Index Vakbarát Hírportál

A Jány-per: háborús bűnös vagy nemzeti hős?

2021.01.13. 18:03 Módosítva: 2021.01.13. 19:18
Jány Gusztávot, a Don-kanyarnál tragikus sorsra jutott, mintegy kétszázezres létszámú magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokát a Budapesti Népbíróság 1947-ben háborús bűntettért halálra ítélte. Nem kért kegyelmet, bár a tanácsvezető bíró is kegyelemre terjesztette elő. 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság felmentette a vádak alól, de tiszti rangjába nem helyezték vissza. A történészek máig vitatkoznak Jány történelmi, politikai, erkölcsi és jogi felelősségén. Hetvennyolc éve, 1943. január 12-én történt a doni katasztrófa.

Jány Gusztáv, a magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnoka, akit eredetileg Hautzinger Gusztávnak hívtak, 1883. október 21-én született Rajkán. Gyermekkorát a Győr melletti Lébényben töltötte. A család 1896-ban költözött Budapestre. A Deák Téri Evangélikus Főgimnáziumban nyolc évig Lukács György osztálytársa volt. Érettségi után a Ludovika Akadémián tanult, 1905-ben avatták hadnaggyá. Hautzinger gyorsan lépdelt a katonai ranglétrán: 1910-ben főhadnagy, 1915-ben soron kívül századossá, 1919-ben őrnaggyá nevezték ki. A vitézi rendbe való felvétele miatt 1924-ben édesanyja nevére magyarosította vezetéknevét. 42 évesen ezredes. 1931-től öt évig a Ludovika Akadémia I. főcsoport parancsnoka, aki az intézetben a csonka ország relikviái számára folyosót rendezett be. 1934-ben tábornokká nevezték ki, 1938-tól Horthy Miklós kormányzó főhadsegédje lett. Ezt követően már senkit sem lepett meg, hogy Horthy 1940. március 1-jétől Jányt bízta meg a magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokságával.

A hírhedt hadparancs

Jány sok időt töltött a frontvonalon harcoló katonák között, és műveleti szintű irányítás helyett inkább szemléket tartott. Éppen katonái között volt, amikor 1942. augusztus 25-én súlyosan megsebesült egy aknavető lövedék szilánkjától.

Kaló József egyetemi docens szerint a német szövetséges ígéretet tett ugyan a hadsereg korszerű fegyverzettel való felszerelésére és élelmezésére, ám az ígéret jórészt csak ígéret maradt, így erejében a magyar királyi 2. honvéd hadsereg nem volt összemérhető a szemben álló Vörös Hadsereggel. Ez be is bizonyosodott 1943 januárjában, amikor a védekezésre berendezkedett honvédekre – akik létszámukban sem voltak elegendően a rájuk bízott, több mint kétszáz kilométernyi arcvonal biztosítására – a hat-hétszeres túlerőben lévő szovjet haderő rátámadt.

Katonáink ennek ellenére elkeseredett küzdelmet folytatva, folyamatos harcban, óriási veszteségeket szenvedve utolsóként hagyták el a harcmezőt, ám ezért embertelen árat fizettek: majdnem az egész hadsereg megsemmisült.

Amikor 1943 elején kitartásra kapott parancsot, miközben a szovjet csapatok már bekerítéssel fenyegették a magyarokat, döntenie kellett, hogy katonái életéért felel, vagy teljesíti a parancsot. Nem a parancsmegtagadást választotta. Szakály Sándor történész szerint Jány nem is volt abban a helyzetben, hogy maga hozzon döntést, mert nem ő volt az illetékes parancsnok:

Ebben a fegyvertársi-szövetségesi rendszerben vívott háborúban Weichs vezérezredes volt az illetékes, ha pedig Jány az ő parancsával szembefordul, az függelemsértés. Hitler ráadásul 1942 decemberében levélben fordult a kormányzóhoz, melyben a végsőkig való kitartást kérte, és ennek szellemében küldött Szombathelyi is utasítást Jánynak a frontra.

