Az Őrségben nyaraltunk tavaly, és szinte minden nap bementünk Szentgotthárdra bevásárolni, ebédelni, patikába vagy a fürdőbe. Így fedeztem fel az alig kilencezres város központjában egy rozsdás vaskaput, a vaskapu fölött a kiírást: SZENTGOTTHÁRDI KASZAGYÁR. Tudtam, hogy ide vissza fogok jönni, mert ugyan némely perverziómban a családom tagjai is kénytelenek velem osztozni (villamosok, trolik, halott sínek, SZEOL, Everton), azonban a lepusztult gyárakban való barangoláshoz eddig csak módjával engedtem őket közel.

Kis utánaolvasással kiderült, hogy hajdanán nagy ipari élet volt a városban, a dohánygyár és a téglagyár mellett működött itt svájci óragyár, olasz selyemgyár és az osztrák kaszagyár. Mind a Monarchia alatt létesült, mivel – nincs új a nap alatt – akkoriban a kormányzat különféle kedvezményekkel csalogatta az országba a külföldi tőkét.

Gyárból elmegyógyintézet

A régi gyárakat elsodorta a történelem, az óragyár már 1925-ben bezárta kapuit, az épület ma a megyei kórház része, a dohánygyárat a második világháború után számolták föl, az épületből elfekvő és elmegyógyintézet lett, a selyemgyár helyén kisebb üzemek vannak. 

A munkanélküliség mégsem jellemző Szentgotthárdra, hiszen közel negyedszázada működik itt az Opel-gyár – sok egykori kaszagyári dolgozót átvettek –, erősödik az idegenforgalom, és ne feledjük: az osztrák határ nyugatról zárja le a várost, sokan nap mint nap ingáznak a két ország között. 

Jégveremmel szemközt a báró háza

Bárcsak minden kívánságom így teljesülne. Egy évnek se kellett eltelnie, megint itt állok a kaszagyár előtt, a kerítésen kívül balról egy lepusztult kis putri, jobbról egy hasonlóan ramaty állapotban lévő nagy társasház. És hamarosan megérkezik sokat látott kék Peugeot-jával az egykori gyár utolsó műszaki igazgatója, a 78 éves Kovács Gyula.

Kiderül, a lepusztult kis putrit a sarki hentes építtette valaha és jégveremnek használta, vagyis fagyasztóláda híján a télen begyűjtött jeget tárolta itt a hűvösben. (Úristen, mennyi, mennyi ilyen kidőlt-bedőlt, ma már nem létező funkciójú épületet látni országszerte, milyen szép lenne feltáblázni ezeket, azaz kiírni, mire szolgáltak régen – addig is, amíg össze nem omlanak.)

A másik, ma is lakott épületben a gyáralapító Wieser József báró és családja élt, amikor éppen Szentgotthárdon voltak. (Kovács Gyula, habár a létező szocializmus kellős közepén kezdett a gyárban suhancként, következetesen és hangjában mély tisztelettel báró úrnak nevezi az alapítót.)

Kérek egy szentgotthárdit!

A szentgotthárdi kaszagyár valaha fogalom volt. Hogy mást ne mondjunk: egy időben Magyarországon, ha egy paraszt bement a gazdaboltba kaszáért, akkor nem kaszát kért, hanem szentgotthárdit, ebből az eladó rögtön tudta, mit szeretne.

Egy másik anekdota szerint egy messzire származott embert egyszer Brazília mélyén megkérdeztek, hová valósi, és amikor lebetűzte Szentgotthárd városának nevét, a beszélgetőpartnere kis türelmet kért, és a pajtájából hamarosan egy kaszával tért vissza, amin az állt: Szentgotthárdi kaszagyár.

Reklámgrafika 1351-ből

"Őrségi lakos voltam ugyan, és a kaszagyárról tudtam, de sokat nemigen hallottam róla – meséli Kovács Gyula a gyárba kerülésének történetét. – 1960-ban végeztem el a technikumot, és megláttam az újságban egy álláshirdetést. Ez volt az első, amire jelentkeztem, fel is vettek. Enyém lett a 763-as gyári szám."

