10x10 centis kanárisárga jel a szív fölött
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Fortepan cikkek
A zsidó munkaszolgálatosok az első években fotózhattak, de Ukrajnában már le kellett adni a gépet. Ugyanígy nem volt már fényképezőgépe és lehetősége az 1944 tavaszán, nyarán gettóba zárt és deportált vidéki zsidóságnak sem. Nincsen egyetlen kép a budapesti gettóról sem. A csendőrök, rendőrök, nyilasok, végrehajtók a háború után nem őrizték meg emlékfotóikat, ha egyáltalán készítettek ilyeneket. Megsemmisítették a magyar haditudósítók által készített felvételek negatívjait is.
A nyolcvanas évekre viszonylag sok fotó került a gyűjteménybe, de azok, akik azonosíthatták volna a rajtuk szereplőket, meghaltak. Így nemcsak fotók, hanem információk is elvesztek a pártállami évtizedek holokausztot elhallgató politikája miatt.
A most közölt öt régi fotó a hátoldalára írtak szerint 1944. június 5-én készült. Ekkor már két hónapja kötelező a sárga csillag viselése. A képeken szereplő kislány, a tizenharmadik születésnapját a német megszállás másnapján ünneplő Szilárd Vera ma 87 éves. Ő mesélt nekünk.
Szilárd Vera és Tamás szüleikkel a Pannónia utca 58. harmadik emeleti erkélyén. Könnyű nyári ruha, elegáns nyári öltöny. Sárga csillag.
Vera hatéves volt, amikor beköltöztek. Apja magántisztviselő Kraszner Lajos elegáns textilkereskedésében, a Deák téri Adria palotában. „Szép csendesen éldegéltünk ott” - mesélte Vera a Pannónia utcáról. Előbb a Sziget utcába, majd a Szemere utcai polgáriba járt. A nyolcadikat csak a háború után végezte el. Nem sokkal a fotók készülte után be kellett költözniük a Légrády Károly (ma Balzac) utca 15. alatti csillagos házba. Kilencen laktak a lakásban. 1944 nyarát itt vészelték át. A házmesterfiú feljelentgette őket, időnként bejöttek a nyilasok, falhoz állították őket, fegyvert kerestek, végül elvitték az ékszereiket. Vera mégis inkább az életre emlékszik, arra, hogy sok fiatal élt a házban, és a mamája igyekezett feltáplálni, hiszen ki tudja, mi jöhet még.
(Fotó: Szilárd család / FORTEPAN)
A család férfitagjai hamarosan eltűntek: a tizenhat éves Tamást elvitték, az apa a Ferihegyi reptéren tolmácsolt. Ő az október 15-i proklamációig kivételezett helyzetben volt, a főnöke hétvégenként hazahozta. A nyilas hatalomátvétel után hosszú ideig nem jött róluk hír, és visszatérve sem meséltek sokat a külön töltött időszakról. Verát és a mamáját egy rokon által titokban megszerzett svájci Schutzpass repítette a menet helyett a Szent István park 10. alatti védett házba. Vera meséli, a Légrády utcai ház udvarán álltak hátizsákkal és egy pehelypaplannal, nyilaskísérettel, útrakészen, amikor egy ismeretlen férfi belépett a nevükre szóló védlevelekkel. A Szent István parkban jó volt a társaság, sok fiatal zsizsegett a védett házban (például Révész György későbbi filmrendező). Víz is volt még, de kijárni nem lehetett. „Egyetlen világunk volt, az a Szent István parki lakás” – mondta Vera. November táján, a csúnya őszben nyilasok jöttek, a Schutzpass nem jelentett mentességet többé. Elvitték őket.
(Fotó: Szilárd család / FORTEPAN)![Szilárd Andor és felesége, Weisz Erzsébet. Egy szép férfi és egy mindig vidám nő nagy, sírig tartó szerelme – mondta a századdal egyidős szülei kapcsolatáról Vera. Mindketten a Tőzsdepalotában dolgoztak, amikor 1921-ben egy félreértésből kirobbant irodai vita szerelembe fordult közöttük. 1945 májusában Szilárd Andor írta naplójába, miután az amerikaiak felszabadították a bergen-belseni táborban: “Látod Anyukám édes, én mindig arra gondoltam, vissza kell hozzád kerülnöm, még sokkal tartozik nekünk az élet. […] haza kell rövidesen jutnom, meg KELL benneteket találnom és akkor majd leülünk beszélgetni. Tudod szívem, úgy, ahogy 21 éven át ezerszer és ezerszer beszélgettünk, terveztünk, reméltünk és örültünk.”](https://kep.index.hu/1/0/2002/20026/200261/20026191_f6f3c5a83c9f7fde68429bdd4b42e119_wm.jpg)
Mindketten a Tőzsdepalotában dolgoztak, amikor 1921-ben egy félreértésből kirobbant irodai vita szerelembe fordult közöttük. 1945 májusában Szilárd Andor írta naplójába, miután az amerikaiak felszabadították a bergen-belseni táborban: “Látod Anyukám édes, én mindig arra gondoltam, vissza kell hozzád kerülnöm, még sokkal tartozik nekünk az élet. […] haza kell rövidesen jutnom, meg KELL benneteket találnom és akkor majd leülünk beszélgetni. Tudod szívem, úgy, ahogy 21 éven át ezerszer és ezerszer beszélgettünk, terveztünk, reméltünk és örültünk.”