Akárhogyan is történt, a tábornok 1943. január 24-én kiadta a 294/2. hds. I. a. 43. I. 24. számú hadparancsot, amely miatt a háború után sokan csak „doni hóhérként” emlegették:

Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul vagy el nem pusztul. (...) A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.

A hadparancs általános felháborodást keltett, ezért azt Jány megkésve ugyan, de április 4-én visszavonta.

42 ezer halott és eltűnt katona

1943 januárjában összesen 198 ezer katona volt a  magyar királyi 2. honvéd hadsereg kötelékében a fronton, közülük 42 ezren tűntek el és haltak meg, 28 ezren tértek haza sebesülten, és mintegy 26 ezren kerültek hadifogságba, akiknek többsége soha nem térhetett vissza Magyarországra.

Ha azt vesszük figyelembe, hogy 1942 áprilisa és 1943 márciusa között az utánpótlással, a kiegészítéssel, a váltással együtt több mint 250 ezer ember fordult meg ennél a hadseregnél, akkor sem mondhatjuk ki, hogy a véres veszteség ötvenszázalékos volt. Mintegy 42 ezer halott és eltűnt katonáról beszélhetünk, ami nagyon súlyos veszteség, de – hála istennek – nem százezres nagyságrendű

állította Szakály Sándor történész.

A vezérezredest, aki az utolsó vonattal tért haza a Don-kanyarból, 1943. augusztus 5-én mentette fel Horthy a parancsnoki tisztségéből. A háború végéig visszavonultan élt Budapesten. Szálasi hatalomra kerülésekor elutasította a nyilasok szolgálatát, majd a szovjet megszállás elől családjával Németországba távozott.

A honvédelmi miniszter 1945. június 19-én háborús bűnösnek nyilvánította, lefokozta, és kizárta a hadseregből.

1946-ban, felesége halála után önként hazatért. Egy hadifogoly-szállítmánnyal együtt érkezett az országba, és feladta magát. A HM katonapolitikai osztályának kaposvári kirendeltsége 1946. október 7-én vette őrizetbe.

Golyó általi halál

A Jány Gusztáv elleni koncepciós pert 1947 szeptemberéig készítették elő. A Szörényi Endre őrnagy vezette vizsgálócsoport által készített vádirattervezetet a népügyészség többször is visszadobta. Mindenesetre rengeteg dokumentumot gyűjtöttek be, és számtalan tanút hallgattak ki.

A Budapesti Népbíróság 1947. szeptember 25-én, 26-án, 29-én és október 4-én tárgyalta az ügyet Pálosi Béla tanácsvezető bíró vezetésével, a hat koalíciós párt képviselőiből álló tanácsban. A népügyész Gyarmati István volt, míg Jány védelmét Jármay Zsigmond ügyvéd látta el. A védelem tanúi közül egyes-egyedül Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredest, 1942–1943 közötti honvédelmi minisztert hallgatták ki.

Jány a népbíróság előtt a szolgálati szabályzatra hivatkozott, azt állítva, hogy ő azt soha nem sértette meg. Nem érezte magát vétkesnek, hiszen – mint állította – ő is parancsot teljesített.

Beismerem, hogy a tábori bíróságok által hozzám felterjesztett halálos ítéleteket jóváhagytam. A kivégzett személyek neveire, valamint az általuk elkövetett bűncselekményekre, melyekért őket halálra ítélték, nem emlékszem. Ha hozott bármelyik tábori bíróság nazarénusok ellen halálos ítéleteket, mert azok hitüknél fogva nem akartak harcolni vagy hadi munkát teljesíteni, úgy ezeket az ítéleteket én jóváhagytam.

A Budapesti Népbíróság 1947. október 4-én hirdetett ítéletet, amelynek indoklása szerint Jány ugyan nem segítette elő cselekvően az ország háborúba való sodródását, de

kétségtelen, hogy azt megakadályozni nem törekedett, bár erre vezető közhivatali állásánál fogva módja lett volna, s így megvalósította a háborús bűntettet.

