Nemrég Csépe Valéria, az új Nemzeti alaptanterv kidolgozásáért felelős miniszteri biztos azt mondta nekünk: az iskolákban az olvasást biztosan nem lehet megszerettetni az alsósokkal sem az Ómagyar Mária-siralommal, sem Jókaival. A mai gyerekek világához közel álló, mai szövegek kellenének, de szerinte kevés mai magyar szerző ír ilyet. Ön is így látja?

Nagyon nagy számban jelennek meg ma már igényes magyar gyerekkönyvek. Ma sokkal nagyobb eséllyel talál az ember jó minőségű kiadványt, mint néhány évvel ezelőtt. Ha jó helyre nyúl, teszem hozzá. Nagyon könnyű ugyanis létrehozni bármiféle, gyerekeknek szóló tartalmat, és ezt megteszik olyanok is, akik nem értenek hozzá. A gyermekirodalomnak és az olvasásoktatásnak a legnagyobb gondja ma az, hogy nagyon nehezen tud egymásra találni a kereslet és a kínálat. Az egyik oldalon szeretnék, ha több mai magyar gyerekkönyv lenne, mi meg azt szeretnénk, ha tudnának rólunk. Nagyon nehéz azonban az új könyveket megismertetni a tanárokkal, a szülőkkel és a gyerekekkel. Aki keresne ilyet, az is nehezen talál erről hiteles információt.

Hogy tud akkor eligazodni ebben a kavalkádban a szülő, a pedagógus vagy az új Nemzeti alaptanterv alkotói?

Tudom, furcsán fog hangzani, amit mondok, de nem az internetet említem elsőnek. Aki ilyet keres, az először találja meg szövetségesnek a könyvtárost. Ők nagyjából képben vannak a hatalmas kínálatról, náluk lehet hiteles információhoz jutni. A pedagógusoknak azt ajánlom, hogy próbálkozzanak a tanítóképző intézmények irodalomoktatóinál. Ezután lehet az interneten megfelelő keresőszavakat találni a további tájékozódáshoz. Fontos szerepe van a rendhagyó irodalomóráknak, író-olvasó találkozóknak is az iskolákban, hogy a gyerekek lássák: nem csak halott magyar írók vannak. Jó volna, ha lenne erre fordítható keretük az iskoláknak.

Hogy tudják felvenni a versenyt az amerikai animációs filmekkel, amikor ezekhez is kapcsolódnak könyvek, számítógépes játékok, és a McDonald'sban is ezeknek a figuráit adják a gyerekmenühöz?

Ez ugyanolyan kihívás nekünk, mint a tanító néniknek az iskolában: mivel tudod megragadni a gyerek figyelmét. Amikor jön egy egész estés rajzfilm, azt nem tudod kikerülni, mert minden be van festve körülötted kékre és sárgára, és mégse a svédeknek szurkolunk, csak nézzük a Mignonokat.

Ez a dolog egyik oldala. A másik viszont az, hogy ma a gyerekek néha 1 percnél hosszabb videókat se néznek már végig a Youtube-on, mert rögtön ott egy másik, ami érdekesebbnek tűnik. Hogyan tud érdekes lenni még egy könyv egy gyereknek? Hogy lesz kedve elolvasni az első mondat után a másodikat is?

Én ezt az egészet eleve a játék oldaláról közelítem meg. Kezdetben inkább csak mondókákat, rövid kitalálós verseket írtam. A gyerekek vevők a játékra, például ha hajlandó belemenni az ember olyan trükkökbe, hogy megfordítja a találós kérdés logikáját. Ez a mi gyerekkorunkban ugye még úgy volt, hogy a kérdező leckéztet, és kikacag, ha nem jöttél rá a megoldásra. Na most ebben mi a jó játék? Legyen akkor ez a közönségnek sikerélmény. Ebből születtek a Miazami-könyveim. Ezekben olyan versikék vannak, amiknek nem adtam címet. Azt akartam, hogy aki elolvassa, értse meg, és fejtsen rejtvényt. Jöjjön rá, miről szól, és adjon neki címet. Ezután jöttek a visszajelzések pedagógusoktól, hogy ezek a versikék kiválóan alkalmasak a „mentális lexikon kondicionálására”. Én meg csak néztem, hogy miről beszélnek.

Minek köszönhető, hogy Helka című regénye ma sok iskolában ajánlott olvasmány lett?

A Helka egy fantasyszerű mesés kalandregény, Fáy András 180 éves legendájának új életre keltése. Az írásakor az foglalkoztatott, hogyan lehet a Balaton környéki, mesébe illő, valóságos helyszíneket beleilleszteni a történetbe.

Ezt már szándékosan úgy írta, hogy az iskolában is lehessen alkalmazni?

