Ma nyolcvanéves Bihari Mihály, a rendszerváltozás egyik főszereplője, a hazai politológia atyja, az Alkotmánybíróság exelnöke. Cikkünkben gazdag életútjára tekintünk vissza.
Bihari Mihály 1943. február 24-én született Budapesten. A családjában nem volt értelmiségi felmenő, igaz, a dédnagyapját Karcagon okos Bihariként emlegették. Ő kubikosok mellett dolgozott, és a kubikusbandának volt a vezetője. Úgy tartotta a fáma, hogy előbb és jobban számolta ki a köbmétereket meg a négyzetmétereket, mint a mérnök úr.
Szülei nagyon fiatalon házasodtak össze. Apja alig töltötte be a huszadik életévét, amikor első gyermekük, Mihály világra jött. Anyja tót származású volt, Pató Zsuzsannának hívták, úgy, ahogy Petőfi nagybátyját. Apját elvitték katonának, kétszer fogságba esett, kétszer megszökött. Azért akart elszökni, mert 1944 szeptemberében, amikor indultak Pesten a nagy bombázások, született meg a húga. Szülei villamoskalauzként dolgoztak. Húgával a Beszkárt bentlakásos óvodájába vitték, ahonnan csak kéthetenként hétvégére engedték haza őket. Ez nem tett jót a családnak, mert szülei hamarosan elváltak egymástól. 1957-ig anyjával élt nagy szegénységben.
A Szinyei-Merse Pál utcai általános iskolába járt. Úszott, futballozott a Kinizsiben, 1956-tól a Fradiban. Apja az egyik meccsen ismert meg egy Baross utcai kárpitosmestert, akinél a fia szakmunkástanuló lett. A műhely szocializációjának egyik legfontosabb terepévé vált, hiszen egész nap felnőttek között élt és politizált:
A kárpitosok a fások között az úgynevezett úri szakmát képviselték, még a segédek is fehér köpenyben dolgoztak. A mi műhelyünkben stílbútorokat, s nem sezlonokat, matracokat készítettünk. A szocializációm egyik legfontosabb terepe volt a kárpitosműhely, tizennégy-tizenöt éves gyerekként kerültem olyan felnőttek közé, akik napi tizenkét órát dolgoztak, és közben politikáról, élettapasztalataikról beszéltek, szólt egész nap a rádió, hallgattuk a híreket.
Miután a szakma kiváló tanulójaként felszabadult, a budapesti Eötvös József Gimnáziumban, a dolgozók esti iskolájában tanult. 1966-ban az ELTE jogi karára felvételizett. Szerinte nem volt evidencia, hogy a jogi egyetemre jelentkezzen, hiszen a kárpitosság jó szakmának számított, sokat is keresett, többet a nevelőapjánál is.
Anyámnak nehéz volt elmagyaráznom, hogy nappali tagozaton fogok tanulni, igazából azt sem tudta, mit is jelent az, inkább azt kérdezte: akkor te nem fogsz dolgozni, és nem hozol haza pénzt? Azt feleltem: anyu, a pénzt változatlanul hazaadom, mint eddig, de magamat fogom eltartani.
Jól tanult a jogi karon. Másodévesen már Népköztársasági ösztöndíjat kapott, demonstrátorként pedig esti és levelező hallgatókat készített fel a polgári eljárásjogi vizsgákra. Tanítványai zömében idősebbek, vezető állásúak voltak.
Amikor egy szövetkezet igazgatóját három bukás után sikerült úgy felkészítenie, hogy átment a vizsgán, annyi TANULÓJA lett, és olyan jól élt az óradíjból, hogy megszűntek az egzisztenciális gondjai.
1971 februárjában tette le az államvizsgákat, és doktorrá avatták. Ahogy megszerezte a jogi diplomát, jelentkezett az ELTE bölcsészkarára, ahol akkor indítottak először szociológiai szakot. Olyan kiváló tanárai voltak, mint Ferge Zsuzsa, Huszár Tibor, Pataki Ferenc és Cseh-Szombathy László. 1974-ben szerzett szociológusi oklevelet. Közben az állam- és jogelméleti tanszék tanársegédjeként heti tizennégy órában tartott előadásokat és szemináriumokat.
