Magyarországon alig készítik fel a tanárokat arra, hogyan kell bánni a szegénységben élő gyerekekkel, vagy mihez lehet kezdeni, ha sokféle gyerek jár egy osztályba. A legtöbben amúgy is inkább az elitiskolákba vágynak, ahol sokkal kevesebb a baj. Más országokban viszont elitklubot csinálnak azokból a fiatal tanárokból, akik vállalják, hogy rosszabb iskolába mennek, ráadásul agyonfizetik őket. Itthon viszont nem sikk, inkább ciki, ha valaki romákat tanít egy borsodi faluban. Az Abcúg írása.
Pár évvel ezelőtt egy cigány kisfiú feltette a kezét az iskolában, hogy elmesélje, milyen fantasztikusat ebédeltek a hétvégén. Nagy élvezettel adta elő, hogyan tekerte ki a kakas nyakát az ő imádott nagymamája, és hogyan főzött belőle levest az egész családnak. Erre a tanár olyan megalázóan reagált, mintha a nagymama valami állatkínzó lenne.
Ezen az órán bent ült Kende Ágnes szociológus, a CEU kutatója is, akit épp a tanár hívott meg, hogy megmutassa neki, milyen jó módszerekkel képes kezelni a hátrányos helyzetű gyerekeket. “Észre sem vette, a reakciójával mennyire leforrázta a kisfiút. Pedig nem kellett volna mást tennie, mint tudomásul venni, hogy a fiú szereti a családját, otthon érzi magát benne, és náluk így szokás levágni a kakast” – mondta. De ez csak egy példa a sok közül, ami azt mutatja, hogy a tanárok többsége tanácstalanul áll az olyan helyzetek előtt, amikor vegyes összetételű osztályokkal, hátrányos helyzetű, akár roma gyerekekkel kell foglalkozni.
Ez azért is van így, mert az egyetemen alig készítik fel a leendő tanárokat az ilyen helyzetekre, és sokkal több szaktárgyi ismeretet tanítanak nekik, mint pedagógiát vagy pszichológiát. Így aztán Kende szerint eleve kevés rá az esély, hogy a tanárok igazi, gyerekekhez értő pedagógusokká váljanak. “Azok a tantárgyak, amelyek arra készítenek fel, hogyan kell bánni a különböző szociális hátterű gyerekekkel, többnyire választhatóak. Könnyen kikerülhet valaki úgy a tanárképzésből, hogy életében nem találkozott ezzel a problémával”.
“Még mindig csak a nyelvészetet meg az irodalmat erőltetik. Negyedikben, a gyakorlatomon láttam először gyereket” – mondta Anna, aki hamarosan angol-német szakos tanárként fog végezni egy vidéki egyetemen. Egy elitgimnázium kilencedik osztályában tanított, ahol ugyan nem voltak szegénységből érkező, pláne roma gyerekek, mégis nagyon eltérőek voltak a tudásszintek. “Differenciálni kellett volna, de az egyetemen senki sem mondta el, hogyan kell. A mentorom elvárta, hogy írjak óraterveket, de a suliban egyetlen óratervet sem írtunk, szóval órákat töltöttem vele otthon, míg utánaolvastam, hogy kell kinéznie. Sokkoló volt”.
Szerinte a pedagógiai tárgyak inkább az érzékenyítésről szóltak, ami persze hasznos volt, de csak nagyon elméleti szinten működött, a gyakorlati problémákra nem készítették fel őket. “Fogalmam sincs, hogy kell segíteni egy diszlexiásnak, pedig februárban fogok végezni. Arról sem volt szó, hogy kell valakit megnyugtatni, ha baja van, vagy hogy mit csináljak, ha nem hajlandó dolgozni. Ezek nagy találkozások lesznek”. Anna ettől függetlenül tanárként képzeli el magát, és szívesen dolgozna egy nem túl elit, inkább átlagos iskolában, “ahol nem robotokat képeznek”. De leginkább azért ilyen motivált, mert az édesanyja is tanárként dolgozik, akitől tényleg sok hasznos tanácsot kap a hétköznapokban. Neki sok tapasztalata van, hiszen egy szegregált iskolában tanít, ahol előfordult már, hogy leköpték vagy gecinek hívták.
A Miskolci Egyetemen szándékosan alakították úgy a tanárképzést, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a hátrányos helyzetű gyerekekre. “Próbáltunk előnyt kovácsolni abból, hogy ez egy kis létszámú tanárképző. Intenzív szemináriumokat és érzékenyítő programokat szerveztünk, tanulmányi kirándulásokat tartottunk tanodákban, szegénytelepeken” – sorolta Ugrai János, aki évekig vezette a tanárképzőt, de ma már az Eszterházy Károly Egyetemen tanít. A miskolciak szoros kapcsolatot alakítottak ki a környéken levő, jól működő iskolákkal, például a sajókazaival, a hejőkeresztúrival vagy a miskolc-vasgyári iskolával. “Akik fogékonynak tűntek a témára, azokat rávettük, hogy nehéz sorsú gyerekek közt töltsék a gyakorlatukat. Minden évben volt 5-6 hallgató, aki ezt élvezettel csinálta”.
