és a kitiltott orosz személyek listájának érvényben tartása július 31-ig szól, előtte az unió külügyminisztereit tömörítő tanács dönt a meghosszabbításról. A magyar kormány azt szeretné azonban, hogy automatikus döntés helyett vita legyen a meghosszabbításról, ezért átterelné azt az EU-tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanácsba. Itt is konszenzussal hozzák a döntést, amit elvileg egy vétóval is meg lehet fúrni, bár erre még nem volt példa. Az EU erejét épp az adja, ami a gyengesége is: addig alakítják a döntéseket, míg mindenki számára elfogadható nem lesz.
Magyarország nincs egyedül a szankciókkal szembeni kifogásaival, de nyilván senki sem vállalja a kockázatát, hogy egyedül maradjon a tiltakozásával, ezzel maga vigye el a balhét Brüsszellel szemben, a csendben maradóknak kaparva ki a gesztenyét.
Moszkva azonban megpróbálkozhat azzal, hogy különféle ígéretekkel lendületet ad egy-egy vétóra hajló országnak. Például, ha az EU-szankciókra válaszul életbe léptetett saját szankciói alól részleges felmentést ad.
Tulajdonképpen Moszkva semmit sem kockáztatna azzal, ha felajánlaná a magyar élelmiszeripari ágazat szankcióktól sújtott szereplőinek az orosz piac újbóli megnyitását. A baromfi-, sertéshús-feldolgozók, zöldség- és gyümölcstermesztők számára csábító lehetőség lenne, amit állítólag magyar kormányzati szereplőknek Moszkva már korábban is belengetett. Az orosz élelmiszeripari piacot ez érdemben nem befolyásolná, viszont tökéletes eszköz az EU most amúgy is ingatagabbnak tűnő egységének megbontására.
Egy ilyen nyilvánosan felajánlott lehetőség – erre eddig nem került sor – lépéskényszerbe hozná a magyar kormányt. Az ágazati szereplők többsége nyilván örömmel venné, hogy megjelenhet az orosz piacon, ahol most kisebb a verseny az EU-s beszállítók hiányában.
Egy ilyen esetben a magyar kormány két dolgot tehetne:
Mindkét esetben belső konfliktussal néz szembe az EU, így mindkét esetben Moszkvának kedvező következménnyel jár.
Szergej Lavrov tapasztalt diplomata, aki már jóval Putyin felbukkanása előtt élvonalbeli külpolitikus volt: 1994-től 2004-ig az ENSZ-ben képviselte Oroszországot. Klasszikus karrierdiplomata, akinek családja is diplomáciai vonalon futott. Grúziai születésű örmény édesapja és édesanyja is a szovjet külkereskedelmi minisztériumban dolgozott. Az 1950-ben Moszkvában született Lavrov a diplomataképző MGIMO-n végzett, amely 1990 előtt sok magyar diplomata és újságíró számára nyújtott képzést, de a Szovjetunió felbomlása után is megőrizte presztízsét.
Lavrovnak a keleti régió jutott, ezért tanult meg az angol és a francia mellett szingalézül. Első külügyi megbízatása Srí Lankába vezetett, ahol 1972-től négy évet töltött a szovjet nagykövetségen. (Ekkor már nős volt, ami előfeltétele volt a kiküldetésnek. Szakmai pályafutásához hasonlóan családi élete is stabil, bő negyven éve tartó házasságából egy lánya született, New Yorkban. A Columbián végzett Katyja az ország legnagyobb gyógyszerkereskedő cégét létrehozó Vinokurov fiához, a Cambridge-ben végzett Alekszandrhoz ment hozzá. A vő azóta számos cég vezetője, az egyik legjobban fizetett orosz topmenedzser lett.)
Mindössze 31 évesen került New Yorkba, az ENSZ szovjet képviseletének első titkáraként, majd tanácsadójaként. Hét év múlva, 1988-ban tért vissza Moszkvába, ahol kiemelt osztályvezetői pozíciókban volt a külügyminisztériumban 1994-es, újabb New York-i kinevezéséig, immár Oroszország főképviselőjeként.
