Modernizálta a pápai államot, új alapokra helyezte a Vatikán és Itália kapcsolatát, körlevelet adott ki az Adolf Hitler által megtámadott német katolikusok védelmére. Utolsó enciklikájában el akarta ítélni az antiszemitizmust, a rasszizmust és a zsidók üldözését. Egy francia bíboros szerint – aki életének java részét a római Kúriánál töltötte – Benito Mussolini parancsára gyilkolták meg. Száz évvel ezelőtt iktatták be hivatalába XI. Pius pápát.
Achille Ratti 1857. május 31-én született a Milánótól északra fekvő kisvárosban, Desióban. Apjától, aki a helyi selyemfonó igazgatója volt, a szervezőképességét, anyjától a mély vallásosságot örökölte. A papi pályára atyai nagybátyja, az assói plébános hívta fel a figyelmét.
Hosszú évekig úgy tűnt, hogy az ifjú Rattit csak a tudomány érdekli.
A milánói Liceo Parini elvégzése után kitűnő eredménnyel abszolválta a teológiát. Miközben 1878-ben pappá szentelték, elnyerte a teológia doktora címet, behatóan tanulmányozta a kánonjogot, majd filozófiából is letette a doktorátust.
1882–1888 között Padovában tanított, míg 1888-tól több mint két évtizedig a milánói Biblioteca Ambrosianában dolgozott, amelynek 1907-től igazgatója volt. Elismert szakértőjévé vált az ősi egyházi kéziratoknak. Tagjai közé választotta a lombardiai tudományos és irodalmi intézet, valamint az Olasz Történettudományi Intézet is. A tudósra felfigyelt X. Pius pápa is, aki 1911-ben felkérte a vatikáni könyvtár alprefektusának. Három év múlva már ő volt a könyvtár vezetője.
Ratti szolgálataira szintén igényt tartott XV. Benedek pápa, aki 1918-ban azzal a diplomáciai feladattal bízta meg, hogy legyen képviselője az újraszervezett Lengyelországban. Varsóban határtalan bátorságáról is tanúbizonyságot tett.
Amikor a Vörös Hadsereg 1920-ban már Varsót fenyegette, nem volt hajlandó elhagyni a lengyel fővárost.
1921 nyarán a pápa visszahívta Itáliába, és Milánó érsekévé nevezte ki. 1921. december 8-án megnyitotta a Szent Szív Katolikus Egyetemet.
Amikor XV. Benedek 1922. január 22-én meghalt, kevesen gondoltak arra, hogy Milánó érseke léphet majd az örökébe. A tudós és diplomata főpap hírében álló Rattit a Vatikánon kívül jószerivel alig ismerték. Mégis az esélytelen kardinálist a XX. század történetének leghosszabb konklávéján megválasztották a római katolikus egyház fejének.
A pápaválasztás első három napja eredménytelenül végződött. A napi két szavazáson senki sem tudott számottevő előnyt szerezni magának a jelöltek közül, úgyhogy a harmadik nap estéjén, február 5-én új irányzat bontakozott ki. A milánói érsek az érdeklődés középpontjába került, a kardinálisok egymásnak adták Ratti cellájának kilincsét. Végül a 43 bíborosból álló konklávé 14. szavazása sikerrel járt: felszállt a fehér füst. A döntő szót állítólag a pápát választó testület idősebb tagjai – köztük Csernoch János bíboros-hercegprímás – mondták ki.
A háromszáz éve élt XIV. Benedek óta XI. Pius volt az első tudós pápa, akit nyelvismerete, sokirányú műveltsége, szerteágazó nemzetközi kapcsolatai és a tudományos haladás melletti elkötelezettsége miatt is nagyra becsültek.
Az élet cselekvés
– szólt a jelmondata. De cselekvés közben sem vesztette el az iránytűjét, sohasem élt vissza a hatalmával. Rokonaival sem kivételezett, őket sem a magánlakosztályában fogadta, hanem a nyilvános kihallgatási teremben. Nekik is ugyanúgy szabályos kérelmet kellett benyújtaniuk, mint bárki másnak.
Mindig odafigyelt a kommunikációra. Ő kezdeményezte a Vatikáni Rádió megalakulását, hogy az egész világhoz szólni tudjanak. Irodáit telefonokkal és írógépekkel szereltette fel.
Elődeitől eltérően nemcsak székesegyházakat és hitbuzgalmi INTÉZMÉNYEKET restaurált, hanem az egész vatikáni államot modernizálta.
Bevezettette a központi fűtést, üzleteket, kórházat építtetett. Autóval közlekedett, sőt többször maga vezette az 1922-ben ajándékba kapott Fiat gépkocsiját, amely akkoriban olasz diplomáciai rendszámot viselt.
Kormányzati irányelveit az Ubi arcano Dei consilio kezdetű, 1922-es enciklikában rögzítette, míg pápaságának lényegét a Pax Christi in regno Christi (Krisztus békéje Krisztus országában) jelmondat foglalta össze.
Soha pápa alatt nem avattak annyi szentet és boldogot, mint az ő idejében. Összesen harminc szentté avatás és mintegy ötszáz boldoggá avatás történt pápaságának tizenhét éve alatt! Volt hívő, aki mindezt szellemesen úgy kommentálta, hogy
a nagy tolakodás miatt ki kell bővíteni a Paradicsomot, különben nem jut hely mindenki számára.
