Orbán Viktor mindent feltett Donald Trump győzelmére, és most van is miért magabiztosan kihúznia magát, de az még kérdés, hogy pontosan mit nyert ő, és mit nyert az ország.
Tavaly decemberi szokásos nemzetközi sajtótájékoztatóján a miniszterelnök kijelentette, hogy 2024 a nagy tervek éve lesz, de eddig leginkább úgy tekinthetünk vissza az elmúlt hónapokra – legalábbis belpolitikai értelemben –, hogy a nagy botrányok és a nagy átrendeződés éve volt az idei.
Február elején robbant ki a kegyelmi botrány, amely elsöpörte az elődeihez képest legaktívabban építkező Novák Katalin köztársasági elnököt. Vele bukott Varga Judit volt igazságügyi miniszter is, akit már éppen a Fidesz–KDNP európai parlamenti listavezetőjeként készültek bejelenteni. Mindketten sokáig a családpolitika frontszereplői voltak.
Ősz elején kínos helyzetbe hozta a kormányoldalt a lényegében fideszes influenszerként működő katolikus Bese Gergő atya botránya, akiről kiderült, hogy „bort iszik, és vizet prédikál”. Alig hűlt ki az ügy, amikor a miniszterelnök politikai igazgatójának, Orbán Balázsnak a fejtegetése 1956-ról és az ukrajnai háborúról szintén olyan botrányt okozott, hogy még Orbán Viktornak is meg kellett szólalnia. Erre tett még rá egy lapáttal az ellenzék által kifogásolt Szuverenitásvédelmi Hivatal kutatójának szerencsétlen megfogalmazású, többször átszerkesztett november 4-i posztja. Ezt az ügyet gyorsan rövidre zárták, de ez sem akadályozta meg, hogy a közvélemény szemében a kutató Facebook-bejegyzése és Orbán Balázs kijelentései összekapcsolódjanak.
Februártól őszig a kormányoldal három fundamentuma is súlyosan roncsolódott:
Egyáltalán nem függetlenül ezektől a botrányoktól, hanem inkább ezek mentén, néhány hónap alatt megszületett és megerősödött egy olyan politikai alternatíva, amely átrendezte az ellenzéki térfelet, miközben a kormányoldal legerősebb kihívójává vált. Ehhez jön még hozzá, hogy a magyar gazdaság kérdéses helyzete is komoly fejtörést okoz, és a kormányzati számmisztika ezt már egyre kevésbé tudja elfedni.
Mindent összevetve, az elmúlt hónapok alapján 2024 eddig egyáltalán nem a kormányoldal éve volt, de most – hiába vitatják máris az ellenoldalon – fordulópontot jelent az amerikai választás, noha igaz, hogy a hosszú távú hatásokról csak spekulálni lehet.
Van egy magát makacsul tartó közkeletű narratíva Orbán Viktorral kapcsolatban: nemzetközileg elszigetelődött, senki nem áll vele szóba, maximum csak diktátorok. Ez sosem volt igaz, csupán az ellenfelei agendájának egy aláhúzott tétele, amit rendszeresen elismételnek, hogy páriaként állítsák be a miniszterelnököt. Politikailag érthető, mi célt szolgál egy ilyen karaktergyilkos vád, de a valóságtól nagyon messze áll.
Észak-Korea egy elszigetelt ország, Magyarország nem az, és Orbán Viktor sem. Persze szó sincs arról, hogy a miniszterelnöknek és kormányának a mozgástere ne változott volna a nemzetközi térben – hol tágult, hol szűkült – az elmúlt években. Az Európai Unió az érdekek képviseletének és ütköztetésének arénája, ahol nincsenek kőbe vésve az erőviszonyok, szövetségek jönnek létre, vagy bomlanak fel, kisebb-nagyobb győzelmek, illetve vereségek váltogatják egymást. A magyar miniszterelnök is megvívta a saját csatáit az elmúlt években, szakított az Európai Néppárttal, de egyik alapító atyja lett a Patriótáknak, most pedig olyan politikai hátszelet kapott az amerikai választás eredményének köszönhetően, ami befolyását és hangját erősíti az európai színpadon.
