Sok a vita a napokban elfogadott 2014-2020-as uniós költségvetésről: Európa összes kormánya megpróbálja meggyőzni a választókat, hogy jobban járnak az új költségvetéssel, mindeközben az ellenzék épp az ellenkezőjét hajtogatja. A vita Magyarországon is folyik erről, de úgy, hogy konkrét számokat nem is lehet mondani, miután még Brüsszel sem tudja, most mennyi agrártámogatás érkezik az országba (amit így egy jövőbeli, szintén ismeretlen összeggel összevetni is nehéz). Ami biztos: a nemzeti keretre elkülönített pénz nem harminc, hanem csak négy százalékkal csökken, és miután kevesebbet is fizetünk be, a helyzetünk elvileg javul. Feltéve, hogy 2011-es árakon, az infláció és az árfolyamváltozás hatásai nélkül számolunk. És feltéve, hogy fel is tudjuk használni, amit kapunk.
„Elveszíteni mesebeli négyszázötven fontot, lehet lehangoló, fájdalmas és szomorú. De két valóságos font elvesztése csapás! Tragédia!” – mondta Knickerbock irattáros Rejtő Jenő Szőke ciklonjában, miután magához tért egy, a jobb állkapcsára mért ütés után, és rájött, hogy minden pénzét elrabolták. Valahogy így érezhette volna magát Magyarország is, ha az Európai Bizottság eredeti költségvetési ajánlatát fogadják el a kontinens vezetői a következő hét évre.
Szerencsére nem ez történt, amikor az Európai Unió miniszterelnökei végre megegyeztek az unió következő hétéves költségvetéséről. A mostani megállapodással szinte az összes tagállam elégedett lehet valamennyire, Magyarország pedig kifejezetten örülhet, hogy nem az eredeti terv jött be.
Nagyon sokáig ugyanis a bizottsági tervekben az szerepelt, hogy körülbelül harminc százalékkal vágják vissza a mostani, 2007-ben kezdődött hétéves pénzügyi keretben lévő támogatásokat, amit nagyon megszenvedtünk volna. A tavaly november óta tartó csúcsokkal viszont végül sikerült elérni, hogy ne harminc, hanem négy százalékkal legyen rosszabb a magyar egyenleg.
Tehát rosszabb (mint a mostani, pláne figyelembe véve az inflációs és árfolyamhatásokat), de mégis jobb (mint lehetett volna). Mondhatnánk, ha ilyen egyszerű lenne. De az unió működése korántsem ilyen egyszerű.
Kezdjük azzal, hogy hogyan is sikerült mínusz harmincról mínusz négyre javítani a képet. Ennek több oka is van. Egyrészt, ahogy Szűcs Tamás, a bizottság budapesti képviseletének vezetője elmondta, hiába csökkent a csomag mérete, sok progresszív változás benne maradt, közben pedig több, Magyarországnak fájdalmas változtatást is elvetettek időközben.
Ilyen lett volna például az áfa elszámoltathatósága, amiből végül csak bizonyos állami intézményeket zártak ki. Szintén nagy veszteség lett volna, ha 25 százalékra vitték volna fel a kötelező önrészarányt, de végül ez is maradt 15 százalékon. Az sem érint minket komolyan, hogy a lehívható keretek arányát a GDP 3,5 százalékáról 2,35 százalékra szerették volna lenyomni, mert a recesszióba került országokkal együtt mi is kaptunk kedvezményt, egy 2,59 százalékos plafont.
Tehát, eddig úgy tűnhet, hogy a kevesebb nem annyival kevesebb, ezért több. Csakhogy itt jön az újabb csavar: a mínusz négy ugyanis valójában csekély értékű pluszt jelent. „Magyarország nettó pozíciója valamivel több mint 25 milliárd euró lesz 2014 és 2020 között, miközben kevesebb, mint 25 milliárd volt a mostani ciklusban” – mondta kérdésünkre Csepreghy Nándor kiemelt fejlesztési programokért felelős helyettes államtitkártól.
No dehát hogyan lehet ez, ha egyszer kevesebbet kapunk, mint most? – kérdezhetjük az uniós szabályozók rengetegében egy vagyonnyilatkozatába belekavarodott képviselőként összezavarodva.
Több oka is van erre. Elsősorban is az, hogy a nettó pozícióba beleszámít az az összeg is, amit az uniónak be kell fizetnünk, ez pedig kevesebb lett most, mint korábban volt. Vagyis a bevételi oldalon kevesebb lett, de a kiadásin is, és utóbbi nagyobb mértékben csökkent, mint az előbbi (miután az egész uniós költségvetés összegét csökkentették).