Ugrai szerint ez azért is jó, mert így olyan problémákkal is találkoznak a hallgatók, ami egy elit helyen nem fordulna elő. “Egy fiatal tanárnő egy szakmunkásképzőben töltötte a gyakorlatát. Kihívott egy fiút a táblához, aki erre felrajzolt egy falloszt. Sokan ilyenkor üvöltözni kezdenek, amiből kialakulhat egy adok-kapok, és akár tettlegességig is fajulhat a dolog. Ennél sokkal hatékonyabb, ha elsüt egy jó viccet, és egy nagyon picit nevetségessé teszi a diákot a többiek előtt. Még csak nem is ez a lány volt a legtapasztaltabb hallgatónk, mégis helyesen járt el, és sikerélményt szerzett”. Ugrai szerint ez sokkal hasznosabb tapasztalat, mint ha valaki megtart 15 órát egy elit gimnáziumban, aztán felhívják a figyelmét, hogy inkább más színeket kellett volna használni a prezentációban.
A miskolci tanárképzőben “bármelyik órán szóba kerülhetett, hogy miért kell egy társadalomnak szociális segélyeket biztosítani a szegények számára. Vagy, hogy milyen szociálpszichológiai és egyéni törvényszerűségek miatt verik el sokan két nap alatt a segélyt. Ha ezt rosszul csinálja az ember, abból óriási feszültségek pattanhatnak ki” – mondta Ugrai. Szerinte ez azóta különösen így van, mióta újra osztatlanná tették a tanárképzést, és nem 21-22, hanem 18 éves gyerekekkel kell megbeszélni ugyanezeket a témákat. “Voltak nyílt színi birkózások a hallgatókkal”.
Ilyen vitákkal Anna is találkozott, pedig szerinte csak azoknak kellene tanárnak menniük, akik eleve érzékenyek ezekre a témákra. Ehhez képest sok csoporttársa normálisnak tartja a testi fenyítést, vagy ha fekvőtámasszal fegyelmeznek az iskolában. Ebben persze annak is nagy szerepe van, hogy alig van presztízse a pályának, leginkább azok mennek tanárnak, akiket máshová nem vettek fel, így nem sok esély van kiszűrni az alkalmatlanokat.
A miskolci tanárképző inkább csak kivétel, és bár Kende Ágnes szerint van még néhány jó példa az országban, ezek nem tudták áthatni az egész rendszert. “Itthon sehol sem kérdőjelezik meg az egész oktatási rendszert átható paternalista gondolkodásmódot, ami megakadályozza, hogy a tanárok empatikusak legyenek, és bele tudják képzelni magukat egy gyerek helyzetébe. De a tanárok nem önállóan felelősek a bajokért, hiszen ők is csak egy rendszer termékei, semmivel sem előítéletesebbek, mint az egész társadalom” – mondta Kende.
Kende Ágnes és kollégája, a Magyar Tudományos Akadémián és a CEU-n dolgozó Messing Vera nemrég az egyik legjobb amerikai egyetemen, a Stanfordon ismerkedtek olyan gyakorlatokkal, amelyek segíthetnek megoldani ezt a problémát. Ott persze már az alapfelállás is más, mert sokkal nagyobb különbségek vannak a gyerekek között, mint itthon. A bevándorlók sokszor eleve nem is tudnak angolul, de a színesbőrűeknek is lehetnek nyelvi problémáik, hiszen másfajta angolt beszélnek, mint a fehér középosztálybeliek.
“Az amerikai tanárképzésben sokkal erősebb az a felfogás, hogy az oktatást gyerekközpontúvá kell tenni. Egy konferencián meghallgattunk egy nagyon befolyásos oktatáskutatót, aki amellett érvel, hogy az oktatást közel kell vinni a gyerekekhez, és meg kell találni a nyelvet, amit beszélnek. Minden gyereknek van tudásvágya, de csak kiöljük belőlük azzal, hogy egy nagyon idegen környezetet teremtünk nekik. Ezért szerinte nyugodtan be lehet vinni a gettóangolt az iskolába, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat, és szépen lassan alkalmazkodni fognak majd a hagyományos elvárásokhoz is” – mondta Messing.