Kovács Gyula egy 57 éves gyárba lépett be. Vagy inkább egy 609 évesbe? A gyár jogelődjét 1351-ben a Salzburg mellett Mondsee-ben alapította az Aichhorn család, a Wieserék innen eredeztették a gyárat, ezt költöztették át a századelőn a kedvező magyar ipartörvények, az olcsó munkaerő, a gyár alatt folyó Rába és Ausztria közelsége miatt Szentgotthárdra. (A világ egyik legrégebbi reklámgrafikája amúgy a gyár 1351-ből származó, a 20. században is használt kígyó.)

TMK-sból műszaki igazgató

A második világháború után elüldözték a stájerországi mestereket, akik vendégmunkásként nem árulták el a magyaroknak a féltve őrzött tudásukat. A korabeli tudósítás szerint a gyáriak nem estek kétségbe: "Évek óta lesték a mesterek mellett a kaszagyártás titkát és jól ellesték; most színmagyar munkássággal dolgozik a gyár. Eleinte el-elrontottak néhány darabot, ám nem veszett az sem kárba, cipővédővasakat vágtak belőle."

Kovács Gyula  első munkahelye a TMK-részleg volt, gépeket javított, tartalék alkatrészeket gyártott, karbantartást végzett. A gyárban kéziszerszámokat, kapát, kaszát, ásót, lapátot, vívópengét gyártottak. Vívópengét? – kérdezek vissza.

"A hatszoros olimpiai aranyérmes Kárpáti Rudolf személyesen választotta ki a pengét. [Kárpáti éppen 1960-ban, Kovács Gyula munkába állása évében fejezte be pályafutását, a gyárba alighanem a szövetség munkatársaként, a válogatott kard fegyvernemi felelőseként látogatott.] Azt mondta, nincs két egyforma penge."

A legjobban őrzött város

A szocializmusban a gyár folyamatosan bővült, a fénykorban 1100 ember dolgozott itt. A kor divatjának megfelelően előbb egy szombathelyi és egy mosonmagyaróvári gyárral vonták össze, majd a Rába Vagon- és Gépgyárhoz került. Gyártottak ekkor már mindent. Munkagépekre tárcsát, boronát, talajjavítót, simítót, gyümölcsosztályozókat, sertés- és malac önetetőket, ketreces tojóházi berendezéseket, személy- és teherautó alkatrészeket.

A gyárnak különös stichet adott, hogy az osztrák határ mellett feküdt, kicsit már külföldnek számított, mivel a hidegháború évtizedeiben se közúton, se vasúton nem érkezhetett meg senki úgy a kisvárosba, hogy ne igazoltatták volna. "Kiküldetésből jöttem egyszer hazafelé a vonaton, amikor Szombathely után, mint rendesen, igazoltattak. Azt mondta a rendőr, hogy Kovács Gyula körözés alatt áll, ezért szálljak le a vonatról. Mondtam neki, hogy nézze meg, én szentgotthárdi lakos vagyok, megyek haza. Őt az nem érdekli, Kovács Gyula körözés alatt áll. Végül a körmendi kapitányságon töltöttem az éjszakát."

Kaszaszélesítő vagy jazzdobos? Egyre megy

Aki járt már valamelyik lepusztul kelet-magyarországi iparvárosban, ahol a bezárt gyárakból az égvilágon minden vasat elhordtak, annak elképzelhetetlen látvány tárul a szeme elé a szentgotthárdi kaszagyárban. Nemcsak hogy megvan még egy csomó gép, be is vannak számozva, mert a cél az, hogy múzeumban mutogassák őket. De megvannak a kaszaszélesítők magas támlájú székei, az irodák ablakain a függönyök, a falon festmények, még írógépet is találni.

A hatalmas farkaskalapácsok 200-szor sújtottak le egy perc alatt, a kaszaszélesítőknek a másodperc töredéke alatt kellett az üllő alá dugniuk a kaszát, sarlót, pengét. Ha tízből egy kaszaélsítő megfelelt, az már jó volt, olyan ütemérzéküknek kellett lenni, mint egy jazzdobosnak.

"Reggel 6-ra értem be, fél 7-ig, az irodai munka kezdetéig volt még időm, olyankor mindig itt voltam, néztem, hogyan dolgoznak a farkaskalapáccsal. Mindig ingerem volt kipróbálni, de nem mertem, féltem a lebőgéstől. Úgy mentem nyugdíjba, hogy egyszer se próbáltam" – mondja Kovács Gyula.