Másrészt pedig ezt az összeget 2011-es bázisáron számolta ki a kormány. És amíg az előbbi (tehát az, hogy a befizetéseink is csökkennek, ami javítja a pozíciót) egy tényhelyzet, addig ez utóbbi már a Veres János-i trükközések szürkezónájába csúszó megoldás. Az vele a probléma ugyanis, hogy nem bázis-, hanem folyóáron, tehát a lehívás pillanatában érvényes árfolyamon és az inflációs hatásokkal együtt fogjuk ezt a pénzt megkapni. Márpedig az infláció biztosan csökkenti a támogatás valós (úgynevezett reálértékét), míg az árfolyam egy komoly bizonytalansági tényezőt jelent, hiszen az árfolyamsáv 2008-as eltörlése óta az euró 230 és 320 forint is volt.
A sokkalkevésbé jobbanrosszabbul jártunk helyzetünk megítélését még egy dolog bonyolítja tovább. Az, hogy ráadásul ezeknek az adatoknak egy jó része csak keret, illetve becslés. Sok, főként a nem kohéziós vagy strukturális alapokból érkező támogatásnál ugyanis nem lehet tudni, hogy pontosan mennyi jut majd Magyarországra, mert nem nemzeti számlák, hanem egyedi, sokszor nem is kormányzati-hatósági, hanem piaci, vállalati pályázatok alapján osztják a pénzt.
Ilyenek jellemzően a vidékfejlesztési és agrártámogatások. Márpedig az agrárkiadások az EU költségvetésének legnagyobb tételét jelentik, a mostani ciklusban az összes pénz körülbelül negyven százalékát tették ki. És miután itt nem minden támogatásnál van nemzeti keret, a gyakorlatban még azt is lehetetlen megmondani, hogy ezekből mennyi pénzt kaptunk eddig, nem hogy azt, mennyit hívhatunk mostantól.
És ez nem költői túlzás. Hogy mennyire kiszámíthatatlan nemzeti szinten az uniós támogatások összeget, arról a legárulkodóbb az a tény: az Európai Bizottságnál sem tudták pontosan megválaszolni azt a kérdésünket, hogy pontosan mennyi pénzt kapott Magyarország vidékfejlesztési és agrártámogatásokra.
Azt tehát nem lehet megmondani, hogy összesen mennyi pénz jár majd Magyarországnak 2014 és 2020 között, csak azt, hogy ha 2011-es árfolyamon és a forintban csak tavaly 5 százalékos infláció hatása nélkül és a befizetéseinket is figyelembe véve számolunk, akkor a nemzeti számlákon kicsit több lehet a keret, mint volt. Hogy ezenfelül mennyivel lehet több vagy kevesebb az agrárpénzekkel együtt, arról csak a homályban lehet tapogatózni, sem a mostani, sem a jövőbeni számokat nem ismerve.
De ráadásul van még egy komoly kockázat: az, hogy ha több is jár, végül kevesebb jut.
Hiszen szinte teljesen mindegy, mekkora keretet kapunk, ha nem tudjuk azt felhasználni, uniós szakzsargonban: lehívni. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség oldalán látható adatok szerint a hétéves ciklus hetedik évének elejéig körülbelül 3500 milliárd forintnyi forrást tudtunk lehívni. Ez csak a teljes keret körülbelül egyharmada. Csepreghy elmondta, hogy a mostani ciklus valójában 2015-ig fut ki, a legnagyobb lehívások pedig mindig az utolsó években vannak. A kormány ebben az évben is körülbelül 1500 milliárd forintnyi uniós forrást szeretne kihelyezni, bár például tavaly 500 milliárd forint ragadt benn, és az elmúlt hetekben megszaporodtak a támogatási rendszer zavarairól, fennakadásairól szóló hírek.
Ráadásul a munkát jelentősen nehezíteni fogja a forráselosztás átalakítása. A kormány ugyanis úgy döntött, hogy átalakítja a mostani rendszert, ami nagyrészt az NFÜ köré épül. Ehelyett a centralizáció előttihez hasonló rendszerben gondolkodnak, ami azt jelenti, hogy a fejlesztési ügynökség feladatait szétosztják a minisztériumok között, de a végrehajtás a központi koordináció elvei mentén történik a jövőben is. Csepreghy elmondta, hogy az év közepére meglesznek a feladatkörök és létrehozzák a megfelelő intézményeket, azután pedig elkezdhetik ezeket akkreditálni az EU-nál. Ezekkel együtt várhatóan 2014 elejétől már működik majd az új rendszer.
Ez azonban egy évet ad az NFÜ-nek a vergődésre. Az ügynökséghez közeli körökben arról beszélnek, hogy a halálraítélt intézményben már most nem dolgoznak akkora lelkesedéssel a pénzek lehívásán, mint kellene. A helyettes államtitkár elismerte, hogy „érezhető a bizonytalanság az intézményrendszer még nem tisztázott átalakítása miatt”, de a tavaly évvégi kifizetések ennek az ellenkezőjét bizonyítják, hiszen 1040 milliárd forintot fizetett ki az intézmény. És azt megjegyezte azt is: a körülbelül 600 ott dolgozó emberre és az ő szakmai tapasztalatukra „mindenképpen szükség van a jövőben is, Az átalakítások pedig semmiképp sem jelentik azt, hogy ezeknek a szakembereknek a munkája veszélybe kerülne”.