De a nyelvi különbségek ennél finomabban is megjelennek. Kende erre azt a példát hozta, hogy az amerikai, középosztálybeli szülők gyakran kérdésbe csomagolva adnak utasításokat a gyerekeiknek. Például azt mondják: “elmész fürödni?”. A középosztálybeli gyerek tudja, hogy ez azt jelenti, fürödni kell mennie. Rosszabb helyzetű családokban viszont inkább konkrét utasításokat adnak, ezért egy ilyen környezetből származó gyerek simán nemet mond az iskolában, ha megkérdezik, használja-e színes ceruzát. Ebből aztán mindenféle konfliktusok származhatnak, ha a tanár nincs tisztában ezekkel a finomságokkal.
Arról persze Amerikában sincs egyetértés, hogy jó ötlet-e hiphopolva órát tartani, mint ez a híres kutató javasolja, de Messing és Kende szerint a lényeg, hogy “a gyerekközpontúság, a gyerek elfogadása és az empátia ott már alapvető norma, amitől mi még nagyon messze vagyunk. De hiába a módszertani tudás, ezek csak akkor működnek, ha sokféle gyerek tanul együtt. Lehet bármilyen csodálatos egy tanár, ha egy osztályba csak nyomorúságos helyzetben levő, szegénységgel küzdő családok gyerekei járnak” – mondta Kende.
Ha egy kezdő tanár Magyarországon mégis megtanulja, hogyan lehet hatékonyan dolgozni különböző helyzetű gyerekekkel, még mindig semmi sem motiválja arra, hogy tényleg őket tanítsa. A legtöbben igyekeznek jobb iskolákban elhelyezkedni, ahol eleve motivált, olvasott és éles eszű gyerekekkel találkoznak, akikkel könnyebb szót érteni.
Ez más országokban is így van, de jó néhány helyen plusz ösztönzőket találtak ki, hogy a legjobb tanárok ne az elitet, hanem a rászorulókat tanítsák. Az ausztráliai Brisbane-ben például az első év végén kiválasztják a húsz legjobb tanárképzős hallgatót, akiknek felajánlják, hogy csatlakozzanak egy elit klubhoz. Aki igent mond, az a többieknél sokkal több órát vehet fel, többet kell tanulnia, és külön kiképzik a hátrányos helyzetű gyerekekre. Óriási megtiszteltetés ebbe a klubba tartozni, ezért akinek felajánlják, az általában örül neki.
A hallgatók ezután még mindig eldönthetik, hogy milyen iskolában helyezkednek el. Akik vállalják, hogy valamelyik kisvárosba mennek a középső, fejletlenebb országrészben, azoknak gyorsabban nő a fizetésük, és 2-3 év alatt annyit ugranak az életpálya-modellben, mint a Sydney belvárosában tanítók 25 év alatt. Messing úgy tudja az egyetem egyik munkatársától, hogy húszból csak egy diák akar mégis elit helyen tanítani. Hasonló felfogással találkoztak a Stanfordon is, ahol a tanárképzősökbe folyamatosan sulykolják, ők csinálják a világon a lehető legmenőbb dolgot, és óriási a társadalmi felelősségük, mert vissza kell menniük a saját közösségükbe.
“Találkoztunk egy kínai példával is, ahol az ösztöndíjért cserébe kötelezővé tették a hallgatóknak, hogy menjenek fejletlenebb régiókba tanítani. Mivel ott ez nem választás kérdése, óriási ellenállásba ütközik”. Ehhez képest Magyarországon hiába vezették be az életpálya-modellt, ami akár jól is működhetne, minden tanár ugyanannyit keres, függetlenül attól, hogy hol dolgozik. Sőt, ha valaki egy borsodi faluban tanít, az inkább megbélyegző, nem dicsőség.
Igaz, Ugrai János szerint a kormány az utóbbi években tett egy jó lépést a másik irányba azzal, hogy bevezette a Klebelsberg Képzési Ösztöndíj Programot. Ebben a tanárszakos hallgatók az ösztöndíjért cserébe vállalják, hogy a diploma megszerzése után az általuk megjelölt három megyében abban az iskolában kezdenek tanítani, ahová a Klebelsberg Központ küldi őket. Ott legalább annyi időt el kell tölteniük, ameddig ösztöndíjasok voltak. Ezt persze sokan röghöz kötésként értelmezhetik, ezért Ugrai szerint fontos elmondani a diákoknak, hogy azok válasszák, akik tényleg elkötelezettek a téma iránt, és nem vágynak rögtön Budapestre vagy Győrbe.
Anna úgy látja, egy ausztrálhoz hasonló program Magyarországon is jó lenne, de neki a pénznél sokkal fontosabb lenne, hogy hozzáértő mentor segítse a munkáját, nem az általa ismert “droid, aki csak lecseszni tudja az embert”.