Orbán Viktor 2016 óta következetes támogatója Donald Trumpnak. Nyolc évvel ezelőtti tusnádfürdői beszédében – hivatalban lévő vezetőként elsőként – állt ki Trump elnökjelöltsége mellett. Bár 2019-ben létrejött kettőjük nagy találkozója a Fehér Házban, kölcsönös szimpátiájuk 2020 után, Trump első elnökségét követően mélyült el igazán. Kapcsolatuk talán leglátványosabb demonstrálása volt, amikor idén márciusban Orbán Viktor baráti látogatást tett Trump floridai rezidenciáján, Mar-a-Lagóban (előtte, 2022-ben is találkoztak), ahol most már szívesen felkeresnék más vezetők is az amerikai elnökválasztás győztesét. Akkor a róluk készült közös fotó a „Béketeremtők” felirattal került megosztásra Orbán Viktor Facebook-oldalán, utalva arra, hogy mindketten az orosz–ukrán háború mielőbbi lezárását szeretnék.
A magyar miniszterelnök aztán júliusban is visszatért a washingtoni NATO-csúcsról Trumphoz, miután Moszkvában Vlagyimir Putyinnal (de előtte Kijevben találkozott Volodimir Zelenkszijjel), Pekingben pedig Hszi Csin-pinggel tárgyalt. Ez volt az úgynevezett „Békemisszió”, ami miatt Nyugaton a szívükhöz kaptak: egyrészt azért, mert Orbán Viktor találkozott az orosz elnökkel, másrészt azt is a fejére olvasták, hogy mindezt az EU soros elnökeként tette meg, amire nem kapott felhatalmazást.
A magyar miniszterelnököt leginkább a Biden-elnökséggel és úgy általában az amerikai demokrata adminisztrációkkal szoros kapcsolatot ápoló nyugat-európai politikai elit ostorozta. Erre csatlakozva vette elő ismét a magyar ellenzék azt a narratívát, hogy Orbán Viktor „kínossá” vált, „megbukott”, „elszigetelődött”.
Az amerikai választás óta kormánypárti politikusok osztogatják azt a videórészletet, amelyben Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője látható és hallható azon az októberi strasbourgi európai parlamenti ülésen, ahol Orbán Viktor bemutatta a magyar soros elnökség programját. Weber – aki, nem alaptalanul, a mai napig a magyar miniszterelnököt okolja, amiért elúszott a lehetősége, hogy az Európai Bizottság élére kerüljön – azt állította, hogy Orbán Viktort senki nem akarja látni, senki nem akar ezért Budapestre menni, egyedül van, és háttérbe szorították.
Bár októberben a magyar sajtó egy része is a dorgáló, kritikus kijelentéseket emelte ki Orbán Viktorral szemben, már a strasbourgi vitában sem volt egyedül, hiszen mellette állt az Európai Parlament harmadik legerősebb frakciója, a Patrióták. És bőven voltak olyan megszólalások, amelyek éppen a magyar kormány mellett álltak ki. Mostanra pedig úgy áll a helyzet, hogy
Orbán Viktor egyedüli európai vezetőként mondhatja el magáról, hogy a világ három fontos nagyhatalmánál – Egyesült Államok, Oroszország, Kína – is tárgyalóképes. Ez aligha nevezhető elszigeteltségnek.
A világrend átalakulása közepette ez olyan lépéselőnyt és mozgásteret jelent a magyar diplomáciának, amely érthetővé teszi a kormány korábban sokat hangoztatott konnektivitásstratégiáját (értsd.: a magyar érdekeknek megfelelően jó viszony a világgazdaság szereplőivel), és a nemrégiben meghirdetett gazdasági semlegességet.
Utóbbi szintén sok kritikát kapott, pontosabban többnyire félreértelmezték. A gazdasági semlegesség nem azt jelenti, hogy Magyarország kilép a nyugati szövetségi rendszerekből, a NATO-ból vagy az Európai Unióból. Nem is azt, hogy figyelmen kívül hagyná deklarált szövetségesi kötelezettségeit. De azt sem, hogy ideológiai feltételekhez szabná gazdasági kapcsolódásait.
Nem lehet összekeverni ideológiai kérdéseket gazdasági kérdésekkel, ezért nincs woke meg gender, meg migrációs, nem tudom, milyen előfeltétel semmilyen gazdasági kapcsolatban. Arra kell törekednünk, hogy a gazdasági kapcsolataink kizárólag gazdaságiak legyenek, és ezért a saját értékeinkből semmit se kelljen föladni a gazdasági kapcsolatok érdekében
– fogalmazott Orbán Viktor szeptember végén a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. A miniszterelnök által kifejtett gazdasági semlegesség lényege, hogy Magyarország dönti el, kivel üzletel, csak a saját értékei alapján tárgyal, nem szabad blokkosodni, a világgazdaság szereplőivel jó kapcsolatokat kell ápolni, vagyis minden égtáj felé tájékozódni kell.
Ez nem az elszigetelődés irányába tett lépés, hanem az ország mozgásterének növelése érdekében felvázolt stratégia.
