Fél évszázadon át nem lehetett elképzelni nélküle szilveszteri kabarét. Védjegye lett jellegzetes testtartása, ahogy a jobb kezével a színházi függönybe kapaszkodva konferál. Kiállt a színpadra és szövegelt. Igazi stand-upos volt, bár ezt akkoriban nem így hívták. Szerinte ebben a műfajban három nehéz dolog van: bejönni a színpadra, kimenni a színpadról, és ami a kettő közé esik... A 115 éve született Kellér Dezsőre emlékezünk.
Kellér Dezső 1905 decemberében született Budapesten, a túlnyomórészt háromemeletes, körfolyosós bérkaszárnyákból álló erzsébetvárosi Csikágóban. Nemcsak ő, hanem két évvel idősebb bátyja is újságíróként kezdte, de míg Andor szépirodalmi babérokra tört, Dezsőt már fiatalon magával ragadta a kabaré világa.
Nemrégen a rádió műsorában olvastam ezt a furcsaságot: „Fiatal humoristák estje”. Pontosan úgy hatott rám, mintha azt olvastam volna, hogy „öreg hosszútávfutók mérkőzése”. A humorista elnevezéshez valahogy nem illik a fiatal jelző. A humorista lehet bölcs, lehet fanyar, lehet kesernyés, csak egy nem lehet: fiatal. Illetve lehet fiatal is, de akkor is öregnek képzeljük.
Mert a humorhoz sok élettapasztalat szükségeltetik.
De hát akkor ők miért nevezik magukat mégis fiatal humoristáknak?
Az a gyanúm, hogy ez csak ürügy. Ezen a címen akarnak elöl felszállni az irodalom autóbuszára.
Huszonkét esztendős korában mutatta be első kabarétréfáját a Komédia Kabaré. A húszas évek végétől kezdett kuplékat, dalszövegeket és kabaréjeleneteket írni. 1933-ban szerepelt először konferansziéként a Teréz körúti Színpadon.
Leltározás közben valahonnan, az egyik fiók mélyéről előkerült egy kis egyfelvonásos, amelyet húszéves koromban írtam. Elolvastam, és úgy találtam, hogy ma is előadható. Majd beadom valahova. Nem is változtattam rajta sokat, csak a főszereplőre vonatkozó instrukciót írtam át.
Az eredetiben így szólt:
MIKLÓS deresedő halántékú, táskás szemű, negyven körüli idősebb férfi, fáradtan becsoszog.
A mostani változatban:
MIKLÓS jó külsejű, életvidám, negyven körüli fiatalember, ruganyos léptekkel lép be.
Fél évszázad alatt hamisítatlan védjegyévé vált jellegzetes testtartása, ahogy a jobb kezével a színházi függönybe kapaszkodik, miközben poénokat szór, szellemesen csipkelődik, finoman gúnyolódik, azaz konferál.
Csak nekem tűnt fel, vagy más is észrevette? Ha a tévé a futballpályáról közeli képet ad, mindig egy futballistát látunk, aki éppen sercint egyet. Vajon a kamera szándékosan megy rá akkor a futballistára, hogy megörökítse a sercintést, vagy a futballista azért sercint, mert megérzi, hogy a kamera felé irányul? Az élet tele van rejtélyekkel...
A szépnek, mint esztétikai kategóriának, többféle meghatározását ismerjük. Pár évvel ezelőtt egy újjal találkoztam egy bokszmeccs közvetítése alkalmával.
Riporter: – Csodálatos balegyenes! Ha jól látom, a lengyel versenyzőnek leszakadt a füle. Bravó, Jancsi, ez szép volt!
Élete során írt filmforgatókönyveket (A selejt bosszúja, Férjhez menni tilos!, Minden kezdet nehéz stb.), operettlibrettókat (Három tavasz), több mint kétszáz kabaréjelenetet. Népszerű magyar nóták (Paplak mellett lakik a Katika, Valahol az ember mindig elhibázza, Nem tudom, az életemet hol rontottam én el stb.) egész sora fűződik a nevéhez.
Talán semmi nem vesztett annyit a rangjából, mint a taps. Pedig a Hold tekintélye is megtépázódott, amióta nem verseket írnak róla, hanem helyszíni tudósítást. Sőt a csóknak is sokat csökkent az értéke azzal, hogy a diszkrét félhomályból kikerült a nagy nyilvánosság elé. De a taps devalválódott a legjobban. Már ott tartunk, hogy a rádióban, tévében, különböző rendezvényeken a kedves nézők és hallgatók nem spontán elragadtatásból, hanem felszólításra tapsolnak. Tapsoljuk meg! – mondja a műsorvezető, és már dübörög a taps. Ha egy irodalmi vetélkedőn, arra a kérdésre, kiírta a Toldit, valaki hosszú töprengés után kiböki, hogy Arany János, akkor már az jön, hogy köszönöm, gratulálok, tapsoljuk meg. És zúg a taps, a fergeteges, viharos, dörgő, falrengető, eget verő taps. Ez valahogy nem jól van így: lejáratjuk a tapsot. Mert mi a taps? A siker fokmérője, a tetszés bizonyítéka, hálánk nyilvánítása azok iránt, akik a nagy élményt nyújtották. Mindenképpen ritka ünnepi megnyilatkozás és főleg önkívületi termék, legalábbis annak kellene lennie. De már régen nem az. Inkább az udvariasság mindennapi kötelező megnyilvánulása. Manapság a rádió hatos stúdiójában, ha a komikus csak annyit mond, naná, az anyósom, azt a meghívott közönség már olyan hosszan tartó tapssal honorálja, amilyen mondjuk Kolumbusznak járhatott Amerika felfedezéséért, persze még a Watergate-ügy előtt. Vagy láttam egy ifjúsági műsort a televízióban, kicsinyek versenyeztek, ki tudja messzebbre hajítani a papírhajót. Moskovits Gyurika lett a negyedik. Tapsoljuk meg őt is, mondta a műsorvezető. És amikor a kis tenyerek összecsapódtak, én nagyon elszomorodtam, mert arra gondoltam, hogy gyermekeinket így arra neveljük, hogy a jelentéktelent is tapssal jutalmazzák! De aztán ne csodálkozzunk!