Nem. Az elsődleges mindig a mese. A történet legyen izgalmas, mesés, kalandos, mert a gyerekeknek ez kell. Ehhez rendelhetem hozzá másodsorban azt az információhalmazt, ami az oktatásban is használható. Ebből lesz a szórakoztatva oktatás, az edutainement. A könyvre elég hamar rátalált Oszoli Márta tanítónő Pécsen. Ő elhatározta, hogy a negyedikeseivel oktatási programot fog építeni a könyvre. Felvette velem a kapcsolatot, és ebből egy varázslatot hozott létre. Nem azt csinálta, amit én először gondoltam, hogy majd a szövegben felfedezik, hogy a lovászmestert Nóniusznak hívják, mert a nóniusz lófajta teszi ki a magyar igavonó lovak túlnyomó többségét. Ő ehelyett egy teljes tanéven keresztül tantárgy-integrációban dolgozta fel a Helkát. Nem kötelező vagy ajánlott irodalomként olvasta a gyerekekkel, hanem a tananyagot tette izgalmassá a mesével és a játékkal.

A regényéből tanulták a matekot?

Ez talán túlzás, de például a mértékegységek megtanulását hozzá kapcsolták. A Helka legelején két manó vitatkozik viccesen, hogy melyik finomabb, a palacsinta vagy a túrógombóc. A tantónő pedig elővette a receptet, hogy hány gramm liszt kell a palacsintához, mennyi deka túró a gombóchoz, és így tovább. Ebből végül egy teljes tanévre szóló módszertani segédlet készült, ami elérhető az interneten. De volt olyan iskola, ahol nem vettek természetismeret-tankönyvet, mert volt elég bátor és kreatív a tanító néni, hogy a Helkából tanította meg a teljes éves tananyagot. Az már csak hab a tortán, hogy a könyv hatására családok és osztályok kerekedtek fel kirándulni a Balaton mellé, hogy megnézzék a könyvben szereplő helyszíneket.

De a Helka mégis egy 300 oldalas regény. Nem sok ez egy alsósnak, akivel szeretnénk megszerettetni az olvasást?

Hat éve jelent meg, és azóta sok-sok visszajelzést kaptam a pedagógusoktól. Volt, aki azt írta: túl hosszúak a 10-13 oldalas fejezetek, mert nem tudják feladni egyik óráról a másikra a gyerekeknek. Túl összetett a történet is. Persze minden osztályban van két-három olyan gyerek, aki imád olvasni és igazi könyvmoly, na de mi van a másik 20-25 gyerekkel? A Helka ráadásul egy kortalan valóságban játszódik, és a természeti környezet adja a díszleteit, így persze nincsen benne se villany, se benzinmotor, se mobiltelefon.

Ezek pedig igencsak fontosak a mai gyerekeknek.

Bizony. Ezután kerestem a lehetőségét egy olyan történetnek, amire rá lehet építeni mindezt a tapasztalatot. Olyan könyv kell, amiben nagy betűk vannak, rövid fejezetek. Ami olyan gyerekeket is elér, akik nem annyira szeretnek olvasni, így mégis kaphatnának tartalmat, szórakozást, izgalmat. És amivel minden gyerek gyorsan el tud jutni ahhoz a sikerélményhez, hogy van értelme az olvasást bármire is használni. Mert minden gyereknek igenis nagyon nagy dolog, amikor megtanul olvasni. Ezt a frissen szerzett képességét természetesen szeretné próbára tenni: olvasni akar. Talán ez az utolsó beavatkozási pont, amikor mi, felnőttek még könyvet tudunk adni a kezébe. Na de ha az olyan, aminek semmi értelme, ami bugyuta, ami elveszi a kedvét, mert nem izgalmas, mert nem érdekli, vagy csak nehéz olvasni, akkor ez a próbálkozás elbukott. Magyarán igyekeztem olyan történetet, olyan szereplőket kitalálni, ami vonzó a 6-8 éves korosztálynak.

Ebből lett a tavaly megjelent Fürdők réme, ami a mai Budapesten játszódik, majd az Ellopott Mikulás-szán, ami meg Franciaországba és Finnországba is eljut. Ezek egy sorozat első darabjai, amiben a kutyákból álló Berger Szimat Szolgálat nyomoz. Kutyák és krimi, ez volna a recept?

