Május 12-én, életének 96. évében elhunyt Schmidt Péter egyetemi tanár, az Alkotmánybíróság volt tagja – tudatta az Alkotmánybíróság. A reformkommunistából lett alkotmánybíró sokszor szembekerült a Sólyom László által vezetett testület többségi álláspontjával.
Schmidt Péter 1926. december 27-én született Mezőberényben. Szülei tanyás béresnek álltak, és eleinte kizárólag németül szóltak gyermekeikhez. Közöttük Péter volt a legidősebb, aki az óvodában sajátította el a magyar nyelvet.
18 éves korában súlyos sérülést szenvedett. Két ellentmondó parancs miatt a gyomai Nemzeti Bizottság egyik dűlőfelelősét keresve éppen hazafelé indult, amikor robbanószerkezetre lépett.
A baleset következtében elvesztette bal szeme világát, a jobb szemében pedig élete végéig megmaradtak a lőpordarabok.
Lovas kocsival beszállítottak Gyomára, ahonnan a negyven kilométerre lévő békéscsabai kórházba indultunk. Két napig utaztunk, mert a kocsikerék állandóan kiesett, és Mezőberényben ránk sötétedett. A kórház tele volt betegekkel és sebesültekkel, leszidták a beutaló orvost, hogy miért nem otthon kezelt jobb körülmények között. Csabán nem volt elég kötszer, csak hetente kétszer kötözték át sebeimet, azt is WC-papírhoz hasonló minőségű papírtekerccsel.
Az iskolát egy év késéssel tudta folytatni. Érettségi után belépett a kommunista pártba, majd csatlakozott a népi kollégistákhoz.
A kollégiumi mozgalom lelkesített, egyetértettem ugyanis azzal, hogy a mozgalom segítségével az értelmiség soraiba kell felemelni minden olyan munkás- és parasztgyereket, aki erre alkalmas.
Úgy lett joghallgató, hogy 1948-ban a közgazdaságtudományi kar elszakadt a Műegyetemtől, és a közigazgatási szakot áttették az állam- és jogtudományi karra.
Amikor apja 1949-ben visszatért a málenkij robotból, nehezen nyugodott bele fia pályaválasztásába. Amikor megtudta, hogy jogásznak készül, csak annyit kért, ne legyen se ügyvéd, se bíró, mert azok – ahogyan ő mondta – mind „népnyúzók”.
Tanulmányai végén megkapta az oklevelet, de a doktori fokozatot nem. Csak utólag, 1957-ben avatták jogászdoktorrá.
A kiváló képességű fiatalembert bent tartották az Egyetem téren.
Bekapcsolódott a kari pártszervezet és az alkotmányjogi tanszék munkájába, ahová előbb demonstrátornak, majd tanársegédnek nevezték ki.
Első kutatási területe az Állam- és Jogtudományi Intézetben a választójog volt. 1951-től lett egyetemi oktató, később az ELTE alkotmányjogi tanszékének vezetője, egyetemi tanár, 1980 és 1983 között pedig a kar dékánja.
A Kádár-rendszerben lojális párttagból fokozatosan reformkommunistává érlelődött. Amikor a Lakiteleken megalakult Magyar Demokrata Fórum meghívta egy tanácskozására, amelyen a választójog és a képviselet aktuális kérdéseiről kellett volna beszélnie, az MSZMP kulturális KB-titkára behívatta a pártközpontba, és közölte vele, hogy a Politikai Bizottság határozata alapján nem vehet részt az ülésen.
Tiltakozását Kádár Jánosnak is elküldte levélben, aki megvédte a PB álláspontját. 1989 januárjában a Politikai Főiskolán rendezett konferencián a hozzászólása után többen megkeresték, hogy nem értik, miért az MSZMP soraiban ülve mondta el a véleményét. Végül 1989 júniusában végső elkeseredésében levélben jelezte a pártból való kilépését.
Akkor ez a lépés lelkiismeretem megnyugtatását jelentette, különösebb jelentősége már nem volt.
1990 júniusában az első szabadon választott parlament alkotmánybírónak választotta. Mint egyszer elmesélte, már az első körben, 1989 novemberében – amikor az első öt alkotmánybírót választották – megkeresték, de azzal hárította el a felkérést, hogy amíg a pártok delegálják az alkotmánybírákat, nem vállal ilyen funkciót.
Sólyom László elnök vezetésével a többség olyan alkotmányvédelmet alakított ki, amely nem a hatályos Alkotmány szövegén, rendelkezésein nyugodott, hanem az európai alkotmányossági eszmények védelmét jelentette.
Eltérő álláspontja miatt többször is különvéleményt fogalmazott meg.
A halálbüntetés eltörlését kimondó határozat volt az első alkalom, amikor a többség és közte markánsan megjelent a nézetkülönbség.
A vita nem arról szólt, hogy el kell-e törölni a halálbüntetést vagy sem, hanem arról, megteheti-e ezt az Alkotmánybíróság. Különvéleményében arra hívta fel a figyelmet, hogy az Alkotmányban vannak olyan tételek, amelyekből levezethető a halálbüntetés tilalma, és vannak olyanok, amelyek ennek ellenkezőjét jelentik. Az ellentmondás feloldása pedig az ő meggyőződése szerint nem az Alkotmánybíróság, hanem az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. A testületben egyedül maradt az álláspontjával.
Alkotmánybírói mandátumának lejárta után nem vállalt közéleti szerepet.
1997-ig terjedt a közéletben való részvételem. Nyugdíjazásommal a folyamatokból kikerültem. Ez részben objektív okokkal magyarázható, részben tudatosan vállalt kívülre kerülés. Úgy érzem, egy új világ jött el, amelyik túllépett rajtam. Nem kívánok részt venni abban a tülekedésben, amely a »világ újrafelosztásáért« folyik. Megnyugvást számomra az jelent, hogy mindenkor mertem új gondolatokért kiállni. Az aztán más kérdés, hogy ezeket a kortársak és talán a jövő – mondhatnám: a történelem – hogyan fogja elbírálni.
Hosszú életet élt, 96. évében érte a halál. A kiadott kommüniké szerint az Alkotmánybíróság jelenlegi és volt tagjai, munkatársai Schmidt Péter személyében gyászolják az Alkotmánybíróság alapító tagját, valamint az egyetemi oktatót, az alkotmányjog-tudomány művelőjét.
(Borítókép: Schmidt Péter. Fotó: Rózsahegyi Tibor / MTI)