A meghirdetett magyar gazdasági semlegesség elleni hangulatkeltésben élen járt hangadóként az amerikai nagykövet, David Pressman. A magyar–amerikai kapcsolatokról szóló cikkünkben azt írtuk, hogy egy amerikai nagykövettel sem volt olyan mértékű és annyi konfliktusa az Orbán-kormányoknak, mint David Pressmannel, aki rendszeresen tesz belpolitikai vonatkozású megnyilatkozásokat, ideológiai és külpolitikai kérdésekben bírálja, nyíltan, olykor burkoltan, de félreérthetetlenül a magyar kormányt.
Az amerikai választás előtt még összehívta a NATO-tagállamok magyarországi nagyköveteit és védelmi attaséit, hogy megvitassa velük a gazdasági semlegességre vonatkozó politika „biztonsági vonatkozásait”. Ezt nehéz nem úgy értelmezni, hogy
az amerikai nagykövet nyomásgyakorlásra használta a NATO-tagállamok diplomatáit, és azt a látszatot akarta kelteni, hogy Magyarország biztonságpolitikai kockázatot jelent a szövetségre nézve.
Mindezek után az amerikai választást követő meglehetősen keserű, egyúttal támadó hangvételű beszédében tett kijelentése, hogy „nem politizál”, igencsak ellentmondásban van mindazzal, ahogy eddig nagykövetként működött Magyarországon.
Politikai megfogalmazásként értékelhető az is, hogy kijelentette:
Orbán Viktor miniszterelnök úgy kezelte ezt a választást, mint egy kártyapartit egy kaszinóban.
Holott Orbán Viktor ugyanazt tette, mint amit minden más nyugati vezető szokott, és tett most is, csak ő nem a demokrata jelöltre, hanem a republikánus jelöltre tette a tétjeit. Lehet azt mondani erre, hogy szerencsejáték, de például a tavaly 100 éves korában meghalt Henry Kissinger Az állam vezetéséről című utolsó könyvében azt írta, szerinte egy államférfi legszükségesebb tulajdonsága a bátorság, hogy az összetett és nehéz választási lehetőségek közül kiválassza az irányt; továbbá a határozott jellem, hogy kitartson egy olyan cselekvési irányvonal mellett, amelynek előnyei és veszélyei a választás pillanatában csak homályosan sejlettek föl. Ez persze mindig egy kicsit szerencsejáték, és kockázatos, de Kissinger úgy vélte, hogy az intuitív irányérzék teszi lehetővé a vezetők számára, hogy célokat tűzzenek ki, és kijelöljék a stratégiát.
Beszédében Pressman azt is fejtegette, tudja, hogy az amerikai választások az Egyesült Államok határain túl is számítanak, de nem azok határozzák meg a magyarok sorsát, hanem ők saját maguk. Meglehetősen árnyalja a nagykövet mondandóját, hogy korábban kiderült: a 2022-es országgyűlési választásokra demokrata párti kötődésű donorokon keresztül milliárdos támogatás érkezett az ellenzéki összefogás kampányára.
A demokrata adminisztráció bukásával bizonyosan Pressman magyarországi küldetése is a végéhez közeledik, ezzel a magyar kormányoldalon is tisztában vannak, és sokan nem is rejtették véka alá efölötti kárörömüket.
Egy helytartó ambíciójával érkezett, egy helytartó arroganciájával volt kioktató, és most bukott emberként eloldaloghat
– jelentette ki egy kormánypárti beszélgetőpartnerünk.
A Hír TV-ben Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter hasonlóan fogalmazott, mikor David Pressmanről azt mondta, már érkezésekor világos volt, hogy sokkal inkább helytartóként, és nem nagykövetként tekint magára. A tárcavezető szerint a nagykövet azt gondolta, az a küldetése, hogy „itt a kormányt kioktassa, a magyar embereket leckéztesse, és a magyar ellenzéket vezesse”.
Egy nagykövet feladata az lenne, hogy országa és a fogadó állam kapcsolatait erősítse, ez Pressman alatt nem sikerült. Kormányzati körökben ebben is fordulatot várnak, most, hogy Donald Trump visszatér a Fehér Házba.
Változó széljárásban bíznak Orbán Viktorék az európai politikai színpadon is. Hogy Manfred Weber milyen bődületesen nagyot tévedett – erre emlékeztetnek a kormánypárti politikusok, mikor strasbourgi beszédrészletét osztogatják a Facebookon –, arra éppen az elmúlt napok világítottak rá. Budapest adott otthont Magyarország története legnagyobb diplomáciai eseményének, az Európai Politikai Közösség találkozójának, amelyen több mint negyven állam- és kormányfő vett részt, például Volodimi Zelenszkij ukrán elnök is. Ezután pedig az Európai Tanács informális ülését tartották meg a magyar fővárosban.