Olyan könyvet akartam írni, ami valódi környezetben játszódik, mégis mesés. Fontos volt, hogy a történet a mostani korban játszódjon, mert a gyerekek erre fogékonyak. Rájöttem, hogy van nekünk kilenc magyar kutyafajtánk, azt pedig mindenki tudja, hogy a gyerekeknek a kutyusok nagyon vonzóak tudnak lenni. Ezeknek a kutyafajtáknak ráadásul eszméletlen jó karaktereik vannak. Gondoljunk csak egy pulira, egy vizslára, vagy a pumira, ami olyan mint egy plüsskutyus, vagy a magyar agár, ami nagyon gyors, és ott van a titokzatos erdélyi kopó is. Ebből lett a Berger Szimat Szolgálat detektívügynökség. A detektívsztori azért jó, mert arra bármit rá lehet építeni, csak kell bele valami csalafintaság. Bele kell tenni az izgalmat és az érdekességet, és ha az egyik szereplő átmegy az egyik létező utca sarokról a másik valódi utcasarokra, máris hozzá lehet kapcsolni ismereteket úgy, hogy ez a történetet ne zavarja, az izgalom pedig megmaradjon. 

Ha ezt a könyvet kinyitjuk, színes képeket, rövid szövegeket, nagy betűket, többféle betűtípust látunk benne. Ezzel vonzóbbá lehet tenni az olvasást a gyerekeknek?

A könyvhöz megkerestem egy illusztrátort, Ritter Ottót, aki olyan dinamikus képeket tud rajzolni, ami felveszi a versenyt a nemzetközi animációs brandekkel. A könyv kiadása előtt pedig felvettem a kapcsolatot Knézics Anikó pedagógussal, a Tanítók Egyesületének elnökével. Elmentünk egy iskolába, ahol megmutattunk a gyerekeknek több, előre elkészített oldalpárt különböző verziókban. Megkértük őket, hogy osztályozzák, melyik mennyire tetszik. Milyen betűtípust használjunk? Mekkora méretűt? Girbegurba sorok legyenek-e, vagy egyenesek? Milyen legyen a kép és a szöveg aránya?

Mit lett az eredmény? Fogadjunk az, hogy sok kép kell és kevés szöveg!

Persze: minél több kép és nagyon kevés szöveg, a gyerekeknek ez tetszik. A könyv 128 oldalas, amiben mindössze 18 gépelt oldalnyi a szöveg. Egy fejezet itt 2-3 oldalas. A gyerek igenis érezze sikerélménynek, hogy két oldal elolvasása után már végzett egy fejezettel. Minden oldalpáron van valamilyen grafikai elem. Ez segít neki elérni a kitűzött célokat. Ha lát egy kiemelt betűt vagy szót a másik oldalon, az felkelti a kíváncsiságát. Vajon mi az ott? Miért van az ott? El kell olvasnom addig! Meg akarom tudni! Az eltérő betűtípus azt az érzést váltja ki, hogy itt minden egyes helyen van valami vonzó dolog. Kiderült az is, hogy a sokféle betűtípus egy idő után zavaró számukra, és bár szeretik, ha kanyarognak a sorok, kibogarászni már nehéz nekik – még azt is, ha piktogramokkal helyettesítünk szavakat. Ebben mi visszafogottak voltunk, ezért csak kétféle betűtípus van a könyvben, illetve a kis tudásmorzsák betűi.

Ezeknek mi a jelentőségük?

A Helka mesés világába sok, a tanuláshoz használható információ egyszerűen nem fért bele. Itt kis tudásmorzsákat illesztettünk a szöveg mellé. Például leírjuk a ham and eggs receptjét, vagy hogy a Gellért-hegy alatt 20 méterre van egy ősforrás. Az egyik legfontosabb megtanítandó készség ugyanis ma az iskolában az információ megszerzésének képessége, és annak megítélése, hogy mi a valós információ és mi a mese. Ha a gyerek megkérdezi a tanárt vagy az apukáját, hogy „igaz, hogy a Gellért-hegy alatt 20 méterre van egy forrás”, akkor erre a legjobb ha azt válaszoljuk: járj utána.

Amit most elmondott, az azt jelenti, hogy ha meg akarjuk szerettetni a gyerekekkel az olvasást, akkor adjunk nekik nagy betűket, színes képeket, rövid szövegeket, cuki kutyákat és többféle betűtípust. Erre a klasszikus könyvhívők biztos azt mondják: le kell menni kutyába, hogy a gyerek olvasson?

Én ezt épp ellenkezőleg látom: fel kell nőni ahhoz a feladathoz, ahhoz a küldetéshez, hogy a gyerekekkel megszerettessük az olvasást. Ez a cél áldozatos hozzáállást igényel. A gyerekek számára elfogadható, a gyerekek számára érdekes tartalom kell, és számukra érthető módon kell írni. Nem várhatom el a gyerektől, hogy „legyél már felnőtt, fiam, értsed már meg azt, hogy amit én itt írok, az fennkölt dolog, ez nem játék, ez irodalom!”.

Továbbra is az a kérdés, hogy mennyire képes fölvenni egy ilyen színes, papírra nyomott kiadvány a versenyt egy mobillal vagy egy tablettel, amin a gyerek húzogatja az ujját, és olvas, filmet néz, zenét hallgat?

