Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Amikor átmásztunk az utunkat keresztező kétezer méteres hágón, már tudtuk, hogy a Michel Gortani barlang bejárata teljesen be lesz havazva. Olasz barátaink már a múlt hétvégén sem tudtak oda lemenni. Minket mindez mégsem tántorított vissza. A hó hatalmas: négy méter a felszínen, és a bejárati aknába még több folyt be. A hír igaznak bizonyult, de öten 5 óra alatt teljes terepátrendezéssel megnyitottuk a második akna alján lévő lyukat. A tizenegy fős társaság leereszkedett a számos szakadékkal szabdalt járatba, amit hol lapos, hol pedig kígyózva kanyargó meanderek tagolnak különböző szintekre. A régi bútordarabok rezignáltan vonszolják az egyheti kaját, személyes felszerelést, na meg ami még a feltáráshoz kell: kötelek, kürtőmászó vasak, csavarok_ stb. Mindenesetre aki elsőtúrás az rendszerint kellőképpen megszeppen mire tíz-tizenkét óra menetelés után meglátja a sáros és kétfokos huzattal átszellőztetett bivakfolyosót.
A bázis -540 m-es mélységben közel a kutatási pontokhoz található. "Másnap reggel", — ami jócskán elcsúszva (szokás szerint) délutánra esett — , megkezdtük a feltárásokat. Négy csapatra bomolva különböző feladatokkal folyt a kutatás. Mindez ismeretlen mélységekbe való leereszkedésből, be nem járt folyosók, kuszodák, meandererek felderítéséből és magasbanyúló kürtők kimászásából állt. Természetesen folyamatos térképkészítéssel és fotózással dokumentálva. A csapatok félnapi távollét után, "esténkén" egymásnak mesélve kalandjaikat tértek nyugovóra, miután ki-ki elkészítette a hálózsákot kifűtő vacsora-adagját.

Jól teltek a napok, rendkívül eredményesek voltunk: feltátunk egy kilométernyi új járatot, és összesen feltérképeztünk 2,5 km-t. Így már 12 km-re duzzadt a magyar szakasz, amivel összesen közel 32 km a teljes barlangrendszer. Ez egy alpesi területen nagyon sok.
Mindez persze rajtunk kívül keveseket érdekel ? Hanem ami ezután hazáig vitte hírünket, az már igen!
...szóval mint rendesen időnk lejártával kisebb csapatokban szállingóztunk a bejárat felé. A hét közepén vártuk a háromfős videós csapatot de ők valahogy nem akartak megérkezni. Ez már gyanús volt. Ennek két oka lehetett: vagy el se jöttek, vagy nem tudtak lejönni a bejáraton a hó miatt. A felszínre küldött első barlangász-csapatunk számolhatott némi hó-ásással, de meglepő módon ők a nyitott barlangbejáraton keresztül hagyhatták el a föld mélyét. Társaságunk többi részének sem okozott gondot a kijutás: a nyomokat elfedő havazás, a sötét, a köd és a szél annál inkább. A friss combközépig érő hóban törtettünk — az olaszok által kifejezetten a terület barlangjainak kutatása miatt ideépített kis bivakház felé.

Az alig 4x4 m-es jól szigetelt házikó egész évben nyitva áll, benne emeletes fekhelyek, takarók, vészhelyzet esetére élelem és gázfőző várja a kimerült felfedezőket. A ház a nevét arról a három barlangkutatóról kapta (Davanzo-Vianello-Picola), akiket a környéken temetett maga alá egy lavina. A házig vezető tíz perces út ezúttal több, mint 1 óráig tartott és csak a szerencse segített át minket a tejfehér ködön. A házban kiderült, hogy a videósok három napja minden délelőtt kiásták a bejáratot, de a gyors visszatöltődés miatt nem kockáztatták meg a túrát. Ez igen bölcs dolog volt. Másnap reggel megint köd, mély hó. Mi pedig elindulunk, hogy megtegyük a lefelé vezető utat, ami a nagy hó miatt nem ígérkezett könnyűnek. Számoltunk azzal, hogy az amúgy másfél órás gyaloglás ezúttal hat-hét órát vesz majd igénybe.. Elöl a hótaposó emberek haladtak, zsák nélkül, a többiek utánuk, hosszan kígyózva a nyomban. A hágó alá érve átvágtunk egy onnan napokkal azelőtt lezúdult lavina hódombján. Reméltük, hogy ami le akart jönni az már lejött. Óvatosan oldalaztunk a sziklák oltalma felé. Az elöl járók gyakran mellig süppedtek a nedves hóban, miközben halkan roppant néha egyet az aljzat. Már majdnem elértük a biztonságosabb szikfal alatti rész, amikor az első ember előtt jól halható roppanással vízszintesen elvált a hó és fél méter vastag rétegben csúszni kezdett. Az első négy ember egyszerre feldőlt és a nagy súly lassan de biztosan kezdte a lejtőn lefelé nyomni őket.
— Ússzatok, hangzott kívülről. — Nyugi, szóltak odabentről.
Öt méter pokoli csúszás után, szinte varázsütésre hirtelen megállt az egész lejtő. Gyors eszmélés és visszakozás, át a lavinadombon. A helyzet nem jó. Szerencsénk volt, hogy nem indult be az egész lejtő. A csúszásunkkal egy időben, tőlünk kicsit távolabb, egy másik, de nagyobb lavina söpört végig. A hágóból tehát még nem jött le az összes, laza hó. Visszatérve a bivakházban úgy döntöttünk az olaszok segítségét kérjük, a magunkkal hozott mobiltelefonról. Először jótanácsokkal láttak el (lavinazsinór, kendő a száj elé_), de hamar megértették, hogy a hegy nem fog egykönnyen elengedni. A helikopteres mentés mellett döntöttek, de csak másnap. Az éjszaka még megkerestük azt a két vándort, akiket a hágó alatt láttunk kóborolni a ködben. Két lengyel volt az, akik már reggel óta úton voltak. Ők a hetek múlva esedékes expedíciójukat készítették elő. Betértek hát hozzánk, növelve a házban meghúzódók számát. Az éjjel óriási vihar és hóesés volt, de mi a szervezkedés mellett igen jól éreztük magunkat, a túlélés és a talált olasz bor mámorában.

