A szombati nyár utolsó pillanataiban még bizakodva nyalt bele a naplemente az izgatottan felhevült városi flaszterbe, még úgy verték vissza a fák zöldülő levelei az utolsó narancsfényű napsugarakat, mintha mindig is így lett volna, mintha sosem láttak volna felhőt, és az esőcseppek hangja is olyan távolról visszhangzott már, hogy nem is tűnt valóságosnak ebben kora nyári napdagonyában.

Hanem a vasárnap hajnali szürkeség ráébresztette az országot, hogy még csak április van, és ilyenkor még a felhők is kikövetelik jogos jussukat a napfényből. És ma annyian gomolyogtak a sugarak útjába, annyian vámolták meg a meleggel felpakolva nekiinduló nyarat, még mielőtt elérte volna a háztetőket vagy a türelmetlenül nyújtózkodó, a havat magukról már lerázó és nyári köntösükre váró növényeket, hogy végül nem is engedtek át belőle semmit, és a felhőké lett mindaz, amire pedig odalent is annyira vártak.

A nyár azért csak nem adja fel ilyen könnyen, és újratölti a felhők révén kiürített utazóládáit, még épp időben ahhoz, hogy a melegség elérje a tegnapi napon felbuzdulók fűasztalra terített piknikkosarait, hogy a huszonöt fok úgy melegítse fel a hidegtálak körül a felhőkre sandító aggodalmaskodókat, mint huszonöt bágyadt lehelet a kihűlve a száj elé tartott kezet.

És az aggodalom nem is teljesen hiábavaló, ha talán túl hamari is. Mert végül mégis eljön, amit a hajnal megsejtetett a borúlátóbbakkal, és a harmadik áprilisi vasárnap hosszú órák észrevétlen, de derekas küzdelme után végül megadja magát a szürkeség ostromának, és ez, ha mástól nem, hát az első esőcseppek kijózanító frissességétől végül eltagadhatatlanul egyértelművé válik.

De minderről vasárnap este még csak a kiválasztott kevesek szereznek tudomást, a délnyugati tájak lakói. A többiek még nyertek maguknak egy rövidke egérutat a hiábavaló, de kiirthatatlan vakhit felé, hogy nem minden sötét felhő hoz magával záport, és pont ez, ez a vasárnap esti lesz végre az az alkalom, amikor elkerülhető az elkerülhetetlen.

Őket majd hétfő reggel veri fel az úgy felejtett napfénytetőn diszkrét monotonitással doboló eső, hogy dobbanásról dobbanásra úgy süllyedjenek bele az elfogadásba, ahogy a friss víz ereszkedik saras puhasággal a felső földréteg alá. Lesz két homályos napjuk várni a visszatérő melegséget; lesz két napjuk azt ismételgetni, hogy nem eshet örökké, vagy hogy ha odébbállnak a felhők, mindig kiderül, hogy akkor is ott a nap, ha ők nem látják.

Vagy tenni az egészre, végül is ez csak az időjárás, és kész.