Fel sem kereste a balett-táncos lányra ráomló épület kivitelezője Tóth Nikolettet, a tragédia idején 26 éves balerinát, még ahhoz sem volt bátorsága, hogy belenézzen az áldozat szemébe. Attól pedig mereven elzárkózik, hogy akár egy fillér kártérítést is fizessen az egész addigi életét feladni kényszerülő, valószínűleg örökre nyomorékká vált lánynak. Helyszíni riport a tornateremből, ahol Niki makacs szívóssággal végzi a rehabilitáció sziszifuszi munkáját.
A kerekesszékben ülő szép, szőke lány kézfogása erőtlen, mintha egy kisbaba kezét tartanám a kezemben. Nem ma kezdtem a szakmát, de fogalmam sincs, hogyan közeledjek egy olyan emberhez, aki huszonhat éves koráig a táncból élt, aztán 2022. június 27-én egy matematikailag kifejezhetetlenül csekély valószínűségű tragédiában mozgásképtelenné vált. A lány arcán bizonytalan félmosoly, egy töredék pillanatig még abban sem vagyok biztos, hogy ebből interjú lesz, de aztán, bár kissé tétován, megindul a beszélgetés.
Tóth Nikolett-tel – mert ő ül a kerekesszékben, akinek a nevét két és fél éve megismerte az ország, amikor ráomlott egy ház homlokzata az Aradi és a Jókai utca sarkán – a Steps Neurorehabilitation Center nevű intézetben beszélgetünk. A szomszédos széken ülő hölgy annyira hasonlít Nikire, hogy nem nehéz rájönnöm, ő Adrienn, az édesanyja. Aki azóta a tragikus nyári nap óta életét egyetlen lánya ápolásának szenteli. Ő hozza a gyógytornára, és onnan vissza a terézvárosi lakásukba. A munkáját is úgy igazítja, hogy minél többet tudjon együtt lenni a balett-táncossal. Szándékosan nem azt írom, hogy egykori táncossal, de erről majd később.
A Soroksári úti centrum az egyetlen ilyen magánklinika az országban, a legkülönbözőbb, veleszületett betegségben szenvedő vagy súlyos baleseten átesett pácienssel foglalkoznak itt a fizioterapeuták, pszichológusok, a Pető Intézetben képzett konduktorok és egyéb szakemberek.
Nikolettet néhány hete ismertem meg egy véletlen találkozásnak köszönhetően. Rövid töprengés után félve kérdeztem meg, lenne-e kedve egy interjúhoz, de aggodalmam felesleges volt, két és fél év elteltével meglepő tárgyilagossággal tud beszélni arról a balesetről, amely romba döntötte egész addigi életét.
„Egészen hihetetlen, hogy gyakran fájdalmat érzek a lábujjaimban, pedig a bordáimtól lefelé megbénultam, nem is értem, hogy lehet ez – említi olyan hűvös természetességgel, mintha az időjárásról vagy a Duna vízállásáról cserélnénk eszmét. – Nem is tudom, hogy ez valódi vagy képzelt fájdalom…”
Egy darabig némán nézzük egymást, próbálom feldolgozni a hallottakat, majd rákérdezek a kártérítési folyamat állására.
Még a rendőrség sem zárta le a nyomozást, nemhogy a bírósági tárgyalás elkezdődött volna. Két és fél év alatt mindössze annyi történt, hogy a leomlott ház kivitelezőjének a biztosítója kiutalt nekem valamennyi előleget. Amihez nem nyúltunk hozzá, félretettük, hátha ki kell utaznom külföldre valamilyen kezelésre vagy műtétre. Már kilenc műtéten vagyok túl, de mivel időközben fejlődött az orvostudomány, lehet, hogy még egy műtétre külföldre kell utaznom. Rettenetes volt, amikor rám zuhant a ház tetőszerkezetének egy része, amely magával vitte az erkélyeket és a homlokzat egy darabját. Betört a koponyám egyik oldala, ezért egy tenyérnyi koponyarészt el kellett távolítani, majd fél év után lehetett a koponyarekonstrukciós műtétet megcsinálni. Orvosi műanyaggal pótolták a koponyámnak azt a részét. És minden csontom összetört, jó darabig kómában voltam. Nem sok esélyem volt arra, hogy életben maradjak.
