A bombák és tankok pusztításától, a fegyverropogás zajától több száz kilométerre talán elképzelni sem tudjuk, mit élhetnek át azok az ukrajnai családok, akik vagy sötét pincékben próbálják átvészelni az eszeveszett bombázásokat, vagy mindenüket hátrahagyva, életüket védve igyekeznek elhagyni az országot. A háború kitörése óta komoly menekülthullám zúdult Magyarországra is, legalább 700 ezren hagyták el Ukrajnát hazánk irányába, közülük azonban a legtöbben érkezésüket követően tovább is indulnak valamelyik nyugat-európai országba. Lakosságarányosan a legtöbb menekültet Moldova fogadta be. 

A budapesti pályaudvarokra érkező menekültekkel ugyan már sokan találkozhattak akár személyesen vagy valamely újság hasábjain, arra csak kevesen vállalkoztak eddig, hogy a teljes útjukat dokumentálva mutassák meg az életüket hátrahagyó ártatlan fiatalokat, anyákat és gyerekeiket. Az ATV Heti Napló riportere viszont most pontosan ezt tette. Hadas Kriszta operatőr kollégájával szállt buszra Moldovában, és indult meg Németország irányába 62 menekült társaságában, akik a túlélés reményében vágtak neki az útnak.

A végtelennek tűnő, háromnapos utazás még a tapasztalt újságírót is megviselte, a tragikus emberi sorsok mély nyomot hagytak benne, a mai napig igyekszik feldolgozni a tapasztaltakat. A busznyi édesanya, gyerek és fiatal meneküléséről készült Menekülők, hosszú út a túlélésért riportfilmet vasárnap este 21 óra 50 perckor mutatják be a csatornán. Hadas Kriszta a film apropóján a forgatás nehézségeiről, saját benyomásairól és emberi tragédiákról mesélt a premier előtt az Indexnek. 

Már hónapok óta az orosz–ukrán konfliktus történéseiről szólnak a hírek. Miért tartotta fontosnak, hogy ilyen formában mutassa meg a háború viszontagságait?

Legjobban és legközelebbről akkor lehet valamit megmutatni, ha velük vagy, ha együtt utazol velük, végigköveted az útjukat. Akkor tudsz igazán belehelyezkedni abba a rettenetes, gyötrelmes helyzetbe. Szerettem volna bemutatni ezeknek az embereknek a sorsát, mert már ki vagyunk égve a háborús hírektől, az emberek pedig ezt egy idő után megunják. Az volt a célom – mivel a Covid után 10 millió virológusból háborús szakértő lett az országban –, hogy segítsek abban, hogy betekintést nyerjünk a hírek és a politika mögé, lássuk azokat a szenvedőket, akiknek összedőlt az egész életük.

Ez volt a legfontosabb szempont?

Emberi sorsokon és egy ilyen úton keresztül akartuk megmutatni és felrázni az embereket, mert gyakran a hírek mögött nem tudjuk elképzelni azt, hogy a menekültek min mennek keresztül. Azt, hogy a gyerekünk sírva kérlel az ágy alól, hogy ugyan apának maradnia kell, de anya, mi menjünk innen, mert bombáznak. Azt, hogy neked ott kell hagynod a férjedet, és te még életedben nem tetted ki a lábad Ukrajnából, a fiadnak pedig még csak útlevele sincsen. Azt, hogy tényleg a rémisztő ismeretlenbe kell fejest ugrani, és azt, hogy kiszolgáltatott vagy, és nem tudod, mi fog történni veled. Ezt a fajta rémisztő bizonytalanságot akartam megmutatni, amellyel én már afgán vagy más menekülteken keresztül találkoztam. Ebből a szempontból persze lényegtelen, hogy milyen nemzetiségű, származású, vallású az illető, a menekülő, az menekülő.

A riportban szándékosan kerülte a háborúval kapcsolatos részleteket, képsorokat, információkat, politikai álláspontokat? 

Tudatos volt, hogy egy-két snitten kívül semmiféle orosz–ukrán politikai vagy háborús hír ne legyen a filmben. Putyin és Zelenszkij neve egyszer sem hangzik el a riportban. Ez a civilek, a menekülők története. Tudatosan az ő fájdalmukra, történetükre koncentráltam.