Alapkérdés, hogy ma hogyan és milyen eszközzel tudja eljuttatni az alapvető információkat az idősebb generáció a mai gyerekekhez. Hogy tud a szülő vagy a pedagógus átadni információt annak a gyereknek, aki egész álló nap egy üveglapot simogat, és csak arra kíváncsi, ami ott történik. Hiába próbál szót érteni vele az ember, nem fog menni. Eltilthatom a mobiltól, a számítógéptől, ez nem vezet sehova. Olyat kell csinálnom neki, ami őt érdekli. Ez a kihívás. Tudok-e olyan szavakat használni, olyan rövid mondatot írni, amit már ő is megért? Tudok-e egy bekezdésben egy fejezetnyi tartalmat átadni? Ha meg tudom tenni, akkor vagyok partiban vele. Ha nem, akkor az nem az ő hibája, hanem az én lustaságom.

De ha az ismeretátadás, az olvasás megszerettetése, a megfelelő eszköz használata a cél, miért nem írja már eleve arra a bizonyos üveglapra a történeteit? Nem ez lenne a logikus?

Ez nem feltétlenül jó formátum arra, hogy így adjunk át szövegeket. A gyerek ugyanis a mobilon vagy a tableten játszani szeret. A bölcsis korosztály még bármilyen módon szereti befogadni a meséket. Persze olvasni nem tud, de vannak már olyan tabletek, amin neki átdolgozott meséket talál képekkel, zenével, és a gép még fel is olvas neki. Nincs azzal baj, ha valaki tabletezik – persze szerencsésebb, ha anya-apa mesél. Később viszont, amikor már oviba-suliba járnak a gyerekek, akkor már legfeljebb játszani hajlandók a tableten, és nem fognak ilyen tartalmat olvasni.

Az lehet a választóvonal, amikor a passzív befogadás korszakát felváltja az aktív keresés időszaka?

Azt gondolom, hogy igen. Mindenkinél eljön a pillanat, amikor felismeri, hogy nem csak az létezik, amit az orra előtt lát, hanem ő maga is kereshet tartalmakat, ami számára érdekes, és ehhez ráadásul még olvasni sem kell tudni. Csak rákattint a megfelelő ikonra, és máris indul a játék. Az ovisokra már ez jellemző, a kiskamaszok meg manapság inkább youtube-os vloggereket néznek a tableten. Ezért az interaktív üveglapra fejleszteni történeteket ennek az iskolás korosztálynak aránytalanul nagy befektetés lenne ahhoz képest, amekkora igény van rá. Ezért gondolom, ha a megfelelő időben olyan könyvet adunk a gyerek kezébe, ami őt is érdekli, akkor legalább egyszer esélye lesz megismerni az élményt, hogy mit jelent elmerülni egy történetben. Erre csak akkor emlékezhet később, ha legalább egyszer-kétszer gyerekként átélte, és ezek után felnőttként akár még hosszú és komoly könyveket is elolvas.

Lesz ezért rajzfilm is a nyomozó kutyákból?

Van ilyen terv, pályázunk is, de ennek jelenleg még nincs meg a financiális háttere. Ritter Ottó rajzfilmrendező is, több nagy produkcióban is részt vett animációs karaktertervezőként. A Berger Szimat Szolgálat kutyáit eleve úgy tervezte, hogy később filmen is működjenek. A különbség az, hogy nekünk 1000 forintban sincs annyink, mint az amerikaiaknak dollárban millió.

Ha a gyerekek mai történeteket akarnak, mi lesz a klasszikus gyerekíróinkkal? Nekik mennyi esélyük van megmaradni?

A régi nagy gyermekkönyvíróink, íróink is nagyon fontosak és nem megkerülhetők. Ám akadnak köztük, akiknek veretes szövegeihez előbb fel kell vértezni a gyerekeinket. Fel kell készíteni őket azokra a hosszabb mondatokra, és azokra a történetekre, amik a mai gyerekek világától távolabb állnak. Másrészt, bár klasszikus szerzőink között számosan vannak, akik mindent tudtak, amit íróként, költőként tudni lehet, mégis van, amire nem voltak képesek: verset írni a mikrohullámú sütőről vagy a tévé-távirányítóról. Hihetetlen egyébként, hogy milyen tempóban avulunk el mi magunk is. A kitalálós versikéim között van egy olyan, hogy „Gomb van rajta, mégsem kabát, / azzal hívom fel a mamát. / Akárhova vihető, / nem kell drót, csak térerő.” Ezt hat évvel ezelőtt írtam, és könyörgöm, ki érti már ezt? Ma hol van gomb a mobiltelefonon? Jó, ha egyet hagynak rajta! Azt meg végleg nem érti egy mai gyerek, hogy a telefon nem azért volt odadrótozva a falhoz, hogy el ne vigye a betörő, hanem azért, mert csak úgy működött.