Kiderül, a ház építését végző vállalkozás, a Pillér-Lakás Kft. tulajdonosa, bizonyos Lengyel László még annyit sem tett meg, hogy elmenjen Nikihez és a szemébe nézzen. Igen, bármennyire is hihetetlen, nem volt személyes találkozás a házomlás felelőse és az áldozat között. Nikiék tavaly júniusban adták be a bíróságra a keresetet, de még mindig nem sikerült kiírni a tárgyalás időpontját. Pedig minden szükséges szakértői vélemény megvan, a műszaki és orvosi szakvélemények is, de áll az ügy.
A kivitelezőt – mint az egyik gyanúsítottat – már kihallgatta a rendőrség, de ő mindent tagad, azt állítja, semmi köze a homlokzat leomlásához. No de akkor kinek van?
A kivitelező állítása szerint a második világháború a hibás, mert akkor sérült meg annyira a ház, hogy nyolcvan évvel később leomlott a homlokzata.
A szakvélemény ugyanakkor kimondja, hogy számos kötelező előírást nem tartottak be az építkezés során, ez volt az omlás előidézője.
Niki azon a végzetes június 27-én munkahelyére, a Budapesti Operettszínházba sietett udvarlójával, Benjáminnal, amikor leszakadt a homlokzat. Ha van az a mondás, hogy jókor jó helyen lenni, akkor annak a fordítottja is igaz; Niki rosszkor volt rossz helyen.
Ha ezerszer nem töprengtem el azon, mekkora volt a valószínűsége annak, hogy pont akkor dőljön össze az attikafal, amikor én arra járok, akkor egyszer sem. Szinte nulla. Kisebb az esélye, mint annak, hogy öttalálatosom legyen a lottón. És mégis pont akkor szakadt le…
– néz rám keserű mosollyal. A szerencsétlenül járt lány 2015-ben diplomázott a Balettintézetben, eleinte az Állami Operaház tagja volt, majd az ExperiDance társulatban táncolt, a balesete előtt pedig három évig a Budapesti Operettszínházban volt.
Az Operában a West Side Story főszerepét táncoltam, az ExperiDance-ben, amit nagyon szerettem, szintén volt két főszerepem, az Operettben pedig a Diótörő, a Spartacus és A képfaragó főszerepét táncoltam. Egyébként a Diótörőben jelenleg is játszom.
Elkerekedik a szemem. A Diótörőben játszik? Hát ez meg hogyan lehetséges?
Úgy, hogy van egy szerep a darabban, a nagymama szerepe, ami abból áll, hogy a nagymama végig egy székben ül. Na az vagyok én… Megható az az együttérzés és szeretet, ahogy a színház gondoskodik rólam. Miközben leszázalékoltak, és kezdetben 130 ezer forintos rokkantnyugdíjat kaptam, amit később egy kicsit megemeltek, az Operett megtartott a társulatában balettmesterként és próbavezetőként, ami fantasztikus gesztus Kiss-B. Atilla igazgató részéről. Sőt, még egy alapítványt is létrehoztak a támogatásomra a barátnőim, amibe rendszeresen érkezik pénz. És amit külön ki kell emelnem, a színházzal kapcsolatban álló Magyar Kézilabda Szövetség, plusz a színház és a Honthy-díj bizottság kifizette nekem azt az egymillió-háromszázezer forintos elektromos kerekesszéket, ami nélkül nem tudnék létezni.
Amint leszázalékolták a táncosnőt – mert két évig, mivel munkahelyi balesetnek számít a sérülése, fizetése kilencven százalékát megkapta táppénzként –, a színház azonnal lépett, és ezt a négyórás munkát ajánlották fel Nikinek. Azért csak négyórást, mert a lány mindennap jár rehabilitációra az édesanyjával.
Adrienn, az édesanya nem akar nyilatkozni, inkább háttérben maradna, de azt azért elmondja, hogy miután balesetet szenvedett a lánya, akadtak munkahelyi problémái, ezek végül úgy oldódtak meg, hogy most már úgymond főállásban ápolja, hozza-viszi a lányát, havi 260 ezer forintos fizetésért.
Hiszen a lányát mindennap gyógytornára kell vinnie.