Elmondása szerint nagyon jó légkörű volt a tanszék, amelynek munkájába több fiatal oktató kapcsolódott be. Neki kellett győzködnie Samu Mihály professzort, hogy vegye oda a tanszékre Kéri Lászlót, Stumpf Istvánt, Fazekas Józsefet, majd később Paczolay Pétert és Boros Lászlót.
1981-ben elfogadta Pozsgay Imre hívását a Művelődési Minisztérium egyetemi és főiskolai főosztálya élére. Harmincnyolc éves korában egy ötvenöt fős főosztály vezetését ajánlotta fel, azzal, hogy az MSZMP Politikai Bizottság határozatot fogadott el a felsőoktatási reformról, és hogy ennek a kidolgozásában és végrehajtásában vegyen részt. 1981. október 1-től 1984. október 1-ig, pontosan három évig volt főosztályvezető. Három év alatt bejárta az ország akkori összes egyetemét és főiskoláját. Nagy lendülettel látott munkához, csakhogy Pozsgayt 1982-ben leváltották, és a Hazafias Népfronthoz került. Bár utódjának, Köpeczi Bélának felajánlotta a lemondását, az új miniszter megtartotta.
A következő hónapok a nagy harcok és ütközések korszaka volt, egymás után jelentették fel, hogy hergeli az egyetemistákat.
Meghívták például Szarvasra, ahol a felsőoktatási KISZ-szervezeteknek volt a tábora. Ott arról beszélt, hogy a felsőoktatás költségvetését meg kellene duplázni, mert minden reform azzal kezdődik, hogy megteremtik az anyagi feltételeit. Másnap Kornidesz Mihály, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának vezetője áthívatta a pártközpontba, és leteremtette, hogy Szarvason államtitkot fecsegett ki. Megkérdezte Biharitól, honnan vette, mennyi a felsőoktatás költségvetése. Azt válaszolta, hogy a Magyar Közlönyből, abban ugyanis megjelenik a költségvetés, és csak ki kellett számolni. A korifeust nem érdekelte a magyarázat, továbbra is azt hajtogatta, hogy ez nem nyilvános adat.
1984 októberétől visszatért főállásba a jogi karra, ahol megszervezte az ország első politológiai tanszékét. Rengeteg értelmiségi konferencián, megbeszélésen szerepelt. Megfordult szinte mindegyik műhelyben, amelyben a radikális reformgondolatok éltek. Ezek a rendezvények beszívták a politikai közéletbe, amely egyre radikálisabb válságdiagnózist állított össze az ország közállapotáról. A diagnózisok pedig radikális reformprogramokba mentek át, amelyek hirdetése éles konfliktusokat szült az MSZMP-vel, annak vezetésével, főként a konzervatív, rendpártinak nevezett, Kádár János és Gyenes András fémjelezte társasággal. Négy központi bizottsági eljárást indítottak ellene.
a NEGYEDIK 1988 áprilisában már a pártból való kizárásához vezetett Bíró Zoltánnal, KIRÁLY Zoltánnal és LENGYEL Lászlóval együtt.
Ebben közrejátszott az is, hogy részt vettek az 1987-es lakiteleki találkozón, ahová őt a politikai rendszer reformjáról szóló előadásra kérték föl. Nyilvános helyen először ott hangzott el tőle és másoktól is, hogy már nem elegendők a radikális reformok, a rendszer már felélte a tartalékait, nem reformálható tovább, csak erőszakkal fönntartható.
