A Demokrácia és Dilemma Intézet ezúttal azon tanakodik, hogy ciki-e a kétharmados többségével egyre bátrabban élő többség személyzeti politikája. Az Intézet szerint akkor sem kerül veszélybe a demokrácia, amikor törvényt módosítanak, hogy jobban csússzon a kinevezés, csak az a baj, hogy a választások előtt magasra tett mérce töpörödésnek indul.

Azt jósoltuk még két hete, hogy a szimbolikus politizálás után az elszámoltatás áll majd a kormánytöbbség által diktált témák homlokgerincében. A múlt héten kiderült, hogy Orbán Viktor ennél is izgalmasabbá tette az életet, és huszonkilenc pontjának bejelentésével elkezdődött az érdemi kormányzás, jöhet a munka, és még azt is írtuk, hogy Orbán lehet az az államférfi, aki Gyurcsány Ferenc akart lenni még 2004-ben.

Ezen a héten mégis egy teljesen új téma nyílt meg, és jórészt ez határozta meg az elmúlt napokat: a személyzeti politika. És ezzel párhuzamosan először jött elő az a közéleti motívum, amivel az MSZP évek óta riogatott a Fidesszel kapcsolatban: a demokráciaféltés.

Mielőtt belekezdenénk a latolgatásba, hogy akkor most elveti-e éppen a sulykot a nemzeti ügyek kormánya, röviden megint felidézzük azt, amit Szilvásy György egykori titokminiszter kórházigazgató testvérének indoklás nélküli felmentésekor már írtunk: a mostani közhangulat sokkal kevésbé érzékeny a Fidesz személyzeti politikájára, mint 1998-ban volt.

Akinek bármilyen köze volt az elmúlt nyolc év kormányaihoz, azok mellett nehéz együttérzést kicsikarni, függetlenül attól, hogy ezt megérdemlik-e. Visszaütött, hogy az MSZP és az SZDSZ hosszú évek óta azzal ijesztgette a választókat, hogy a Fidesz diktatórikus lesz. A két pártot ért morális kihívások oda juttatták üzeneteiket, hogy már csak a hasonló retorika is cikivé vált, függetlenül az adott ügy tartalmától. Megelevenedett az örökké farkast kiáltó kakas meséje.

Intézetünk előre bocsátja, hogy a mostani vitákkal kapcsolatban nem gondoljuk, hogy a Fidesz jéghideg árnyat vetne a demokráciára. Azt a kérdést viszont nyitva tartanánk, hogy az új többség úgy viselkedik-e, mint Maradona válogatottja, amikor oly látványos góllal győzte le Nigériát. A győzelmet hozó fejesgól érvényes, de a lassításból kiderült, hogy volt egy kis simliskedés hozzá.

Maradona kormánya

Elsősorban akkor támad kedvünk hőbörgésre, amikor megváltoztatják a szabályokat azért, hogy könnyebb legyen a kinevezés. Ilyen az alkotmánybírók megválasztásának esete. Ilyen az OVB esete (még akkor is, ha amúgy a szervezet a választás első fordulójakor mutatott produkciójától frászt kaptunk). Ilyen lehet a GVH esete.

Az argentin hasonlat annyiban csúsztatás, hogy az a csapat nyilvánvalóan csalt egy kicsit, csak a bíró nem vette észre. A parlamenti többség az egyes fontos személyek kiválasztásának szabályait megváltoztató törvények esetében valószínűleg nem csal (bár vannak ilyen típusú aggályok is), csak maximálisan él mozgásterével.

Maximálisan élni a mozgástérrel egyrészt nem ördögtől való, másrészt tipikus is ebben az országban, a „hülye lennék nem csinálni” elv általánosan elfogadott hozzáállássá vált. Intézetünk csak azért merészel most mégis kekeckedni, mert a Fidesz egyik sarkalatos kritikája volt az előző kormányzatról, hogy az nem eléggé demokratikus. Például akkor is mondták ezt, amikor pontosan ezt csinálták.

Lex Szásznak csúfolták például azt a törvényt, ami átszervezte a PSZÁF irányítását, csak hogy szabadulni tudjanak az intézmény vezetőjétől, Szász Károlytól. Nagy hangon féltette a demokráciát 2004-ben a most igazságügyi államtitkárrá előlépett Répássy Róbert, amikor az MSZP–SZDSZ törvénymódosítással szorította ki posztjáról Szászt.