Ha nem lenne az alapítvány meg a színház segítsége – hiszen még egy jótékonysági előadást is szerveztek nekem, aminek a bevételét én kaptam –, akkor nem is tudom, mi lenne velem. Persze az igazi megoldást az jelentené, ha megnyernénk a pert, de hát az még el sem kezdődött…
– mereng Nikolett. De ez csak a dolog anyagi része, van azonban egy lélektani vetülete is a tragédiának.
A lelkemnek nagyon jót tesz, hogy ott lehetek abban a közegben, a színházban, a barátok, barátnők között, ahol az egész addigi életemet leéltem
– mondja lelkesen. Niki most hetente három alkalommal jár próbát vezetni az Operettbe, mindig aszerint, milyen előadásra készülnek. A találkozásunk előtti napon volt bent, és másnap megy megint. Megkérdezem a táncosnőt, ha a balesete előtti állapota egy tízes skálán tíz volt, a baleset napján pedig a nulla, akkor most vajon hol tart a rehabilitációja?
Hááát, legfeljebb a kettőnél… Nagyon lassan haladok
– mondja, miközben Dáviddal, az egyik gyógytornásszal olyan gyakorlatokat végez, hogy a kezével felülről meg kell fognia egy labdát, és fel kell emelnie azt. Nagyon nehezen megy, de hát magam is tapasztaltam, mennyire erőtlen a lány kézfogása. Bár ennél a gyakorlatnál nem ez a gond, hanem a törzsizomzat gyengesége, azt próbálják megerősíteni azzal, hogy Niki próbál egyedül megülni az ágy szélén. Hiszen a gerincvelője sérült meg, ami az izmokat működésbe hozná. Aztán hanyatt felszik az ágyon, és egyedül oldalra kell fordulnia, majd átrakni a jobb lábát a bal felett, és viszont. Dávid végtelen türelemmel teszi a dolgát, irányítja a lányt, Niki arca olykor fájdalmas grimaszba torzul, de csinálja derekasan.
Én, aki kilenc évig jártam a Balettintézetbe, mire kész táncos lett belőlem, igazán tudom, mi a türelem. De ehhez a rehabilitációhoz, amit most végzek, tényleg angyali türelem kell. És nincs konkrét cél az ember előtt, ez benne a legnehezebb. Mindig csak egy milliméternyit tudok haladni, és megtanultam, hogy a legkisebb javulást is meg kell becsülni. És azzal is meg kellett békülnöm, hogy teljes értékű táncos nyilván sohasem lehetek. Hiszen egyelőre még járni sem tudok. Agyi és gerincvelő-sérülésem van, szerencsére az agyi nem befolyásolta a beszédközpontot vagy a gondolkodást, hogy hétköznapi módon fejezzem ki magam, teljesen normális vagyok. Mindegy, reménykedem, mert a tudomány fejlődése kiszámíthatatlan
– mondja nem túl nagy meggyőződéssel.
Amikor megkérdezem, töretlen-e a javulása, úgy fizikai, mint hangu lati téren, elbizonytalanodik. Azt mondja, az utóbbi napokban egy kicsit maga alatt volt, mire én közbevetem, ezt bizonyára az állandó borult idő számlájára lehet írni, mindjárt jobb lesz a kedve, ha megérkezik a tavasz és kisüt a nap. Még Nelli, a lokomatot, vagyis a járást elősegítő robotot kezelő szakember is hevesen bólogat, jelezve, hogy ilyenkor február végén ő is depressziós. Niki úgy jár a szerkezetben, mintha ő lenne a Vasember vagy a Robotzsaru.
Közben beszélgetünk erről-arról, a színházról, az orvostudományról, az emberekről. Még az édesanyjától tudom, hogy a baleset után fél évvel szakítottak Benjáminnal, nem a fiú hagyta ott a kerekesszékbe kényszerült balerinát, hanem a lány mondta meg Benjáminnak, nem lenne értelme tovább folytatni a kapcsolatukat. Rápillantok a telefonom kijelzőjére, már két órája itt vagyunk a tornateremben, itt az ideje távozni. Nem tudom megállni, hogy ne tegyem rá a kezemet Niki finom, erőtlen kezecskéjére, legszívesebben adnék neki két nagy puszit, de hát egy Robotzsarut mégsem puszilhat meg az újságíró…
(Borítókép: Tóth Nikolett. Fotó: Tövissi Bence / Index)