Merevrészegség a családi sörtől

A munkakörülmények embertelenek voltak, nem csoda, hogy a gyár vezetése szemet hunyt a mérsékelt alkoholfogyasztás fölött sőt, jó ideig családi söröket legálisan is be lehetett hozni, egészen addig, amíg egy művezető hullarészegre nem itta magát. Az utolsó halálos baleset jóval 1960 előtt történt, akkor egy csiszolókő robbant szét.

"Az irodaépületre ki volt rakva egy fekete zászló azon a napon, amikor kezdtem a gyárban – meséli. – Egy kovács halt meg, éppen róla beszélgettek. Hány éves volt? Majdnem hatvan. Szép kort élt meg, mondták. Az igazság az, hogy a kovácsok korán haltak, viszont imádták a munkájukat. Volt bennük büszkeség, rátartiság, azt is meg akarták oldani, amit a gép nem tudott, szívüket, lelküket beleadták a munkába."

Halálra keresték magukat

A munkaerő nemigen cserélődött, ahogy Kovács fogalmaz: "A dolgozók nyolcvan százaléka nem jött-ment, hanem lebökött itt". A kilencvenes években volt, aki egy-két év után már az Opelből jött vissza kevesebb pénzért, mert nem tudta megszokni az ottani légkört. A kovácsok meg pláne nem vágyódtak el máshová. A szakmai büszkeségen túl ennek egy igen gyakorlati oka is volt: a pénz. A hetvenes-nyolcvanas években olyan darabbér volt megállapítva, hogy akár 20 ezer forint fölött is kereshettek, miközben az átlagfizetés néhány ezer forint volt. Az ilyen összegű kifizetésekhez minden esetben vezérigazgatói engedély kellett.

Elhagyjuk a kovácsok birodalmát, ami hajdan egy barokk stílusú malom volt. Megnézzük a düledező melegüzemet, a forgácsüzemet, elhaladunk a kémény tövében, és ekkor már a jó hosszúra nyúlt végjátékról beszélgetünk. A nyolcvanas években, amikor már a Rábához tartozott a gyár, Horváth Ede, a Rába mindenható vezérigazgatója elhatározta, hogy a város szélén új gépgyártó üzemet épít. Meg is építette, de mire a termelés megindulhatott volna, a keleti piacát vesztett szentgotthárdi gyár levált a Rábáról. Végül ebben az üzemcsarnokban kezdték el gyártani 1992-ben az Opel Astrákat, miután a General Motors vegyesvállalatot hozott létre a Rábával.

Belepusztultak az önállóságba

Az önállósodott kaszagyár részvénytársasággá alakult, már csak háromszázan dolgoztak benne. A rendszerváltás csúnyán elbánt a kaszagyárral: a szovjet export bedőlt, a téeszek megszűntek, a talajmegmunkálók nem kellettek, ráadásul a határok megnyitásával a gazdák tömegesen hozták be a burgenlandi parasztok olcsó, levetett gépeit.

A Horn kormány alatt jött a gyorsított privatizáció, bagóért vették meg a gyárat, és hamarosan már csak egyetlen kérdés volt: ki tudják-e fizetni a dolgozók nagy részének a végkielégítést, hogy a maradék állománnyal nyereségessé tudjanak válni. Az utolsó években minden egyes nappal nőtt a cég vesztesége, az utolsó hónapokban már csak 120 ember dolgozott a gyárban.

"Hadd ne mondjam – válaszolja az életét egy munkahelyen töltő Kovács Gyula arra bugyuta kérdésre, hogy milyen érzés volt az utolsó napon bejönni dolgozni. – Amim van, amire jutottam, azt mind a gyárnak köszönhetem. Az utolsó nap? A nagycsarnokban volt egy összeröffenés, ott jelentették be, amit már tudtam: hogy 2002 januárjától kész. Keserves volt."

Ha igazán gazdag ország lennénk és figyelmünk nem csak addig terjedne, hogy ész nélkül ütjük rá a hungaricum pecsétjét mindenre, amit magyarnak gondolunk, akkor minden másképp lenne: a területet több milliárdos költséggel rekultiválták, azaz két méter mélységig a földet elszállították, a város visszakapta az egyik központi részét, vízipark, sétány, lakópark, bevásárlóközpont épült a hangulatos Rába-partra, de maradt egy épület a 19. századból, egy hajdani barokk malom, ahol Wieser József báró 1902-ben beindította a kaszagyárat, és ahol most festékszagú múzeumban mutatják be az ódon gépeket, egynémelyiket működés közben. A kipofozott, egykor düledező jégverem előtt pedig tábla hirdeti, hogy mi az.