Igazi nyelvújító volt: ő alkotta meg a magánszektor szóösszetételből a maszek szót, ami 1951-ben hangzott el első ízben egy konferansziéjában. Több poénjából is szállóige lett. Ezek közé tartozik a „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni”, amely Salamon Béla örökzöld előadásában vált ismertté.
Az én időmben, és ez a régmúltat jelenti, azt várták, hogy az udvarló nyilatkozzon. Manapság, hogy a szóvivő.
A jogi bikfanyelv furcsaságain is sokat élcelődött. A rendeletek nyelvezetéről című, 1955-ben megjelent humoreszkjében az író családja és vendégei azt a társasjátékot játsszák, hogy a Hivatalos Közlönyből felolvasnak egy tetszőleges rendeletet,
és utána az, aki meg tudja mondani, hogy mit tartalmazott a rendelet – hát azt megmondani nem lehet –, de úgy körülbelül, cirka, hozzávetőleg, hogy egyáltalán miről is volt szó benne –, szóval, aki azt meg tudja mondani, az kihúzza a kasszát. Hát kérem, nem akarok itt önöknek panaszkodni, de ezt a játékot én olyan balszerencsével játszom, hogy a feleségem már azt mondta: – Fiacskám, hagyjuk abba, mi ezt nem engedhetjük meg magunknak!
1951-től tizenkét éven át a Vidám Színpadon konferált, majd 1964-ben átszerződött a Thália Színházhoz, ahol másfél évtizedig szintén kabaréírói és konferanszié szerepet vállalt. 1979-től a Kis Színpadon lépett fel.
Fiatalabb éveiben különösen sokat szerepelt szilveszteri haknikon. A Színházi Élet beszámolt arról, hogy 1934 végén a pendlibajnokok Herczeg Jenő és Komlós Vilmos (Hacsek és Sajó) lettek, akik szilveszter éjszakáján nem kevesebb, mint tizennyolcszor (!) adták elő számukat. A listára felkerült Kellér Dezső is öt fellépéssel.
1962 szilveszterén a tévé műsorában Rátonyi Róberttel, akivel közösen konferáltunk, elkövettük azt a baklövést, hogy elnéztük az időt, és nyolc perccel éjfél előtt kívántunk boldog új évet a kedves nézőknek. Óriási ügy lett belőle, hetekig tárgyalták az ország minden részében. Ha két ember találkozott az utcán, megálltak a januári húszfokos hidegben, és erről a baklövésről értekeztek. Ha ugyan valóban baklövés volt, mert kis jóakarattal úgy is felfoghatták volna, mint diadalt: nyolc perccel hamarabb teljesítettük az évet, mint a kapitalisták. De hát lehet kívánni jóakaratot a szilveszteri műsorral kapcsolatban? A házunkban lakó maszek vízvezeték-szerelő már másnap dühösen elkapott a lépcsőházban, és szinte magán kívül méltatlankodott:
– Uram, ezt a botrányt! Nyolc perccel előbb csinálni újévet? Hát magukat agyon kellene verni!
– Nézze, uram – mondtam neki, emiatt mindenkinek joga van lamentálni, csak éppen magának nem. A múltkor, amikor leüzentünk, hogy folyik a csap, azt mondta, mindjárt feljön, és mikor jött fel? Három hét múlva. Most azért a nyolc percért van úgy oda?
Kellér Dezső, aki 81. életévében, 1986-ban hunyt el, a Leltár című kötetében (1976) már sokat foglalkozott az öregedés kérdéseivel:
Nem akarok új életet kezdeni. Örülök, ha a régit folytatni tudom.
*
Az öregedés egyik jele: az embernek minden eszébe jut, amit elfelejteni szeretne, és mindent elfelejt, amit szeretne, hogy eszébe jusson.
*
– Na, beszélj, te sokat átélt, sokat tapasztalt, öreg bölcs! Mi hozza közelebb egymáshoz az embereket?
– Egy jó látcső!
*
Valaki megkérdezte tőlem a minap:
– Te miért nem veszel autót?
– Azért – feleltem –, mert a vezetőnek előre is kell néznie, meg hátra is. Én pedig már inkább csak hátranézek.
*
Az öregeket nemcsak a termelőmunkában lehet eredményesen felhasználni, hanem arra is, hogy egy előkerült régi fényképen felismerjék: kik láthatók rajta?
*
Bármit változzon is a világ, az öregedő ember mindig szívesen idézgeti majd a múltat. Legföljebb azzal a különbséggel, hogy ötven évvel ezelőtt szakállas öregurak gondoltak vissza arra az időre, amikor ők még pelyhesállú ifjak voltak, ötven év múlva pedig majd pelyhesállú öregurak gondolnak vissza a mára, amikor ők még szakállas ifjak voltak.