Rendkívül nehéz évet tudhatnak maguk mögött azok a családok, akik a februárban kirobbant háború következtében kénytelenek voltak búcsút inteni az otthonuknak. Bár a többség abban bízott, hogy karácsonyra rendeződik a helyzet, kívánságuk egyelőre nem teljesült, így most átmeneti intézményekben igyekeznek átvészelni az ünnepeket. Riport a Migration Aid Madridi úti menekültszállójáról.
A karácsony minden család számára az egyik, ha nem a legfontosabb ünnep. Ilyenkor feldíszítjük az otthonunkat, fát állítunk, sütünk-főzünk, miközben a gyerekek tűkön ülve várják, hogy jöjjön a Jézuska. Pontosan egy évvel ezelőtt még Ukrajnában is ebben a szellemben készültek az év legszebb időszakára, a családok még legmerészebb álmaikban sem gondolták volna, hogy a béke napjai meg vannak számlálva.
Februárban a háború következtében családok ezrei indultak útnak, és bár az év második felében kevesebb cikk született arról, hogy mi a helyzet a menekültszállókon, az önkéntesek áldozatos munkájának köszönhetően az élet sehol nem állt meg, az elmúlt hetek szinte mindenütt arról szóltak, hogy egy kis meghittséget, ünnepi hangulatot csempésszenek oda, amit most sokan – jobb híján – az otthonuknak hívnak.
„Nálunk is alakult egy úgynevezett karácsonyi munkacsoport, a közelmúltban arra törekedtünk, hogy még a körülmények ellenére is mosolyt csaljunk a menekültek arcára, úgy érezzük, hogy ez sikerült” – meséli a recepcióra belépve Végh Alexandra, a Migration Aid Madridi úti menekültszállójának egyik vezetője. Mint mondja: eleinte az is komoly fejtörést okozott, hogy egyáltalán mikorra időzítsék az ünneplést, az ukránok többsége ugyanis ortodox keresztény, így náluk a Julianus-naptár szerint január 7-én van karácsony. Az önkéntesek végül a szálló lakóival szavaztatták meg, hogy mikor legyen a közös ünneplés, és nagy meglepetésükre a zömében ukránokból álló menekültcsoport a december 24-ét szavazta meg, jelezvén, hogy nyitottak a helyi szokásokra.
A szállón átlagosan 100 fő tartózkodik, jelentős részük ukrán, de van néhány kárpátaljai család is. A gyerekeknek már december elejétől igyekeztek valamilyen aprósággal kedveskedni, a Migration Aid összefogott a szomszédos Vöröskereszttel, a kisebbeknek mézeskalácssütést szerveztek, míg a nagyobbaknak fényjátékkal, karácsonyi süteménnyel kedveskedtek, de közös főzésre és misére is volt példa.
Azt látjuk, hogy a lakóink nagyon igénylik az ehhez hasonló meghitt programokat, kell nekik valami kapaszkodó ebben a nehéz időszakban. A családok nagy része rendkívül traumatizált, van, akinek lebombázták az otthonát, és tényleg nem tudja, hogy merre tovább. Különösen nehéz helyzetben vannak a gyerekek, akiknek egyik napról a másikra kellett iskolát, óvodát váltani, integrációjuk még most is zajlik. Azt reméljük, hogy ezekben a napokban sikerül egy kicsit megidézni az otthon melegét, még akkor is, ha ez a karácsony soha nem fog a korábbiakhoz felérni
– mondja Alexandra, akit ezzel egy időben arra kérünk, hogy vezessen minket körbe a szállón. Elsőként az étkező felé vesszük az irányt, ahol egy ukrán házaspár épp reggelizni készül. Alekszander és felesége, Julia mindössze egy hónapja érkezett Magyarországra, miután az egyébként orosz származású, ám 22 éve Ukrajnában élő édesapának a migrációs központ jelezte, hogy jobban tenné, ha elhagyná az otthonát. Felnőtt gyermekeik hadkötelesek, még most is Dnyipropetrovszkban vannak, így a család, bármennyire is szeretné, nem tudja együtt tölteni a karácsonyt.