A népbíróság Jány Gusztáv felelősségét kétrendbeli háborús bűntettben állapította meg, amelyet felbujtói minőségben követett el, s ezért összbüntetésül golyó általi halálra ítélte. Jány az ítélet meghozatala után nem kért kegyelmet, mert – mint bírái előtt kijelentette – azzal a bűnösségét ismerte volna el.

A Budapesti Népbíróság és a Népbíróságok Országos Tanácsa is kegyelemre méltónak minősítette, mi több: a tanácsvezető bíró is kegyelemre terjesztette elő. Tildy Zoltán köztársasági elnök azonban november 22-én elutasította a kérvényt. A védelem kérelmét pedig nem bírálták el. Jány Gusztávot egy hónappal a hatvannegyedik születésnapja után, november 26-án reggel végezték ki a régi Gyűjtőfogház udvarán. Halálának okát így jelölték:

Bírói kivégzés, golyó által.

Történészek vitája

A rendszerváltozás után rendkívül éles vita bontakozott ki Jány Gusztáv felelősségéről. Szabó Miklós történész a Népszabadság 1993. január 15-i számában nem finomkodott:

A hadseregparancsnok úgy viselkedett, mintha alacsony harcértékű, feláldozásra szánt hadserege valami elitalakulat lett volna. Majd mindezek koronájaként kilátásba helyezte, hogy a felbomlott fegyelmet a legbrutálisabb eszközökkel fogja helyreállítani. Lehet, hogy nem is volt gonosz, csak bornírt. Ilyen felelősség esetében azonban ez nem mentesíthet a bitótól. Méltó volt a kötélre. Háborús bűnös, a szónak még nyelvi értelmében is. Iskolapéldája az emberiességből kivetkőzött katonai vezetőnek, aki eszelősen pazarolja – akkor már nyilván saját ésszerűsége, a német győzelem feltételezése szerint is értelmetlenül – egy kis nép fiainak vérét. Megvetés emlékének.

Azzal együtt, hogy Jányt nem kötél, hanem golyó általi halálra ítélték, amit egy történésznek azért illett volna tudnia, a cikk vitaindítónak bizonyult. Három héttel később, 1993. február 5-én Szakály Sándor hadtörténész vette védelmébe az egykori vezérezredest:

Jány nem volt eszelős és nem volt pazarló. Magára nézve is kötelezőnek tartotta a Honvéd Vezérkar főnökének 1942. április 11-i parancsát, mely minden parancsnok számára kötelezővé tette a magyar vérrel való takarékoskodást. Jány katona volt, olyan katona, aki a parancsot szentírásnak tartotta, a kötelességtudást és a hűséget pedig erénynek. Ezen erények a győzteseknél erények, a veszteseknél bűnök lesznek aztán idővel. Így történt Jány esetében is. Őt nem rehabilitálni kell, hanem ügyét független magyar bíróság elé vinni, azt újratárgyalni a működése idején érvényes törvények, jogszabályok alapján.

A rehabilitációs indítvány

A Legfőbb Ügyészség 1993-ban felülvizsgálati indítványt nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz azzal, hogy helyezze hatályon kívül a Budapesti Népbíróság ítéletét, amely Jány Gusztávot kétrendbeli háborús bűntett elkövetésében mondta ki bűnösnek, és hozzon felmentő ítéletet.

Az ügyészség az indítványban vitatta, hogy Jány túllépte volna a hatályos szolgálati szabályzat előírásait, amikor a végsőkig, az utolsó töltényig való kitartásra adott parancsot, és az azt megtagadókat felkoncolással, illetve ha a szembeszegülés csoportosan következik be, tizedeléssel fenyegette meg. Az ügyészség annak a parancsnak a kiadását sem minősítette háborús bűntettnek, amely arra jogosította fel a magyar hadsereget, hogy túszokat szedjen, és diverzáns cselekedetek esetén rajtuk vegyen elégtételt. Az ügyészség szerint ugyanis a második világháborúban mind a két fél szedett túszokat. Márpedig a túszszedést az erre vonatkozó nemzetközi egyezmények csak a háború után tiltották be.

