A német vezető míg élt, tartott attól, hogy különböző megbetegedések fogják akadályozni őt abban, hogy eleget tegyen vezetői feladatkörének. Egyik orvosa azt is megállapította, hipochondriával küzd.
Az NZZ am Sonntag nevezetű lap hozta nyilvánosságra azon leveleket, amelyeket még az egykori náci vezető, Adolf Hitler fül-orr-gégésze, Carl Otto von Eicken írt, aki 1935–1945-ig kísérte figyelemmel az egészségi állapotát. A dokumentumokra a svájci orvos dédunokája talált rá, amelyekben azt részletezte, hogyan kezelte Hitlert különböző hangszálproblémák miatt. A vezető ugyanis tartott a betegségektől, mivel attól félt, hogy ez akadályozni fogja vezetői képességének érvényesítésében.
Ha valami baj van, mindenképp tudnom kell
– mondta Hitler az orvosnak az irat szerint.
Az első találkozójukra még 1935 májusában került sor, és az orvos számára már akkor világossá vált, hogy Hitler mennyire el van ragadtatva a saját hangjától. Még hangszalagpolipjának eltávolítását is egy nagyobb beszéd utánra halasztotta, mivel félt attól, hogy kevésbé tudná eljuttatni az üzenetét, ha némileg megváltozik a hangja. Az orvos megállapítása szerint hipochonder volt, aki rettegett a torokfájástól.
A levelekben részletezték az orvos orosz kihallgatókkal folytatott eszmecseréjét is, miután 1945-ben elfogták Berlinben. Arra a kérdésükre, hogy miért nem ölte meg Hitlert, aki milliók haláláért felelős, Eicken így válaszolt:
Én az orvosa voltam, nem a gyilkosa.
A vezetőt utolsó éveiben orvosok vették körül, akik igyekeztek megfékezni drogfüggőségét. Az egyik német történész, Norman Ohler egyszerűen szuperdrogosnak nevezte őt, mivel Hitler rendszeresen használt kokaint, metamfetamint és egy heroinszerű ópiátot, Eukodolt. Ohler egy iratban úgy fogalmazott, hogy az injekcióknak köszönhetően az 1944-es év végére a vénái annyira szétroncsolódtak, hogy még az orvosa, dr. Theo Morell sem tudott mit kezdeni velük. Elmondása szerint, amikor a doktor a bőrén áthatolt a tűvel, egy roppanó hangot lehetett hallani – írja a Sun.
A történész Ohler kifejtette, Morell azt követően kezdte el oxikodonnal felütni Hitler napi injekciós adagjait, hogy a vezető Benito Mussolinivel való találkozása előtt először kipróbálta a szert. Teljesen rabul ejtették a kábítószerek, amelyek nagy pusztítást végeztek a testében, és nélkülük egy idő után már képtelen volt ellátni vezetői feladatait is. A háború és a németek győzelmének csökkenő esélye pedig csak még stresszesebbé tették, ezért keményebb drogokhoz kezdett nyúlni. A történészek szerint kezdetben szteroidinjekciókat, majd állati hormonokat adatott be magának, hogy visszanyerje fogyatkozó erejét és segítse emésztési problémáit.
Bár széles körben elterjedt az a feltételezés, hogy Hitler élete utolsó szakaszában Parkinson-kórral küzdött, ám Ohler elmélete szerint valójában csak az elvonási tünetektől szenvedett. A második világháború alatt ugyanis egyre több kábítószergyártó labort bombáztak le, így nehéz volt droghoz jutni, amelyek nélkül Hitler sem volt képes beteljesíteni mindazt, amire saját belátása szerint hivatott volt.
(Borítókép: Adolf Hitler Münchenben 1932 tavaszán. Fotó: Heinrich Hoffmann/Archive Photos/Getty Images)