A túra résztvevői Csekő Ábel, Hlavács György (Gyurma), Kovács Attila, Kunisch Péter (Kagyó), Ligeti Marci, Mezei Péter (Mező), Németh Zsolt (Kutya), Nyerges Attila (kis Moha), Sass Lajos, Szabó Lénárd (Leó), Zih József (Gema), a videósok: Simon Bécó, Forbauer Attila, Horváth Richárd, na meg a két lengyel és az olasz mentősök.

Reggel a Tátra kebelén nevelkedett lengyelek magabiztosan nekiindultak, de azért mi háromfős kíséretet adtunk melléjük. A fiúk megtették, amit a világ várt tőlük. A mi nyomainktól alig valamivel feljebb levitte őket a lavina kb. 100-150 m-el mélyebbre. Nem temette be őket, mert kisodródtak a fő esésvonalból. Ez már őket is megingatta elhatározásukban. Visszajöttek. Az egész nap a köd és a hóesés jegyében telt, óriási szélrohamokkal. A helikopter kétszer is megpróbálkozott feljönni, de mi csak a távoli rotorzúgást hallottuk, látni semmit se lehettet odakinn.

A házban ki-ki megtalálta szerepét és a kevéske helyét. Néhányan főztek, havat olvasztottak, voltak akik telefonálgattak, vagy kitartóan és céltalanul babrálgattak, voltak akik kártyáztak és voltak akik egésznap beülőben állva várták az első transzportot. Délután 4-kor leállították az akciót. A helikopter visszament a bázisra. Majd holnap. Persze a következő másfél órában 30-40 m-re nőtt a látótávolság és a szél se lett volna gond. Nem úgy, mint előtte, amikor egy szélroham elfújta a ki nem kötött zsákjainkat és a mentőcsapatot úgy kellett betépni az ajtón. Este az olaszok által ilyen esetekre eldeponált hordókból került elő a vacsora. Tészta a'la _mindent bele.
Másnap reggel a helyzet változatlan. A vihar kitartó. Tíz óra körül varázsütésre kitisztult az ég és mindenki kirontott a házból. Az Életben maradtak című film jelenete pergett le a havon. Hunyorgó és üvöltő, büdös, koszos, borostás "gyerekek" embermagas hólabdákat gurítnak le a kisebb lejtőkön, mini lavinákat gyártva. A völgy túloldaláról morajló hang válaszol egy-két igazi lavinával.

Gyors telefon. — Ok, jönnek, mindenki öltözzön. Rohamtempóban pakolás, takarítás. A leszállópályát kitapostuk, kijeleztük. A helikopterből, ami a háztól alig 4 m-re lebeg közvetlenül a hó felett, kipattannak az olaszok, köztük Ózd szülöttje, az olasz mentőszolgálat oszlopos tagja: Ádám Zsolti. Négyesével, öt fordulóban távozunk. Alig 1 perc alatt zúdulunk lefelé a parkolóhoz, magasan a hegyoldal felett. Lenn már várnak a bámészkodók és a média.

Köszönjük olasz barátainknak a megfelelő mértékű és biztos segítséget és az itthoniaknak is, mert folyamatosan biztosítottak együtt érzésükről és segítségükről. Gracia !

Olasz barlangász klubok http://triestemia.com/caves/indexen.htm http://www.retecivica.trieste.it/cgeb/ http://www.spin.it/speleo/ http://www.cens.it/ http://www.onion.it/speleoit/caveit.html