A négyes metró még átadás előtt álló megállóit bemutató sorozatunkban számos rejtélyesnek tűnő dologgal találkoztunk már: földalatti maja templommal, intergalaktikus térgörbítővel, és Batman laboratóriumával egyaránt. Ezen ismeretekkel felvértezve sem tudjuk azonban megmondani, mi köze van II. Rákóczi Ferencnek a pöttyökhöz, amelyek ráadásul nem vidám, játékos környezetben, hanem darkos miliőben jelennek meg a Rákóczi téri metrómegállóban.

Eb ura fakó

Az egyértelmű, hogy az építészek már jó előre elhatározták: ezt az állomást minden áron Rákóczi fejedelem emlékének szentelik, azon az alapon, hogy a Rákóczi tér alatt épül. Kevés ötlet van, amit lelkesebben támogatnék. Nehezen lehet izgalmasabb metrómegállót elképzelni, mint egy olyat, ahol az aluljáróban lovasok nyargalásznak, van benne egy titkos alagút, a sárospataki legenda emlékére, amelyen keresztül az ellenőrök megkerülésével érhetnénk el a metrót. Sőt, kialakíthatnának benne egy trónfosztó VIP-peront, ahova Rákóczi hadvezérének “Eb ura fakó” felkiáltásával lehetne belépni.

Az ilyen életképes ötletek helyett sajnos azonban a dagályos ünnepélyesség és a komor tisztelet jutott a tervezők eszébe.

Maga a peron még teljesen átlagos kinézetű volt - ezen nem is akadtam föl, végül is egy állomás miért ne nézzen ki úgy, mint egy állomás. Van egy középső cső az utasoknak, és ennek két oldalán egy-egy csőben futnak a szerelvények. Az ívelt oldalú oszlopok vágási felületei belülről kivilágított tejüvegből vannak. A fénycsövek áttűnnek az üvegen, olyan formát alkotva, mintha egy hibernálókamrában járnánk, ahol csupa magas, csontos alient fagyasztottak le. Nem az idegen lények, hanem a letisztultság miatt, de a peronszint tetszett, nagyjából úgy, ahogy egy átlagos ceruza is tetszik az embernek. Arra tervezték, amire használjuk.

Közben elmondták, hogy a baloldali alagút azért piros, a középső azért fehér (amúgy halvány acélkék), a jobboldali pedig azért zöld, mert ugye Rákóczi Ferenc. Ami nekem ugyan nem tűnt fel, de miért is ne?

Mozgólépcsők a kriptában

A peron előtt nyíló, tágas mozgólépcsős tér azonban elbizonytalanított. Az építmény hangulatáért felelős csarnok ugyanis borongós volt, mint egy kripta. A komor ünnepélyességet hangsúlyozta a szimmetrikus, szinpadias struktúra is. Kétoldalt, egymással párhuzamosan futottak a felszínről induló mozgólépcsők. A félemelet egy tágas karzat volt, ahonnan körbehordozhattuk tekintetünket az alant elterülő síremléken peronon. Körben, a betonba nyomva Rákóczi birtokainak a nevei futottak, emléket állítva a fejedelemnek. Középen pedig, szintén párhuzamosan húzódott a metrószintre vezető mozgólépcsőpár.

A kriptahangulatot erősítette az a két, építkezési sittledobóra emlékeztető cső, amely a távoli napfényt csorgatta le a mélybe.

Rákóczi és a pöttyök

A komor hangulatot nem törték meg, de megzavarták a sötét mennyezetet borító szürke pöttyök. Mivel az állomás egésze mondani akar valamit a fejedelemről, feltételeztem, hogy az építészek olyan iratokra leltek, amelyből kiderült, Rákóczi rajongott a pöttyös mintáért. Sajnos kutatómunkám során egyetlen festményt  sem találtam, amelyben a nemes úr pöttyös attilában indul rohamra, de amint megleljük, publikáljuk, hiszen akár egy ilyen dokumentum is képes színt vinni az amúgy lehangoló magyar történelemírásba.

A földalatti rákóczizás után meglepő, hogy a felszínen már semmi nyoma a fejedelemnek. A metrómegálló környékét kellemes parkká alakították, amelynek egyik oldalán kis játszótér, másik oldalán padok vannak, platánfákkal és gyeppel. Középen két látszóbeton épület fordít egymásnak hátat: egy hatalmas háromszög, és egy négyszögletes doboz. A háromszög merőleges üvegfala néz a Körútra, a kocka pedig a Vásárcsarnokra. Köztük medence lesz, amelyben az a két tükör áll, amelyek a fényt vetítik a csövekbe.

A felszíni épületek játéka érdekes, és éppen határozott, puritán megjelenésükkel illeszkednek a századfordulós, eklektikus negyedbe. Persze így viszont sosem tudjuk meg, milyen, ha egy háznagyságú Rákóczi--lovasszobor hasán nyíló ajtón közelíthetnénk meg a metrót.