Nagyon aggódunk, hogy mi lesz a gyerekekkel, soha nem gondoltuk volna, hogy épp az ünnepekkor kell egymástól elszakadnunk – mondja elcsukló hangon Julia, akitől férje, Alekszander veszi át a szót. – Ahogy a legtöbb ukrán, úgy mi is csak január 7-én ünnepeljük a karácsonyt, míg az ajándék január 19-én, a Julianus-naptár szerinti újévkor jön. Érdekesnek találjuk a magyarországi szokásokat, az önkéntesek korábban például arra kértek minket, hogy készítsük ki a csizmánkat, december 6-án reggelre pedig volt is benne egy kis csomag, amin, bevallom, nagyon meghatódtunk, nálunk nincs ennek hagyománya. Persze borzasztó a mostani helyzet, de az a szeretet és kedvesség, amit itt kaptunk, részben kárpótol bennünket
– mondta a férfi, aki feleségével együtt jelenleg a vízumot várja, a család hosszú távon ugyanis Kanadában szeretne letelepedni.
A beszélgetéshez időközben a szintén ukrán Krisztina is bekapcsolódott, aki mindössze két hete tartózkodik Magyarországon. A fiatal nőből csak úgy kibukik, hogy sorstársaihoz hasonlóan ő is azt hitte, hogy a háborúnak pár napon belül vége lesz, állítása szerint az ukránok többsége még most is alig akarja elhinni, hogy a konfliktus ennyire elhúzódott.
„Csak reménykedni tudunk abban, hogy ez a rémálom mihamarabb véget ér” – jegyezte meg.
Szintén az étkezőben ismerjük meg Margitot, aki egyike azon kárpátaljai édesanyáknak, akik családjukkal együtt a Madridi úti menekültszállón húzzák meg magukat. Beszélgetésünk idején gyermekei, a hatéves Sándor és az ötéves Margarita már óvodában vannak, férje pedig dolgozik, a férfi már a háború kitörése előtt is Budapesten vállalt munkát.
Margit a gyerekekkel február 26-án indult útnak, kissé félve ugyan, de felidézi, hogy a határon való átjutás „maga volt pokol”.
Hatalmas volt a tömeg, mindenki dulakodott, lökdösődött, többen verekedésbe is keveredtek. Sajnos a hatéves kisfiam elesett, többen megtaposták, csak a szerencsén múlt, hogy nem esett komoly baja, viszont azóta is nagyon fél attól, hogy mi lesz, ha egyszer visszamegyünk Ukrajnába
– meséli megtörten a Munkács környékéről érkező édesanya, aki egyelőre nem tudja, hogy haza fognak-e térni valaha, mert bár Kárpátalja továbbra is érintetlen, a munkalehetőségek megszűntek, fűtés nincs, és az áramellátással is komoly gondok vannak, ráadásul a gyerekek is folyton azt emlegetik, hogy „otthon vigyázni kell, mert Putyin a puskájával folyton lövöldözik”.
„Egy darabig még biztosan itt leszünk, ezen a szállón a körülményekhez képest jól érezzük magunkat. A karácsonyt is itt töltjük, nekünk nem újdonság, hogy 24-én jön a Jézuska, Kárpátalján mi eddig is a magyar szokásokhoz igazodtunk. Furcsa, hogy most nincs saját karácsonyfánk, és nem tudunk úgy sütni-főzni, mint ahogy egyébként szoktunk, de a legfontosabb, hogy mindannyian épségben vagyunk, és szeretet van körülöttünk” – hangsúlyozta az édesanya.
Az étkező után a játszószoba felé vesszük az irányt, ahol a Kijevből érkezett Natasa vigyáz másfél éves gyermekére, Juliára. Nagyobbik lánya, Mása már óvodába jár, férje pedig dolgozik, jelenleg így telnek a mindennapjaik. A család még májusban jött át Magyarországra, és először egy internetes oldalon foglaltak le egy saját lakást, ám ott sokáig nem maradhattak, így kötöttek ki ezen a szállón.
