Az Index sorozata ritka vagy épp nagyon is sokakat érintő mentális betegségeket, pszichés panaszokat mutat be konkrét személyeken, egyéni sorsokon keresztül. A kilencedik részben a száraz november apropóján az alkoholizmust járjuk körül az 55 éves Attila segítségével, aki immár 5517 napja józan. A férfi „előző élete” – ahogy ő fogalmaz – 2007 októberében ért véget, amikor bevallotta magának: segítségre van szüksége.
Bár Attila – akinek a nevét kérésére megváltoztattuk, és a későbbiekben azt is eláruljuk, erre miért volt szükség – alapvetően jó kezdeményezésnek tartja a száraz novembert, a kihívás előnyét legfőképpen abban látja, hogy ebben az egy hónapban bárki könnyedén kiderítheti, milyen a viszonya az alkohollal.
„Ahhoz, hogy egy alkoholista változtatni tudjon a korábbi életmódján, ennél jóval több kell. Az érintettnek először is be kell vallania, hogy tehetetlen az alkohollal szemben, ez az első és egyben legnehezebb lépés” – kezdi az ötvenes éveiben járó férfi, aki több mint 20 évig ivott megállás nélkül.
Mint mondja, már kamasz korában kiderült, hogy „jól megy neki az ivás”, erre akkor derült fény, amikor édesapja a nyolcadikos ballagása előtt megkínálta egy pohár itallal, mire ő szemrebbenés nélkül lehúzott másfél deci likőrt. Később a baráti összejöveteleken is mindig úgy alakult, hogy míg a többiek beérték egy sörrel, neki annyi soha semmi nem volt elég.
Egy sok, tíz kevés – ez volt a szlogenem évekig
– idézi fel.
Miután a férfi a vendéglátásban dolgozott, bekerült egy olyan közegbe, ahol reggelente nem azt kérdezték meg tőle: hogy van, hanem azt, hogy mit iszik.
„Szépen lassan a mindennapjaim részévé vált az ivás, és csak akkor vettem észre, hogy baj van, amikor már haldokoltam. Eleinte vodkát ittam, de abból naponta minimum egy litert. Ez persze anyagilag igencsak megterhelő volt, így kénytelen voltam az olcsó borokra váltani, azokból 6-7 litert is képes voltam meginni – emlékszik vissza Attila, aki egy idő után alkohol nélkül már a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységet sem tudta elvégezni.
Innia kellett a szexhez, innia kellett a sétáláshoz, és innia kellett a vezetéshez is, több mint 20 évet ült a volán mögött úgy, hogy a kocsiban mindig kéznél volt a bor.
„Csak a Jóistennek köszönhetem, hogy bár magamat és az autómat rendszeresen összetörtem, másban soha nem okoztam kárt” – jegyzi meg.
Kívülállóként ezt talán nehéz elképzelni, de a férfi gyakorlatilag aludni sem tudott alkohol nélkül. Elvonási tünetei éjszaka is jelentkeztek, ezért rutinosan már az ágya mellé is bekészítette a vodkát vagy a bort. Felidézi, hogy általában éjjel fél 3-kor ébredt fel – amit egy idő után csak „az ördög órájának nevezett” – arra, hogy rázza a hideg, reszket, miközben le van izzadva. Nemegyszer erős szorongás, halálfélelem lett úrrá rajta.
Ilyenkor jól meghúztam az üveget, hogy reggelig tudjak aludni
– jelenti ki.
Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mire használta az alkoholt, az évek során rájött-e arra, miért volt szüksége az italra, azt felelte: azt a mámoros, rózsaszín ködbe burkolózó cukormázas világot igényelte, amit néhány pohár után mindig megkapott. Részegen mindig nagy tervei voltak, arról álmodozott, hogy rengeteg pénzt keres, és bejárja az egész világot. Kiemeli: ez végül azt követően sikerült neki, hogy az alkoholtól megszabadult.
A kiút eleinte szinte lehetetlennek tűnt. Bármilyen szörnyűség történt vele, a függőség mindig győzedelmeskedett. 1993-ban egy alkalommal például leállt a gyomra, az orvosok lemondtak róla, pedig ekkor még csak 26 éves volt.
A kórházban volt egy halálközeli élményem, talán sokaknak hihetetlenül hangzik, de voltam odaát. Aztán egy csoda folytán megmenekültem, mégsem ösztökélt arra ez a lecke, hogy változtassak. Ott folytattam, ahol abbahagytam, az eset után még több mint 13 évig ittam
– meséli Attila.
Ahogy teltek az évek, a férfi szép lassan mindenét elvesztette. Elitta nagyjából két ház vagy 15 autó árát, otthonából gyakorlatilag mindent eladott, csak a hűtőt tartotta meg, mert a bort hidegen szerette.
Mindeközben már a börtönbe kerülés veszélye is fenyegette, az utakon ugyanis olyan sok szabálysértést és bűncselekményt követett el, hogy 18 hónapot kellett volna ülnie. Édesapja ugyanakkor letette érte az óvadékot, ami egy jó kocsi árának megfelelő összeg volt.
„Hiába tudtam, hogy nagy a baj, ha meghallottam, amint valaki alkoholistaként beszél rólam, olyan érzés volt, mintha egy kést döftek volna a szívembe” – fogalmaz.
A fordulat 2007. október 13-án érkezett el.