Pápaságának egyik jelentős eredménye a lateráni egyezmény aláírása volt 1929. február 11-én az olasz állammal. Érdekes egybeesés, hogy Benito Mussolini és Achille Ratti is 1922-ben Milánóból érkeztek Rómába, hogy átvegye egyikük a politikai, másikuk az egyházi hatalmat. Mussolini az olasz parlamentben tartott első beszédében, az új pápa pedig első enciklikájában fejezte ki reményét, hogy
mielőbb helyreáll a kapcsolat Krisztus országa és Itália között.
A megállapodás létrejötte előtt mintegy kétszáz megbeszélést tartottak az olasz kormány és a Vatikán képviselői. Ünnepélyes keretek között Mussolini és Pietro Gasparri bíboros írta alá az egyezményt, amely mindenekelőtt elismerte, hogy a katolikus apostoli római vallás az egyetlen államvallás Itáliában.
Rendezte a pápai állam közszolgáltatási ügyeit, és mint szuverén államnak – a nemzetközi jog alapján – minden kiváltságot biztosított. A pápa viszont elismerte a független Olaszországot Róma fővárossal és a savoyai házból származó királyokkal együtt. Külön cikkely intézkedett a pápa „szent és sérthetetlen” tekintélyének tiszteletben tartásáról. Az olasz állam vatikáni tulajdonba adta a régi palotákat, kastélyokat, villákat és egyházi intézeteket, biztosította a Vatikán adó- és vámmentességét, míg valamennyi kardinálisnak a hercegeket megillető tiszteletet.
A Szentszék eleinte nem mérte fel a nácizmus veszélyeit. Legalábbis Eugenio Pacelli bíboros, a Vatikán államtitkára – a későbbi XII. Pius pápa – 1933-ban olyan államférfinak nevezte Adolf Hitlert, aki szembeszáll a bolsevizmussal. A Vatikán 1933-ban meg is kötötte Németországgal a német katolikusok számára ideiglenesen védelmet nyújtó konkordátumot. Amikor azonban Hitler a konkordátumot megszegve megszüntette az egyházi iskolákat, a katolikus sajtót és egyesületi életet, a pápa 1937. március 14-én kiadta a kivételesen nem latin, hanem német nyelvű Mit brennender Sorge (Égő aggodalommal) kezdetű enciklikáját, amelyben elítélte a fajelméletet, a fajgyűlöletet, a nemzetiszocialista új pogányságot, továbbá az egyház- és vallásellenességet.
A KÖRLEVELET 1937 VIRÁGVASÁRNAPJÁN A NÉMET BIRODALOM 11 500 PLÉBÁNIÁJÁN OLVASTÁK FEL.
Georges Passelecq bencés szerzetes és Bernard Suchecky brüsszeli történészprofesszor XI. Pius elrejtett enciklikája című könyve szerint a pápa egy évvel később, amikor világossá vált számára, hogy a világ megállíthatatlanul a háború felé sodródik, ennél is tovább akart lépni. John Lafarge amerikai jezsuita szerzetest, a feketék szegregációját ostorozó munkák szerzőjét, aki éppen átutazóban tartózkodott Rómában, 1938. június 22-én magához rendelte. A szerzetest egy olyan enciklika tervezetének kidolgozásával bízta meg, amely elítéli a nácizmust és az antiszemitizmust.
Egyszerűen mondja benne azt, amit akkor mondana, ha pápa volna
– tanácsolta a feladattól szinte ledermedt szerzetesnek, aki két rendtársával – egy francia és egy német szerzetessel – három hónap alatt száz gépelt oldalnyi szöveget készített. A Humani Generis Unitas (Az emberi faj egysége) kezdetű enciklika minden addiginál élesebben ítélte (volna) el az antiszemitizmust, a rasszizmust és a zsidók üldözését. Állítólag Pacelli bíboros beszélte le XI. Piust az enciklika publikálásáról, attól tartva, hogy ez a katolikus egyház és hívei elleni újabb támadásokhoz vezetne Németországban.
Az enciklika kiadása XI. Pius halála után lekerült a napirendről.
A Vatikán 1972-ben erősítette meg az enciklikatervezet létezését, de a hivatalos állásfoglalás szerint a szerzetesek munkája mindvégig magántermészetű maradt.
Eugéne Tisserant, akit 1936-ban XI. Pius nevezett ki bíborossá, pappá szentelésétől kezdve hat évtizedig állt az egyház szolgálatában. Életének java részét a római Kúriánál töltötte – öt pápa bizalmas munkatársaként. Az ő visszaemlékezéséből tudható, hogy 1939-ben XI. Pius, noha beteg volt, keményen tartotta kezében az egyház ügyeit. Tisserant szerint a pápa jól látta, hogy rohamosan növekszik a világot fenyegető veszély. Azzal is tisztában volt, hogy az olasz fasizmus egyes vezetői szerették volna, ha Mussolini Hitler példájára ellenséges magatartást tanúsít az olasz egyházzal szemben. Ezért utasította a bíborost a hatóságok által nyomásnak kitett olasz püspökök összehívására, hogy egy előttük tartott beszédben elítélje a fasizmust. A püspökök kihallgatása előtt a nagybeteg pápa megkérte orvosát, hogy adjon neki erősítő injekciót, hadd legyen megfelelő erőben beszéde elmondásakor.
Ez az orvos nem volt más, mint Francesco Petacci, Clara Petaccinak, Mussolini szeretőjének az apja.
Az is tény, hogy néhány órával az injekció beadása után a pápa meghalt. Mindez persze lehet a véletlen műve is, de Tisserant meggyőződése szerint XI. Piust Mussolini parancsára gyilkolták meg 1939. február 10-én.
A teljes igazságot már aligha tudjuk meg.
(Borítókép: XI. Pius pápa. Fotó: Â Hulton-Deutsch Collection / CORBIS / Corbis / Getty Images)