1987–88-ban aktívan politizált, alapító tagja volt az MDF-nek, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének, a Nyilvánosság Klubnak és az Új Márciusi Frontnak is. Vezette a politikai rendszert kutató szociológiai csoportot, amelyben többek között Áder János, Hegedűs István, Galló Béla, külsősként Pokol Béla is dolgozott. 1988 szeptemberétől részt vett az Igazságügyi Minisztérium által létrehozott alkotmány-előkészítő bizottság munkájában is.
1990-ben az MSZP-től az MDF-ig több párt is kapacitálta, hogy legyen a színeikben parlamenti képviselő, de nem vállalta. Aztán mégis az lett. 1994-ben lakóhelyén, a Gazdagrét-Őrmező választókerületben pártonkívüliként az MSZP támogatásával került be az országgyűlésbe. Négy évig az alkotmányügyi bizottság alelnöke volt. A hozzá legközelebb álló feladatot az 1995-ben megalakult alkotmány-előkészítő bizottságban végezhette.
1999 nyarán, amikor a három utolsó bíró eltávozott az első Alkotmánybíróságból, az MSZP közjogi munkacsoportjának vezetői és tagjai megkeresték, hogy vállalja-e az alkotmánybíró-jelöltséget. A felkérésre nem tudott nemet mondani. 1999-ben választották alkotmánybírónak. 2005. november 13-tól első mandátumának lejártáig, 2008. július 3-ig a testület elnöke volt. Majd 2010-ben – ezúttal a Fidesz jelölésére – ismét alkotmánybírónak választották. A testületnek 2013-ig, 70. születésnapjáig volt tagja. Több mint háromezer alkotmánybírósági döntés meghozatalában vett részt.
Számos olyan kiemelkedő jelentőségű ügyet készített elő, amely később az Alkotmánybíróság precedensjogának részévé vált. Ezek közé tartozik a kárpótlás, az ombudsmanokhoz kapcsolódó szabályozás vizsgálata, a lakhatás alkotmányos jogának értelmezése, az adók, különösen a jövedelmi típusú adók alkotmányos mércéjének felállítása, a közjogi érvénytelenség témaköre, a legfőbb ügyész jogállása, a köztársasági elnök kitüntetésadományozási jogköre, a felsőoktatás autonómiája, a népszavazás jogi szabályozásával kapcsolatos döntések, mulasztások megállapítása.
A baloldalról máig szemére vetik, hogy az általa vezetett Alkotmánybíróság adott zöld utat a tandíjról, a vizitdíjról és a kórházi napidíjról szóló népszavazásnak. Azóta is meggyőződéssel állítja, hogy helyes döntést hoztak:
Az Alkotmány a központi költségvetési törvényről rendezett referendumot tiltotta. A kritikusok azonban nem a törvényről, hanem a költségvetésről beszéltek. Ez utóbbi közgazdasági kategória az ország teljes gazdálkodását magában foglalja, míg ennek csak kis részét szabályozza az adott naptári évre érvényes törvény. Ha az alkotmányban rögzítenék, hogy sem most, sem a jövőben nem lehet államháztartást érintő kérdésekben népszavazást tartani, megszűnne az intézmény. Közvetve befolyásolta a költségvetést a NATO-csatlakozásról szóló referendum is. Az Alkotmánybíróság korábban arra jutott: csak akkor tilos a népszavazás, ha miatta kifejezetten módosítani kell a törvény bevételi vagy kiadási oldalát.
Egyik interjújában kritikusan szólt arról is, hogy a médiában szinte nincs politikai műsor, amely napi aktualitásokról ne szólaltatna meg egy-két politológust. Mint megjegyezte, ő sohasem szeretett kiállni gyors reagálású véleménnyel televízióban, rádióban vagy népgyűlésen. Szerinte ugyanis figyelemmel kell lenni a hegeli intelemre, hogy egy dolgot több szempontból kell megvizsgálni, nem elegendő egy aspektusból, mint ahogy nem elég két eseményt hirtelen megismerni és gyorsan ok-okozati viszonyba állítani.
(Borítókép: Bihari Mihály 2016. november 17-én. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)