Vannak, akik szerint már a menekülteknek való segítés is nemzetellenes bűn, de 200 ezer magyar így is önkéntesen próbált tenni valamit a magyar társadalmat is romboló menekültválságban. Régen volt ilyen erős spontán szolidaritás, a kutatók is felfigyeltek rá: ők mondják el, kik ezek a jobboldalon sokszor csak menekültsimogatónak gúnyolt emberek.
A konszenzuális valóság végképp darabokra hullott a menekültválságban. Persze lehet, hogy ez már sokkal régebben megtörtént, vagy ez eleve csak illúzió, csak időnként praktikusnak tűnt hinni benne. A migráció szele azonban a közös jelentések maradékát is mintha kisöpörte volna, és mindegyik oldal úgy képzeli, hogy erkölcsi alapon utasítja el a másikat. Az ideológusok megerőszakolták a menekültügyet; nem csak azokat dehumanizálták, akikről közvetlenül szó van, hanem minket is, a morális pánikkal természetes emberi reakciókat fojtottak el.
Vajon hogy gondolkodnak azok, akik nem maradtak meg a FB-posztok szintjén, hanem kimentek az utcákra és le az aluljárókba, hogy tegyenek valamit. Mi motiválja a „menekültsimogatókat?” A humanizmus csak álca? Mit akarnak elérni? Erről beszéltek egy pesti konferencián („A menekültekkel való szolidaritás az európai civil társadalomban”) azok a magyar, német és francia társadalomkutatók, akik a menekültválságban sokszor látszólag a semmiből kipattanó szolidaritási mozgalmakat vizsgálják.
Amíg nálunk a menekültek támogatói sokszor megbélyegzett kisebbségként aktivizálódtak, a Willkommenskultur Németországban szubkultúrából mainstraim lett, de annyira, hogy ma már ez számít a nép torkán lenyomni kívánt magaskultúrának, amivel szemben 15-20 százalékos erővé formálódhat az új elitellenes mozgalom. Az ellentét ma már sokak szerint Németországban is kulturális polgárháborúként írható le. A szemben álló mozgalmak egymást erősítve növekednek: minél népszerűbbek a bevándorlásellenes mozgalmak, annál több a másik oldalon az önkéntes, akik annál inkább akarják erősíteni a befogadás kultúráját.
Az ő motivációik között ott van a jobboldallal való szembehelyezkedés is, de a legfontosabb számukra a személyes szinten való segítés és a közvetlen kontaktus igénye – saját maguk akarnak átélni valamit, ami egyébként ott is átpolitizált. A németországi segítők hátterét is felmérő Ulrike Hamann adatai szerint a magas iskolai végzettségű nők kifejezetten nagy számban vannak az önkéntesek között, és nem meglepő módon fokozottan vannak jelen azok, akik maguk is rendelkeznek migrációs háttérrel.
Alulról szervezett nyelvórák a hivatalos integrációs kurzusok előtt, tanácsadás lakasbérlésben és munkaügyekben, ismerkedős találkozók szervezése, „welcome groupok” – Hannoverben speciel azután jött létre ilyen, hogy beindult a városban egy aláírásgyűjtő kampány egy új menekülttábor ellen. A megosztottság ellenére a kutató úgy véli, hogy az alulról is jövő szerveződések paradigmaváltásra utalnak a német társadalomban: míg a korábbi egyoldalú integrációs modell csak az érkezőktől várt el erőfeszítéseket, a mostani aktív odafordulás a különbségek elismerését fejezi ki személyes szinten.
A magyar segítők nemcsak nagyobb ellenszélben léptek fel, de sokkal kevesebben is voltak. Zakariás Ildikó kérdőíves kutatásában a teljes népesség 7 százalék mondta, hogy volt olyan ismerőse, aki segített menekülteknek. Ugyanezt fele annyian állítják saját magukról. A legtöbben ételt és takarót vittek, ezt 2,8 százalék mondja magáról. Ez a teljes népességre nézve bő 200 ezer embert jelentene.
Nem kell segíteni a menekülteknek, megvannak nekünk a magunk rászorulói
– vallják jó páran a kormányzati retorikával összhangban. A különféle rászorulók szembeállítása, cigányok, hajléktalanok és a menekültek versenyeztetésével sokan egyetértenek a felmérés szerint. Ugyanilyen sokan gondolják, hogy nem szabad segíteni, mert az érkezők és átvonulók csak egyre többen lesznek és egyre veszélyesebbek. És különben is: „Nincs szükségük segítségre, van elég pénzük, ha idáig eljutottak”.
A segítségnyújtást sokan ideológiailag is elutasítják. Az emberek 18 százaléka azt is elutasítja, hogy mások segítsenek. Minden negyedik ember mondja, hogy ő elvileg segítene, de erre nem talált alkalmat. A távolságtartás és a közöny is legalább ekkora. 21 százalék azzal indokolja passzivitását, hogy ez szerinte nem az ő dolga lenne, hanem másoké: az államé, az egyházaké vagy a segélyszervezeteké. Az okokat firtató kérdésre majdnem minden harmadik ember azt válaszolja, egyszerűen azért nem segített, mert nem érdekelte a téma.