Az indítvány azt is hangsúlyozta, hogy 

Jány katona volt, aki a végső, utolsó emberig szóló kitartásra kapott parancsot továbbította csupán; ennek minden, rendelkezésre álló törvényes eszközzel érvényt kívánt szerezni.

Mint ahogy az akkori szolgálati szabályzat is tartalmazta, a végső fegyelmező lehetőségektől sem volt szabad visszariadni, a felkoncolástól, a tizedeléstől sem. Ám ahogy azt az 1947-es népbírósági határozat is elismerte: nem volt bizonyítható, hogy történt volna tizedelés; túszok kivégzéséről sem kerültek elő bizonyító erejű adatok.

A felmentő ítélet

A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa 1993. szeptember 27-én kezdte tárgyalni a Legfőbb Ügyészség indítványát, majd egy héttel később, október 4-én meghozott határozatában megalapozottnak találta azt, és hatályon kívül helyezte az 1947-es népbírósági ítéletet.

Az ítélet indoklása szerint Jányt 1947-ben elvonták szakbíróságától, a hadbíróságtól, és a vádat a katonai életviszonyokat nem ismerő, politikailag elkötelezett népbírák vizsgálták meg. A parancsnokot olyan bűncselekményekért marasztalták el, amelyeket nem követett el. Terhére rótták például, hogy – még jóval az áttörés előtt – 1942 szeptemberében az urivi csatában a magyar hadsereg kilencezer katonát veszített el. A tény ugyanakkor az volt, hogy Jány abban az időben Budapesten tartózkodott, a támadást pedig a németek kifejezetten az ő parancsa ellenére indították meg. A bírák úgy látták, hogy a tiszt ennek nyomán csak végrehajtotta azt a parancsot, amelyet eredetileg a honvédség első számú vezetője, Horthy Miklós legfőbb hadúr adott ki. A kormányzó viszont Hitler kérése alapján hozta meg döntését.

A Legfelsőbb Bíróság tartózkodott attól, hogy állást foglaljon olyan kérdésekben, amelyek megítélése a történészek feladata. Így nem volt elemzésének tárgya a háború igazságos vagy igazságtalan volta, a hadmozdulatok katonai, szakmai szempontú értékelése

hangsúlyozta az ügy előadó bírója, Kónya István. A tárgyaláson megjelent Kéri Kálmán akkori országgyűlési képviselő, vezérezredes is, aki a felmentő ítélet kihirdetése után a pulpitus előtt szalutálva köszönte meg az ítéletet.

Epilógus

Summa summarum: a magyar királyi 2. honvéd hadsereg egykori parancsnoka, Jány Gusztáv önként tért vissza Nyugatról, hogy bírái elé álljon, és az egykori honvédség magas rangú tisztjei, tábornokai közül ő volt az egyetlen, akit Magyarországon katonai parancsnoki minőségében elkövetett tetteiért halálra ítéltek.

Galli István ügyvéd 2011. január 12-én a köztársasági elnöknél kezdeményezte Jány Gusztáv posztumusz vezérezredessé történő kinevezését. Az ügyet azonban bonyolította, hogy Jány a népbíróság elé már civilként állt, mivel a honvédelmi miniszter 1945 nyarán lefokozta, és kizárta a hadseregből. Ez a magyarázata annak is, hogy 

a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa 1993-ban nem tudott a rendfokozati kérdéssel foglalkozni.

A Köztársasági Elnöki Hivatal a rehabilitációs kérelmet a Honvédelmi Minisztériumhoz küldte tovább elbírálásra, amelynek jogi főosztálya úgy foglalt állást, hogy felvethető ugyan a lefokozás semmissége, de ennek hivatalos megállapítására a honvédelmi miniszternek nincs közjogi lehetősége.

Rovatok