A sokkoló történeteket hallva édesanyaként mennyire tudta kizárni az érzelmeket? 

Nem szeretem az interjúalanyaimat az én érzelmeim visszatükrözésére használni. Ennek ellenére elképzelni sem tudom azt a pillanatot, amikor az egyetemista gyerekemet ki kell vinni a pályaudvarra, és utasítani arra, hogy hagyjon hátra mindent, mindenkit, és meneküljön. Elküldöm az ismeretlenbe, és ki tudja, látom-e még, vagy hogy én életben maradok-e egyáltalán otthon. Ezek elképesztően nehéz döntések. Nagyon nehéz a riporteri tevékenységet elválasztani ilyenkor a személyes érzelmektől. Én is anya vagyok, és én sem szeretném, hogy 72 órán keresztül az arcomba tolják a kamerát, amikor a gyerekemmel menekülök. De dokumentálni kell, mert a jelent hamisítják, a múltat pedig gyorsan elfelejtik. A gyerekek fegyelmezettsége egyébként elképesztő volt. Ha egy buszra felszállsz egy osztálykiránduláson, ott biztos, hogy öt perc után zsivaj lesz, de itt síri csend honolt. Tudták, hogy most nem idegesíthetik az anyukájukat. Megdöbbentő volt. 

Több, háborúval sújtott területen is forgatott már. Miben volt ez most más? 

Voltam már Albániában és Koszovóban a délszláv háború után, voltam Afganisztánban is, így nagyjából tudtam, mire számíthatok Chișinăuban, de amikor együtt utaztok, ugyanazt eszed, ugyanazt iszod, ugyanakkor mehetsz pisilni, illetve minden olyat átélsz a menekülőkkel, ami nyomdafestéket nem tűr, akkor azért az más helyzet. Van az a pillanat, amikor az embernek nagyon nehéz megtartania a méltóságát. A buszút volt az, a gyerekeket látva, amikor realizáltam, hogy ez a háború sok-sok generációnak, nemcsak ezeknek a fiataloknak, hanem az ő utódaiknak is megpecsételi az életét. Az a gyerek, aki ezt a háborút átéli, nem felejti el soha. Ez a rettegés egész életében elkíséri majd, és ezt továbbadja a saját gyerekének is. Most alakul ki az a transzgenerációs sokk, amiről szoktunk beszélni a háborús gyerekek kapcsán. Ők azok, akik mindig megeszik az ételt, amit eléjük raknak, akik megtanulnak csendben maradni, tűrni. Az én agyamban ez kattogott végig, hiszen a buszban utazók fele gyerek volt, az ő fásult tekintetük mögött pedig olyan traumák voltak, amiről mesélni sem lehet. 

Lehet egy ilyen út előtt bármit is tervezni, vagy szinte minden spontán és ott dől el? 

Amikor felkerestem az ATV vezérigazgatóját, Németh S. Szilárdot a filmtervemmel, rögtön teljes körű segítséget kaptam a csatornától, ami könnyítette a munkát. Két hétig szerveztem csak a vonatutat, emellett pedig leszerveztem a Moldexpót, ahol Chișinăuban a legtöbb menekültnek adnak szállást. Az volt a terv, hogy vonattal megyünk majd tovább Bukarestbe, az összes érintett ország vonattársaságánál megszereztem a forgatási engedélyt. Aztán megismerkedtem egy édesanyával, Janával, aki a fiával viszont busszal szeretett volna eljutni Németországba. Ezen a ponton már tudtam, hogy velük akarok továbbutazni. Egyébként nagyon jól meg van szervezve. A Moldexpótól naponta indulnak buszok Nyugat-Európa több országába. Innentől az volt a feladat, hogy felkönyörögjem magunkat egy ilyen buszra. Az ott lévő külföldi stábok mind négy-öt főből álltak, így az, hogy mi csak ketten voltunk, tulajdonképpen mobilissá tett minket. Végül a buszon a két sofőr átadta nekünk a pihenőhelyét, így szerencsére felfértünk. 