A sajtótájékoztatókon, a megvitatott témákon és a nyilatkozatokon túl a diplomáciai eseményeknek a legárulkodóbb jelenetei a nyilvánosság számára azok voltak, amikor Orbán Viktor a Puskás Arénánál fogadta a különböző országok vezetőit. Egy szívélyes, magabiztos miniszterelnököt láthattunk, aki a győztesek széles mosolyával üdvözölte vendégeit. Bőven akadtak közöttük olyanok, akiknek vélhetően alaposan át kellett rendezniük az arcvonásaikat erre a találkozóra.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke alig egy hónappal ezelőtt még több témában is keményen felkérdezte Orbán Viktort a strasbourgi Európai Parlamentben, most azonban egy sokkal barátságosabb arcát vette fel. Az, hogy Donald Trump lett az amerikai elnökválasztás győztese, az európai politika áthangszerelését vonja maga után. És mivel Orbán Viktor az egyetlen az európai vezetők közül, aki évek óta következetesen és hangosan támogatja Trumpot, ráadásul személyes viszonyt tudott kialakítani vele,
a miniszterelnök európai kritikusai is más hangnemre válthatnak.
De Orbán Viktor is egy egészen más oldalát mutatta meg a sajtótájékoztatókon:
házigazdaként gálánsan félretolta az európai vitákat, nem egy támadó, konfliktusokat kereső miniszterelnököt láthattunk, mint általában, hanem egy olyan európai politikust, aki az EU versenyképességének tekintetében az egységes uniós érdek előmozdításában érdekelt.
Azt még nem tudni, hogy ezt az alapállást csak az alkalomhoz illően vette fel Orbán Viktor, vagy azt jelzi, hogy egy leendő erős amerikai támogatást érezve a háta mögött ő is hangnemet vált.
Egyelőre nem lehet megmondani, hogy hosszú távon pontosan milyen hatással is lesz az amerikai elnökválasztás az Egyesült Államok és az Európai Unió kapcsolataira, illetve előbbi, valamint utóbbi irányára. Kérdés az is, hogy a Trump-elnökség – az előzetes harsány ígéretek és jóslatok után – végül mit akar, mit tud kezdeni az orosz–ukrán háborúval, hogyan viszonyul majd Ukrajnához, és hogyan kezeli Oroszországot. A felbolydult piaci mozgások lecsillapodása várható, amelyek természetesnek tekinthetőek egy olyan hír esetében, mint hogy adminisztrációváltás következik az Egyesült Államokban.
Ami Magyarországot illeti, csak találgatni lehet, hogy gazdasági szempontból mit hozhat a Trump-elnökség, azon túl, amit a kormány remél: azaz a háború lezárását.
A legnagyobb bajunk a háború. Ha háború nem lett volna, vagy hamarabb lett volna vége, akkor az infláció sem szaladt volna el olyan magasra, ahova elszaladt, az energiaárak sem lennének ott, ahol, akkor nem lettek volna szankciók, akkor egy csomó kereskedelmi tevékenység és kapcsolat nem szakad meg, és a gazdaságok egész Európában sokkal jobb állapotban lennének
– fogalmazott Orbán Viktor a legutóbbi rádióinterjújában. Optimistán aztán az amerikai választási eredménnyel összefüggésben azt is kijelentette, hogy Magyarországnak „fantasztikus éve lesz 2025-ben”, és ehhez a nemzetközi feltételek is megteremtődtek.
A gazdasági semlegesség stratégiájához hozzátartozik, hogy Magyarország erőteljesen épít a kínai kapcsolatokra, csakhogy az Egyesült Államok számára – e tekintetben nem sok különbség van a demokraták és a republikánusok között – a felemelkedő Kína vörös posztót jelent. A magyar kormány azonban abban bízik, hogy Trump pragmatikusabban áll majd ehhez a kérdéshez, és elsősorban üzletember szemmel vizsgálja meg a kínaiakhoz fűződő viszony lehetőségeit.
A Kossuth Rádióban Orbán Viktor arról beszélt, hogy Magyarország ugyanazt akarja, mint Donald Trump és az amerikaiak:
Jó üzletet akarnak kötni a kínaiakkal. Tehát ők nem ki akarják lökni a Földről a világűrbe a kínaiakat, ez aligha lehetséges, hanem ők itt vannak, erősek, fejlődnek, az a feladat, hogy jó megállapodásokat kössünk velük.