A magyarázatok arra, hogy miért nem csinálunk semmit, persze mindig eléggé bizonytalanok. Az átgondolatlanság és a konformizmus abból is látszik, hogy nagyon sokan egyszerre elégedettek a menekültellenes kormánypolitikával és a menekülteket segítőkkel – emögött azért valószínűleg nem a humanitárius és a politikai szempontok, vagy éppen a felelősségi körök tudatos különválasztása van minden esetben. A menekültügy kezelésében a magyarok – a mi indexes kutatásunkban is ez jött ki – a rendőrséget tartják a legjobbnak. A menekültválságot a többség nem humanitárius, hanem elsősorban rendészeti kérdésnek tekintik.
Amikor földrengés van és mindenkit betemetnek az épületek, akkor nem kezdjük el tőlük kérdezgetni, hogy akkor most ő jó ember vagy nem. A börtön épülete alól ugyanúgy kihalásszuk az embereket, mint az óvoda vagy a kórház alól.
A menekülteket aktívan segítőkkel készült mélyinterjúk mindenekelőtt az univerzális segítség fontosságáról szólnak. Érdemtelenségről, hibáztatásról, „jó” és „rossz” rászorulók közötti különbségtételről nem nagyon van bennük szó. Még arról sem nagyon, hogy miért jöttek ide ezek az emberek, vagy hogy mik a migráció tágabb okai.
A kutatás szerint a vallásosság nem függött statisztikai értelemben össze a segítéssel, tömegesítve nem látszik a vallásos emberek komolyabb részvétele a menekültek támogatásában Magyarországon. A politikai szimpátiák komoly szerepet játszanak: a baloldali pártok hívei 2-2,5-szer nagyobb arányban segítettek, mint a fideszesek, akiknek az aktivitása nem haladta meg a jobbikosokét. A segítők demográfiája hasonló a németországi szolidárisokéhoz: a menekültek iránti segítőkészség az iskolai végzettséggel függ össze leginkább, és jóval több az önkéntesek között a nő nálunk is.
„Ott van előtted egy ember, aki átjutott a tengeren, aki fél, aki nem igazán tudja, milyen lesz a jövője. Ettől ilyeneket nem kérdezünk. Tőle azt kérdezzük, hogy éhes-e, fázik-e.” A továbbiaknak csak az akut krízishelyzet elmúltával, az elemi emberiesség gesztusai után lehetne helye. „És néhány nap múlva, amikor lenyugodott és már nem éhes, nem fáradt, akkor elkezdhetünk beszélgetni, hogy honnan jött, mit akar és akkor szépen le kell nyomozni, erre megvannak a megfelelő eljárások, amiket eddig is alkalmaztak.”
A magyar sajtóban a „migránsok”, mint arc nélküli massza jelentek meg leginkább. Sokszor még a bennük nem ellenséget látók is tömegként beszéltek róluk; menekültként, de gyakran nevek és személyes történetek nélkül. A segítők ezzel szemben tudatosan igyekeztek egyénileg fordulni hozzájuk. Ennek praktikus haszna is volt, úgy érezték, ez az, amivel bizalom teremthető.
„Ezek olyan családok voltak, hogy ennek a kisgyereknek cipőre volt szüksége, annak a kislánynak meg ruhára, nekik meg játékot kellett hozni, hogy egy kicsit teljen az idő. Ez volt a kulcs, ezekkel tudtuk perszonalizálni őket.”
A ruha volt az erre igazán alkalmas dolog, amikor meg tudtuk mutatni, hogy te egyénileg is fontos vagy, nem csak kaját adunk neked.
A segítők mindenekelőtt szenvedő emberekként beszélnek utólag is a menekültekről, leggyakrabban a családokat, nőket és gyerekeket emelik ki - mondta Feischmidt Margit, a konferenciát szervező antropológus.
A kutató azt is kiemelte, hogy az önkéntesek nagy része nem csak közvetlenül a menekültek segítését tartotta fontos célnak. A segítségnyújtásból fakadó érzelmi nyereségüket sem titkolták az interjúkban, de még fontosabbnak tartották, hogy példájukon keresztül a magyar társadalomban is megerősödhet az önkéntesség fontossága és a szolidaritás.
„Azt meg is fogalmaztuk az elején, hogy nekünk kettős célunk van, hogy operatívan segítsünk a menekülteknek, amiben csak tudunk, a másik az, hogy ezen keresztül, ez részben egy elfecsérelt energia lenne, ha nem használnák ki a sajtót erre, hogy a közbeszédet, a magyar diskurzust formáljuk egy kicsit.” A menekültek ennyiben hasznos katalizátorok is, akiken keresztül mi is megváltozhatunk – ők így élték meg.
A menekültválság megtörte a magyar társadalmat, de közben, politikai nyomással szemben is, hosszú idő után először megjelent egy viszonylag tömeges spontán szolidaritás. Sokan voltak, akikkel ilyen nagy ügyben először fordult elő, hogy úgy érezték: nincs kire várniuk, maguknak kell lépniük. Azóta is téma a szolidaritási mozgalmak környékén, hogy ez csak egyszeri hullám volt, vagy valahogy fent lehet-e tartani, a menekültválság után más irányba fordítani a civil segítségnyújtást. Az idegeneket segítő önkénteseknek ez hazafias cselekedet is. Mint az egyik interjúalany mondta:
Azok a menekültek, akik szerencsések lehettek és az elmúlt hetekben a Köztársaság téren várakoztak és innen indulva hagyták el az országot, ránk magyarokra úgy fognak emlékezni, mint egy segítő és támogató népre.