A történetek bemutatása mellett egyéb segítséget is tudott nyújtani a menekülőknek? 

Van egy éjszakai jelenet a filmben, amikor ott ülök a buszon Janával, és a 12 éves fiainkról beszélgetünk, családi fotókat nézegetünk. Két focistaanyuka ült ott. Egyébként megpróbáltunk nekik repülőjegyet venni, hogy egyszerűbben eljussanak Svédországba Jana nővéréhez. Akkor már három napja ismertem őt, és annak ellenére, hogy mindenben megértettük egymást, ott volt benne a bizonytalanság, hogy Budapestről repülővel menjenek tovább. Már azt is megterveztük, hol fognak éjszaka aludni, de nem merte megkockáztatni, hogy kimegyünk a reptérre, ahonnan elküldik őket, mert a gyereknek csak anyakönyvi kivonata van, útlevele nincs. Végül nem vettünk repjegyeket, ami tulajdonképpen megkönnyebbülés volt neki, mert nehezen bízik meg bárkiben is. Ez a fajta kiszolgáltatottság, amit végig kellett élniük, ez volt az, ami a leginkább szíven ütött. Hetekkel az utat követően is ezen gyötrődöm, mi és hogyan lett volna jobb. 

Tervez ebben a témában újra forgatni, esetleg folytatni a riportot?

Most először fel akarom ezt dolgozni, és kicsit mással foglalkozni, ami egyszerűbb. Ezt most meg kell emésztenem, amihez idő kell. Nagyon sokat gondolok rájuk, rengeteg álmatlan éjszakám van ettől. 

Mit tapasztalt, a menekültek Nyugat-Európában terveznek maradni, vagy amint lehet, hazatérnének? 

Én nem találkoztam egy olyan menekülttel sem – pedig találkoztam jó párral –, aki azt mondta volna, hogy szeretne Nyugat-Európában maradni. Mindenki vissza akar menni. A három- vagy többgyerekes családoknál ugyan a férfiak is elhagyhatják az országot, azonban a többieknek ott maradt a férjük Ukrajnában. Mindenki vissza akar térni hozzájuk, az otthonukba, persze ha még egyáltalán van hova. Senkivel sem találkoztam, aki azt mondta, hogy menekültként szeretne élni a jövőben valahol máshol.  

A Menekülők tekinthető dokumentumfilmnek, vagy sokkal inkább egy riport készült? 

Ez egy klasszikus riport. Én nem akartam többet annál, amit mutatok, ettől függetlenül nem kevesebb mint egy dokumentumfilm. Itt nem volt idő, hogy napokig készüljünk arra, hogy emberekkel beszélgessünk. Mindig történt és mindig közbejött valami, aztán le kellett állítani a kamerát, amikor már azt éreztem, hogy sok. Beszélgetni, békén hagyni, visszamenni. Ezt nem lehet úgy forgatni, hogy órákon keresztül követsz valakit, mert akkor bántó, zavaró leszel. Amikor valaki ilyen kiszolgáltatott helyzetben van, akkor akaratlanul is sok leszel. Hagynod kell őket magukban, hogy együtt legyenek, hogy csinálják a dolgukat. Nem lehet az emberekre rászállni. Érezni kell, hogy ő most olyan helyzetben van, hogy nem fordíthatod ki a lelkét teljesen.

Lelkileg azonban ez a riporter számára is rendkívül megterhelő tud lenni...

Most is, hogy így beszélünk róla, felkavar. Érezni kell, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor ki kell kapcsolni a kamerát. Ilyet nagyon sokszor éreztem az út során, és meg is tettük. Örültem, hogy voltak, akik a bizalmukba fogadtak. Nem szabad rászállni valakire, hogy ne küldjön el a fenébe, hanem érezze a jó szándékot, hogy te az ő történetével meg akarod mutatni a világnak a háború ezen arcát. A sok morális kérdés az, ami engem a legjobban kikészített az út során, hogy mit lehet, és mit nem, mit vesznek sértésnek, vagy éppen mivel segítek nekik.

(Borítókép: Hadas Kriszta)