„63 kilóra lefogyva az orvosok közölték velem, hogy már csak 2-3 hónapom van hátra. Ekkor már sehogy sem volt jó az élet. Rosszul voltam, ha ittam, rosszul voltam, ha nem ittam. Megfordult a fejemben, hogy felmegyek a padlásra, és felkötöm magam, de nem tudtam megtenni. Végül feltettem a kezem, és bevallottam magamnak, hogy segítségre van szükségem, mert tehetetlen vagyok az alkohollal szemben” – tekint vissza.
Attila nem sokkal később önként vonult be az elvonóra, pontosan tudta ugyanis, hogy egy zárt intézmény nyújtotta biztonság nélkül a leszokás akár végzetes is lehet – úgy véli, orvosi segítség nélkül az elvonási tünetekbe akár bele is halhatott volna.
Ezt követően csatlakozott az Anonim Alkoholistákhoz – emiatt a cikk elején említett névváltoztatás –, és immár 15 éve töretlenül jár a foglalkozásaikra, ahol egy 12 pontból álló önismereti program segítségével józanodik.
„Ott visszakaptam az önbizalmam, mert rájöttem, hogy milyen sokan járnak hasonló cipőben. Ma már elmondhatom, hogy 5517 napja nem ittam egy kortyot sem, az az előtti időszakra pedig előző életemként tekintek. Visszakaptam mindent, amit egykor elvesztettem, boldog vagyok, és rendszeresen segítek a kórházban a hozzám hasonlóknak. Minden sorstársamnak azt üzenem, hogy igenis van kiút az alkohol poklából, csak meg kell tenni az első lépést” – zárja sorait Attila, hozzátéve: ettől függetlenül örökre függő marad, biztos abban, ha most inna egyet, azonnal visszaesne. Éppen ezért soha többé nem néz a pohár fenekére.
Ahogy a cikksorozat korábbi részeiben, most is felkerestünk egy szakembert annak érdekében, hogy még pontosabb képet kapjunk az adott betegségről. Ezúttal dr. Trábert Attila pszichiáter, addiktológus főorvost hívtuk segítségül. A pécsi INDIT Közalapítvány, a KERT Addiktológiai Gondozójának vezetője a következőképp írta le az alkoholizmust.
A függőség alapvetően érzelemszabályozási probléma. A betegség krónikus, fokozatosan romlik, ezért nem az a fontos, hogy egy adott napon mennyit iszik valaki, sokkal inkább az: mire használja az italozást. Ha valaki az alkoholt mint külső menedzsert kezdi el alkalmazni, nem fejlődnek megfelelően a belső problémamegoldó mechanizmusai, miközben egyre kiszolgáltatottabbá válik. A fokozódó szerhasználat egyre több problémát szül, amit még több alkohollal lehet csak elviselni, így könnyedén kialakul az ördögi kör.
A függők életében sok a trauma, a bántalmazás, az elhanyagolás, a túlóvás, családjukban a diszfunkció számtalan módon előfordul. A függőség kialakulásához ugyanakkor nem szükségesek nagy traumák, sok kicsi sokra megy alapon szintén tud szenvedni az ember.
Gyakran felmerül a kérdés, hogy Magyarország valóban egymillió alkoholista hazája-e. A válaszom erre az, hogy ha csak félmillió alkoholbeteg van, akkor megnyugodhatunk? Sokan vannak. Sok a feszültség, a szorongás a mindennapokban, zárkózottak az emberek, az alkohol pedig könnyen elérhető, legális szorongásoldó. Szinte minden társas helyzetet átitat az alkohol, nem csoda, hogy sokan elcsúsznak. Éves szinten 10-15 ezer ember halála köthető az alkoholfogyasztáshoz. A hozzátartozók szenvedése csak tetézi a problémákat, ha családi szinten vizsgáljuk a betegséget, akkor több millió embert is érint a függőség, illetve annak szoros következményei.
Az érintettek gyakran azt hiszik, hogy elég, ha nem isznak. A felépülés ennél több. Az absztinencia nem végcél, hanem a kiindulási alap, mely lehetőséget teremt arra, hogy az illető megtanulja felismerni, megérteni a működéseit, és építő jellegű megoldásokat alakítson ki. A függők rendkívül érzékeny emberek, ez az érzékenység lehet irányíthatatlan és pusztító, ugyanakkor megszelídítve erőforrássá válik.
A felépüléshez közösségre van szükség, ahol értenek és megértenek, ahol elfogadnak, és kíváncsiak arra, hogy milyen vagyok, ahol lehetek önmagam, és nem kell a megfelelések miatt kialakított maszkjaim mögé bújnom. Ilyen közösségek vannak a rehabilitációs intézményekben, illetve az önsegítő közösségekben. Magyarországon is számos 12 lépéses önsegítő közösség működik, mint az AA (Anonim Alkoholisták), az NA (Narcotics Anonymous), az ACA (Alkoholisták és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekei) stb. Ezekben szerte az országban lehet már megfelelő segítséget találni.
A sorozat korábbi részeit ide kattintva érheti el: 1. rész (borderline személyiségzavar), 2. rész (skizofrénia), 3. rész (Tourette-szindróma), 4. rész (autizmus), 5. rész (bipoláris zavar), 6. rész (narkolepszia), 7.rész (anorexia),8. rész (pánikroham).
Hasonló tematikájú tartalmainkat pedig itt olvashatja.
(Borítókép: Index)