Ez ügyben csak kivárni lehet, mert Donald Trump személyén túl az sem mindegy, hogy milyen adminisztráció áll majd fel mögötte, amely befolyásolhatja a Kínához való viszonyt. Hszi Csin-ping kínai államfő gratulált Donald Trumpnak a győzelméhez, és reményét fejezte ki, hogy a két ország fenntartja a kölcsönös tisztelet, illetve a mindenki számára előnyös, békés egymás mellett élés elvét.
Az amerikai elnökválasztás hatására a magyar kormány nemzetközi mozgásterének bővülése erősítheti Orbán Viktor és a kormánypártok belpolitikai pozícióit. Várhatóan a következő időszakban még nagyobb figyelmet kapnak a geopolitikai folyamatokra adott válaszok és az ezzel összefüggő diplomáciai események.
Még az sem kizárható, hogy Donald Trump szerepet szán majd Orbán Viktornak az orosz–ukrán háború lezárásában. Korábban a magyar kormány jelezte, hogy Budapest szívesen helyet adna az oroszok és ukránok közötti tárgyalásoknak. Egy ilyen szerep nem csupán nemzetközi, de belpolitikai presztízst is jelentene Orbán Viktornak. Egy sikeres külpolitika a belpolitikában is jól kommunikálható, eredményeivel befolyásolni lehet a választók érzetét a kormányzóképességet illetően.
Az már most is megállapítható, hogy
nem volt még Magyarországnak olyan miniszterelnöke, aki akkora mozgástérrel, ismertséggel és ráhatással bírt volna a nemzetközi politikában, mint Orbán Viktor.
A magyar miniszterelnök olyan színpadon mozog, amire senki nem tud most felmenni az ellenzékből, és a képességek sem látszanak ehhez. Ezt még az sem cáfolja, hogy Emmanuel Macron és Karl Nehammer budapesti tartózkodásuk idején találkozott a Tisza Párt vezetőjével.
A francia államfő már korábban is fotózkodott magyar ellenzéki vezetőkkel, köztük például az 2022-es ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltjével, Márki-Zay Péterrel. A gesztuson túl azonban ez nem jelentett érdemi támogatást, ahogy most Magyar Péter esetében sem. Ugyanez elmondható az osztrák kancellár és a Tisza Párt vezetőjének találkozójáról is. Nehammer pártja, az Osztrák Néppárt annak az Európai Néppártnak a tagja, amelynek frakciójában a tiszás európai parlamenti képviselők ülnek. Orbán Viktor egyébként sokkal egyértelműbben állást foglal a francia és az osztrák politikában, mint Macron vagy Nehammer. A Fidesz szoros szövetségesei közé tartozik a Marine Le Pen vezette francia Nemzeti Tömörülés és az Osztrák Szabadságpárt. Mindhárman tagjai a Patrióták Európáért pártcsaládnak.
Ám az, hogy Orbán Viktornak milyen mozgástere van a diplomáciában, és e téren nincs igazán kihívója a magyar ellenzékben, még nem jelenti azt, hogy a belpolitikában nem lehet.
A magyar gazdaság helyzete 2026-ban döntőnek bizonyulhat, ezzel a kormányoldalon is tisztában vannak.
Ebben az értelemben Orbán Viktor versenyt fut az idővel, mert ha a nemzetközi térben szerzett tőkéjét nem tudja az ország számára előnyös üzletekre váltani – akár az amerikaiakkal, akár a kínaiakkal vagy másokkal –, az növelheti a kormányával szembeni elégedetlenséget.
A magyar embereket ugyanakkor nem az érdekli, hogy a költségvetést minek nevezik – „békeköltségvetésnek” –, vagy Nagy Márton miniszter hogyan bűvészkedik a számokkal, és éppen hány százalékos gazdasági növekedést ígér, hanem az, hogy mekkora a fizetésük, és az mennyit ér, mennyiért tudnak bevásárolni a boltban, mennyibe kerülnek az alapvető élelmiszerek, mennyiért tankolnak a benzinkutakon, ki tudják-e fizetni az albérletüket, mennyiért tudnak házat vagy lakást vásárolni. Jórészt a pénztárcájuk tartalmán és a bankszámlájukon lévő megtakarításukon múlik, hogy mit gondolnak az ország vezetéséről. Orbán Viktornak tehát a nemzetközi tér mellett a gazdaságban is bravúrra lesz szüksége a 2026-os választásig.
(Borítókép: Orbán Viktor, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke társaságában az Európai Tanács informális ülésén tartott sajtótájékoztatón a Puskás Arénában, Budapesten 2024. november 8-án. Fotó: Marton Monus / Reuters)