A hasonló hangulatú megoldások nem segítenek abban, hogy hitelessé váljon a Fidesz által meghirdetett elv, a visszatérés a rendszerváltás igazi értékeihez. Meg az alázatról szóló választás előtti szólamok is kezdenek töpörödni.

Túlzás?

Persze vannak érvek a fideszes nyomulás mellett is. A kormány és ellenzék együttműködési kényszerén alapuló kinevezések az elmúlt években nem a kompromisszumok mentén alakultak, hanem jellemzően két úton haladtak. Néha az egyet ide, egyet oda elv mentén (vagyis páros kinevezéseknél volt egy embere az ellenzéknek, egy meg a kormányoldalnak), vagy lefagyott a rendszer, és nem sikerült senkit sem megválasztani (például az ÁSZ elnökét sem).

A gyors sikerekre vágyó és az elvárások miatt kétségtelenül nagy nyomás alatt álló Fidesz most a hatékonyságot részesíti előnyben, és nyilván ez is egy érv.

Még gesztusokat is találhat, aki akar, hiszen az új többség kinevezni készül egykor a baloldalhoz inkább kötődő személyeket is. Erre példa Bihari Mihály alkotmánybíróvá jelölése vagy Warvasovszky Tihamér ÁSZ elnökhelyettesi felkérése. Ezek a személyi döntések kommunikációs szinten árnyalhatják a durva nyomulásnak tetsző személyi döntéseket. De persze ezek az esetek leírhatók merőben ellentétesen is: az átállók megjutalmaztatnak. Akárhogy is, a törvények megváltoztatásával elért új kinevezési gyakorlat elve nem tekinthető gyengéd gesztusnak.

Scmitt Pali, Schmitt Pali mindent lát

A köztársasági elnök megnevezése körüli titkolózás sem túl elegáns, még akkor sem, ha ez is teljesen jogszerű, és eddig is szerettek a pártok magukhoz hű embert jelölni.

Göncz Árpád (SZDSZ) volt az ára, hogy az Antall-kormány szűkíthette a kétharmados törvények körét, kiválasztása szimpla pártpolitikai alku volt. Mádl Ferencnek a háttérben oroszlánrésze volt abban, hogy a Fidesz és a többi jobboldali párt egymásra találjon a 90-es évek derekán, ő sem volt az a kívülről jött ország pedellusa, a mai napig minden jelentős Fidesz-gyűlésen tiszteletét teszi. Sólyom László sem azért lehetett elnök, mert öt éve a kormánytöbbség egy független embert akart az ország élére, hanem annak köszönhette a Sándor-palotát, hogy az MSZP és az SZDSZ képtelen volt közös jelöltet találni.

A most erősen rebesgetett Schmitt Pál államfővé emelése ilyen értelemben semmilyen szakítást sem jelent a parlamenti szokásjoggal. Ugyanakkor Schmitt rendszerváltás előtti karrierje (államtitkár-helyettes volt a 80-as években) megint csak árnyat vet a Fidesz „rendszerváltás 2 van” üzenetére. Bizonyosnak tűnik, hogy a személyes véleményét sohasem hangoztató elnökaspiráns elsősorban a könnyű kormányzás lehetősége miatt fontos a Fidesznek. Nem demokráciaellenes ez a megközelítés, csak a Fidesz a kampányban hangoztatott, alázatról és erényről szóló üzeneteihez képest túlságosan bornírt megoldásnak tűnik.

Nem esszük olyan forrón a kását

Ugyanakkor méltányolandó, hogy nem mindent mindenáron erőből akar megoldani a nagy többség. A Cser-Palkovics András–Rogán Antal-páros által jegyzett sajtótörvény Intézetünk szerint joggal akasztotta ki a civil szervezeteket. Tele van olyan aknával, ami abszurd, a polgári demokráciához méltatlan szituációkba keverheti a sajtót, a bíróságokat, de még az egyszerű blogolókat is. Az az engedmény, hogy a sajtóban megjelenő, tartalmi részeket szabályozó, legabszurdabb paragrafusok elfogadását elhalasztották, azt jelzi, hogy talán túlzás volt elsőre azt gondolnunk, hogy Robert Fico a fideszes médiapolitikusok példaképe.