A fotós utószava

Soha nem felejtem el a napot, amikor először jártam a kaszagyárban. 

Szentgotthárdon nőttem fel, ott dolgozott édesapám és nagyapám is. Talán nem is nagyon akad olyan tősgyökeres család a városban, amelyik valamilyen módon ne kötődne a gyárhoz. Apu is mesélt elég sokat azokról az időkről, és kocsmapultok sarkáról is számtalan anekdotát hallgattam végig a gyárról, de valamiért ezeket a sztorikat soha nem kötöttem ahhoz a városba ékelődő nagy komor omladozó monstrumhoz. Bár vannak halvány emlékeim a délutáni műszakváltást jelző légvédelmi szirénára emlékeztető hangról, talán még füstölni is láttam azt a rohadt nagy kéményt, amit szinte mindenhonnan látni a városból, istenigazából nekem már nagyon régóta úgy tűnt, mintha az a gyár már idők kezdete óta zárva lenne. Ahogy a várost keresztülszelő Rábára nézve sem gondolkodik el senki, hogy mióta van ez itt, a gyár is inkább olyan volt nekem, mint valami természeti képződmény, ami csak úgy a táj része.

Aztán valamikor 2004 környékén megvásároltam az első tükörreflexes fényképezőgépemet, és ahogy nagyon sok kezdő hobbifotóst, hirtelen vonzódást kezdtem érezni az elhagyatott omladozó épületek iránt, mert ha valahol, akkor ott aztán biztosan iszonyú „művészi” fotókat lehet készíteni! Azt tudtam, hogy valamilyen formában őrzik a gyárat, szóval nem volt más hátra, mint szépen csendben bemászni.

Pár nappal később valamikor kora délelőtt megérkeztem teljes harci díszben a helyszínen. Körülbelül egy órát toporoghattam a gyár körül, mire találtam egy helyet, ahol be tudtam, vagy talán inkább be mertem mászni. Az első pillanatokat talán ahhoz tudnám a legjobban hasonlítani, mint amikor az ember először húz búvárszemüveget és pillant le a tengerbe, és rájön, hogy bár eddig nem látta, a víztükör alatt végig ott volt egy másik világ. A farkaskalapácsokat láttam meg először, emlékszem, azon gondolkodtam, hogy életemben nem láttam még ilyen fura szerkezeteket, és elképzelésem sem volt, hogy mi a jó istenre használhatták ezeket. Az elején volt bennem egy kis félsz, elvégre mégiscsak tilosban járok, és állványra szerelt fényképezőgéppel nem a legkönnyebb futni, de aztán a kíváncsiság pillanatok alatt söpörte el az egészet, elkezdtem felfedezni a helyet, a számtalan furcsa szerkezetet, az falon felejtett meztelen nős naptárakat, a szerszámokat, amiket talán egy melós tett le a helyükre az utolsó munkanapján. Nincs jobb szó, megbabonázott a hely. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy rámesteledett. Amikor este hazaértem, mondtam faternak, hogy képzeld, a kaszagyárban fotózgattam, végül oda lyukadtunk ki, hogy én mutogattam a képeim, ő pedig elmagyarázta, hogy tulajdonképpen mit is fotóztam.

Néhány nap múlva újra visszamentem, aztán egy hét múlva megint, és szépen lassan a saját kis bevett szeánszommá vált, hogy nappal a kaszagyárban fotózok, majd este faterral nézegetjük a képeket, ő pedig sztortizgat, és mindent elmagyaráz. Lassan kialakult egy furcsa kapcsolatom a hellyel, és valahol már a magaménak éreztem azt a gyárat, ahol soha nem dolgoztam, és nosztalgiát éreztem olyan emlékek miatt, amik nem az enyémek voltak.

Azóta fater sem tud már mesélni, és a kaszagyár is egyre közelebb kerül a lebontáshoz, de azért mindig hálás leszek a sorsnak, hogy még ha haldoklásában is, de meg tudtam ismerni ezt a történetet, és egy olyan helyet, ami nélkül ma Szentgotthárd közel sem lenne, az ami.