(Fotó: Szilárd család / FORTEPAN)
A második munkaszolgálatból nem jött vissza. Hogy megjárta Mauthausent, majd Bergen-Belsent, csak 1945 augusztusi hazatérte után derült ki – mindaddig nem érkeztek hírek róla. A tábor felszabadulása után írt naplója tele van a szerettei utáni vágyakozással és a jövő múlton való győzni akarásával: „...haza, haza! Hozzátok drágáim, akik talán már nem is hiszitek, hogy én a gyenge fizikumú öreg apu át tudtam verekedni magam minden poklon, pedig különbek voltak, mint amit Dante leírt.” Vera, Tamás és a mamájuk 1945 nyarát rokonoknál töltötték Nagyváradon. Itt csöngetett be egy napon a harmincnyolc kilós Szilárd Andor. „Te anyu, gyere csak” – mondta az ajtót nyitó Vera. A mama jött, aztán sarkon fordult, bement a szobába és leült. Hamarosan visszatértek Pestre, ahol hatvan évig ugyanabban az egykor a Kraszner család tulajdonában álló Thököly úti villában éltek. Szilárd Andor 1968-ban halt meg, felesége 1980-ban. Vera csak egyetlenszer hallott apjától az átéltekről, a koncentrációs táborban farakásszerű halmokban álló hullákról.
(Fotó: Szilárd család / FORTEPAN)
„Életem, Erzsikém, remélem, te is éppúgy várod a pillanatot, amikor összekerülhetünk, bár velem most egy darabig nagyon rossz vásárt csinálsz. Azt hiszem, addigra fog az étvágyam megjönni, és vajon miből fogok jóllakni? Ígéretek? Sok! Beváltás???”– írta 1945-ös naplójába a családja sorsáról mit sem tudó Szilárd Andor. A család együtt maradt nőtagjai megjárták az óbudai téglagyárat, ahol a Vera csaknem elszakadt az anyjától és csak egy megjátszott eperoham miatt nem állították külön sorba őket. A téglagyárból végül a pesti gettó felé indították őket. Az ok később derült ki: a hosszabb utazásra előkészített vagonok már nem jutottak ki a városból. Vera emlékezetében megmaradt a Zeneakadémia, a Király utca, a csöpögő eső. Az emberek álltak, és minden reakció nélkül nézték az utca közepén vonuló csoportot. Az Óbudáról visszatérők összetolt székeken éjszakáztak a Holló utcában, a földön patkányok szaladgáltak. Aztán egyszer csak megjelent Tamás régi barátja két másik nyilasnak öltözött fiúval és hazakísérték őket a gettóból a Szent István parki védett házba. Vera gönyűi halálhajót megjárt bátyja már ott várta őket, nagyon rossz állapotban.
(Fotó: Szilárd család / FORTEPAN)
Az ismét a gettóba hajtott Veráék a Klauzál utca 10-ben szabadultak fel. Az elhúzódó pinceharcok után egyszer csak egy szovjet katona állt az udvaron. Kenyeret adott és azt mondta, mehetnek. A nagyváradi család-újraegyesülés és Pestre való visszaköltözés után Vera egy évet kihagyott az iskolából: „Ezt ki kellett pihenni.” A nyolcadik osztály után már nem akart az iskolapadban maradni. Egy Sallai Imre (ma Tátra) utcai fényképészhez jelentkezett tanulónak. Első fizetéséből három pár szandált vett, mindig is cipő- és pulóverimádó volt. Az újlipótvárosi műteremben szerette meg a portré műfaját. Később dolgozott az Oktogonon a Fényszöv üzletében, 1958 és 1968 között a Párisi utca 6/b-ben „Vera Foto” néven saját üzlete volt.
(Fotó: Bődey János / Index)Köszönet Jalsovszky Katalinnak, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára ma már nyugdíjas főmuzeológusának, aki mai is intenzíven foglalkozik a holokauszt gyűjtemény gyarapításával, feldolgozásával és közzétételével. A gyűjtemény ugyan digitálisan már jórészt feldolgozott és kutatható, ám főleg csak a helyszínen. A cél egy közös, egységes, pontos adatokat tartalmazó, online kutatható digitális képi adatbázis a magyarországi archívumok holokauszt-fotográfiáiból.
A magyarországi holokauszt-fotók archiválásának és publikálásának problémáiról itt és itt olvashat többet. Ritkán látott fotók itt .
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
