Egy nagyon nehéz korszakban, a második világháború végén vette át az Egyesült Államok irányítását. Élete végéig meg volt győződve, hogy az atombomba ledobásával sok amerikai és japán emberéletet mentett meg. Ötven éve, 1972. december 26-án hunyt el Harry S. Truman, az USA 33. elnöke, aki tisztségét 1945 és 1953 között töltötte be. A történészek szerint a nagy amerikai elnökök közé sorolt vezetőről Hahner Péterrel, a Rubicon Intézet főigazgatójával beszélgettünk.
Harry S. Truman mindössze nyolcvankét napja volt az Egyesült Államok alelnöke, amikor 1945. április 12-én Franklin D. Roosevelt agyvérzés miatt meghalt. Mennyire volt felkészült az elnökségre?
Tíz éven át, 1935 óta az Egyesült Államok szenátori tisztségét töltötte be, tehát volt ideje megismerkedni a szövetségi kormányzat működésével. Több szenátusi bizottság aktív, tevékeny tagja volt, rendkívüli munkabírásról tett tanúbizonyságot. 1941-ben ő javasolta egy speciális bizottság létrehozását a védelmi szerződések felülvizsgálatára. Ő lett a bizottság elnöke, amely állítólag 15 milliárd dollárt takarított meg az Egyesült Államok számára. A sajtó dicsőítette, felkerült a Time magazin címlapjára, a Look magazin szerint azon tíz washingtoni tisztviselő közé tartott, akik a legtöbbet tették a háborús erőfeszítés érdekében. Tehát egyáltalán nem volt felkészületlen.
A háború mielőbbi befejezésére és amerikai katonák életének megmentésére hivatkozva egyezett bele az atombomba bevetésébe Japán ellen. Miért nem merültek fel benne erkölcsi megfontolások is?
Természetesen felmerültek. Mi lehet komolyabb erkölcsi megfontolás annál, hogyan is kímélhetnek meg minél több emberéletet? Csakhogy az apró Okinawa sziget elfoglalása 12 520 amerikai és több mint 200 ezer japán életét követelte. A katonai szakértők ezzel az aránnyal számolva azt a következtetést vonták le, hogy Japán elfoglalása egymillió amerikai és több mint tíz- vagy húszmillió japán életébe kerülne.
Ezért a két atombomba bevetése, amelyek 78 ezer, illetve 66 ezer áldozatot követelt, az ő szemükben nemcsak logikusnak és racionálisnak, hanem még humánusnak is tűnt.
Truman élete végéig meg volt győződve róla, hogy az atombomba felhasználásával sok amerikai és japán emberéletet mentett meg.
1947-ben hirdette meg az úgynevezett Truman-elvet. Meddig határozta meg ez a doktrína az Egyesült Államok külpolitikáját?
A Truman-elv szerint
az Egyesült Államoknak az a politikája, hogy támogatja a fegyveres kisebbségek erőszakosságának kitett vagy külső nyomásnak alávetett szabad népeket.
Ez az elv az amerikai külpolitika egyik alapelve, amely a NATO 1949-es megalapításához vezetett. A szövetség, amint az köztudott, máig fennmaradt – vagyis a Truman-elvet azóta sem tagadták meg.
Elnöksége ideje alatt indult el a nyugat-európai gazdasági újjáépítést célzó Marshall-terv, de a „hűség programja” is, amellyel gyakorlatilag szabad kezet adott a gátlástalan McCarthy szenátornak a kommunistaellenes boszorkányüldözéshez, miközben ő maga fellépett a faji diszkrimináció és a szegregáció ellen. Miért volt ennyire ellentmondásos az elnöki tevékenysége?
A program tulajdonképpen Franklin D. Roosevelt 1942-es háborús intézkedéseivel vette kezdetét. Truman elődje ezzel két dolgot akart elkerülni: hogy azzal vádolhassák, túl lágyszívű a kommunistákkal szemben, s hogy az FBI irányítsa az efféle programokat. J. Edgar Hoover, az FBI főnöke fel is volt háborodva, hogy egy Civil Szolgálati Bizottság irányítja helyette a programot, melynek során 1952-ig négymillió alkalmazott megbízhatóságát ellenőrizték. Mindössze 378 személyt, az alkalmazottak 22 ezrelékét találták bűnösnek. E programmal Truman valóban hozzájárult a hidegháborús légkörben kialakuló, kommunistaellenes boszorkányüldözéshez. Az elnök programjának jelentőségét azonban nem szabad eltúloznunk.
Ha azokra a milliókra gondolunk, akik ekkoriban a kommunista lágerekben sínylődtek, az amerikai boszorkányüldözés meglehetősen jelentéktelennek tűnik.
Egy időre mégis lefékezte a demokratikus folyamatokat, kitűnő propagandaanyagot biztosított a szovjet sajtó számára, s a nyugat-európaiak egy részének körében ellenszenvet ébresztett az amerikai politikusok iránt. A McCarthy szenátor által irányított mozgalom fő oka az volt, hogy az Egyesült Államok népe békét és biztonságot kívánt, ehelyett azonban új veszélyekkel kellett szembenéznie: a Szovjetunió atomfegyverre tett szert, Kínában győztek a kommunisták, majd kirobbant a koreai háború (1950–53). Az új háború számtalan áldozatot követelt, a gyász és a frusztráció pedig bűnbakkereséshez vezetett. A háború befejezése után a boszorkányüldözés is véget ért. Truman egy rendkívül nehéz korszakban vette át az állam irányítását, egy világháború végén, amikor a gazdaságnak még évekre volt szüksége a békés termelésre való átálláshoz, a társadalmat pedig nyugtalanította, hogy a háborús erőfeszítések és áldozatok ellenére sem vált biztonságosabbá a világ. De józan és határozott vezetőnek bizonyult. A történészek szerint az Egyesült Államok nagy elnökeinek sorába tartozik.
Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a pécsi egyetemen oktatott történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Huszonöt önálló kötete jelent meg, köztük Az USA elnökei című könyv.
(Borítókép: Harry S. Truman elnök. Fotó: Bettmann / Getty Images)