Sajnos korábban arra is volt példa, hogy egész egyszerűen nem tudtuk, hol fogjuk tölteni az éjszakát. Örülünk, hogy befogadtak minket, számomra az a legfontosabb, hogy a gyerekek biztonságban legyenek
– mondja lapunknak Natasa, akit nagyon megvisel az új környezet és az, hogy mindenkitől távol vannak.
„Most még a gyerekek nagymamájával, édesanyámmal sem tudunk együtt ünnepelni, ő ugyanis még mindig Ukrajnában van. Most volt a születésnapja, szerettünk volna hazamenni hozzá, de nem tudtuk összehozni. Hosszú távon szeretnénk őt is idehozni, ott ugyanis nincs biztonságban, tartunk attól, hogy baja esik a bombázások közepette, de ha nem, akkor sem maradhat, a lakásában ugyanis nincs fűtés és áram” – meséli a kétgyermekes édesanya, akinek a nagyszülői segítség is jól jönne, a gyerekek mellett ugyanis nem tud időt szakítani a munkára és a lakáskeresésre.
„Az ukrán családokkal rendkívül elutasítóak a főbérlők, nem bíznak bennünk, így nem szívesen üzletelnek velünk, főleg így, hogy nálunk két gyerek is van. Remélem, hogy a nehézségek ellenére idővel találok egy olyan saját lakást, ahol meghúzhatjuk magunkat” – jelentette ki Natasa.
Szintén lakhatási gondokkal küzd az ugyancsak Ukrajnából érkezett Tánya, aki fiával, Nikitával még júniusban lépte át a határt. Anya és gyermeke először Siófokon próbált szerencsét, később azonban Budapestre kerültek, és most itt próbálják meg kialakítani az életüket. Jelenleg az egyetlen helyiség, ahol van egy kis privát szférájuk, az az a tíz négyzetméteres szoba, ahova minket is beengedtek.
A 12 éves Nikita csak azért tartózkodik a szállón délelőttönként is, mert tanulmányait online folytatta ugyanabban az ukrán intézményben, ahova a háború kitörése előtt is járt. Arra a kérdésre, hogy nem hiányoznak-e a barátai, rávágja, hogy de, viszont rögtön hozzáteszi, hogy a szállón szerencsére már szerzett újakat.
„Jól érzem itt magam, csak a saját szobám, a saját kis kuckóm hiányzik, ahol egyedül lehetek. Hiányzik emellett a cicám, akit szintén szerettünk volna magunkkal hozni, de féltünk attól, hogy nem bírja ki az utat. 13 éves, idősebb, mint én” – meséli Nikita, akitől édesanyja, Tánya veszi át a szót, és kiemeli, hogy fia rendkívül szereti az állatokat, rendszeresen járnak menhelyekre segíteni, ez nekik az egyik fő kikapcsolódási lehetőségük.
Az édesanya arra a kérdésre, hogy mit terveznek hosszú távon, úgy felel, hogy tavaszig egészen biztosan itt maradnak, abban bízik, hogy addig összespórol annyi pénzt, hogy albérletet tudjon fizetni. Azt sem tartja kizártnak, hogy örökre Magyarországon maradnak, mert bár szeretnének hazamenni, úgy véli, elsősorban a fia érdekeit kell szem előtt tartani, és Ukrajnában vélhetően még évekig, évtizedekig nehéz lesz boldogulni.
„Azt kértem karácsonyra, hogy érjen véget a háború” – mondja könnybe lábadt szemmel Tánya, majd a fia felé fordul, hogy tőle is megkérdezze, az ünnepek alkalmából mire vágyik a leginkább. Nikita ekkor elmosolyodik, és gondolkodás nélkül rávágja: „Én csak egy kutyát szeretnék, de azt mindennél jobban.”
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)