Könnyen megtalálhatta a hangot a teremfocit űző Szijjártóval és a foci iránti elkötelezettségét stadionépítésekkel is bizonyító Orbánnal. Igaz, a 185 centis, 80 kilós, aktív dohányos Lavrov szíve csücske a rafting, korábban az orosz raftingszövetség elnöke is volt, jelenleg a sportág oroszországi védnöke. Felesége szerint jól gitározik, és remekül énekel hozzá Viszockij-dalokat is.
Általában nem jön ki a sodrából; egyetlen történet kering róla, de megnyilatkozásai ismeretében elég valószínűtlen, hogy igaz: állítólag 2008-ban David Miliband külügyminiszternek üvöltötte a telefonba, hogy
Ki vagy te bazmeg, hogy engem okítasz?!
A Daily Telegraph értesülését senki sem erősítette meg, a brit külügy sem kommentálta. Igaz, elég feszült időszakban történt, ha megtörtént, nem sokkal a grúz–orosz fegyveres konfliktus után, amely nyomán az akkor két putyini ciklus között államfősködő Dmitrij Medvegyev elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét. Ez egyébként joggal tekinthető az orosz diplomácia kudarcának: a Grúziától elszakadt köztársaságokat még Oroszország legszorosabb szövetségese, Belarusz sem ismerte el.
Egyszer viszont valóban meglepően kiesett a szerepéből: a szaúdi külügyminiszterrel tartott sajtótájékoztatóján SMS-t kapott, és az éppen őt arabra fordító tolmács beszéde közben láthatóan gondterhelt arccal a bekapcsolt mikrofonba mormogta: „Idióták bazmeg!”
Bár Lavrov Oroszországban kifejezetten népszerű, több minisztertársával ellentétben oligarcha allűröktől, korrupciós pletykáktól mentes politikus, akit szakmailag is elismernek – kérdés, mennyire tekinthető sikeresnek a pályafutása nagypolitikai szempontból. 2004-ben Oroszország anyagilag szerényebb forrásokkal rendelkezett, ám tagja volt a jelentős nyugati gazdaságokat tömörítő G8-nak, már-már szövetséges szintű kapcsolatokat ápolt a NATO-val.
2008-ban jött a grúz konfliktus, amely után elnyerte ugyan a szakadár Abháziát és Dél-Oszétiát, de valószínűleg politikailag végleg elvesztette egy szövetséges Grúzia esélyét. Ráadásul Moszkva csak annyit ért el, hogy Nauru elismerte a két szakadár állam függetlenségét. A Krím 2014-es annexiója még inkább elszigetelte az országot a Nyugattól, és a kelet-ukrán szakadárokat Oroszország ugyan nem ismerte el, de támogatásukkal biztosította, hogy Ukrajna még inkább nyugat felé orientálódjon. (A Krím annexiója mellett ezúttal sem állt ki az elvileg legszorosabb szövetséges Belarusz.) Azerbajdzsán saját energiaforrásai révén is inkább nyugatra fordul, miközben a volt szovjet Közép-Ázsia egyre inkább Kína felé.
2014 óta nincs G8, helyette újra egy Oroszország nélküli G7 működik, a NATO–Oroszország tanács lényegében megszűnt, a katonai szövetség a Baltikumban erősít, Moszkva válaszul haderő-átcsoportosítást végez nyugati határainál, a felek kölcsönösen egyre inkább hidegháborús retorikát használnak. Lavrov így egyre inkább egy sértődött, konfrontálódó Oroszország külpolitikáját kezeli. Hogy a tűzoltása mennyire sikeres, az kérdés, de az biztos, hogy Putyin bizalmát maximálisan élvezi. Egyfolytában 12 évig csak a rendkívül hosszú ideig külügyminiszter Andrej Gromiko (1957–1985) és a Szovjetunió hajnalán Georgij Csicserin (1918–1930) tudta megőrizni posztját. A 2018-as elnökválasztásig biztosan senki sem fogja kérni a 66 éves Lavrov lemondását, és az elnöki posztért minden bizonnyal újra induló Putyin nyilván felkéri őt a folytatásra is.
(Borítókép: Szergej Lavrov Münchenben a Nemzetközi Szíria Támogatói Csoport sajtótájékoztatóján, 2016. február 11-én. Fotó: Alexandra Beier/Getty Images)