Kína annak idején megpróbálta elkerülni a 2008-as világválságot, de ennek érdekében végül nagyjából ugyanazt csinálta, mint ami 2008 előtt válságba sodorta az Egyesült Államok pénzügyi rendszerét: eszméletlen mértékű hitelezésbe kezdett. Mára a kínai cégek és háztartások nagyobb adósságot görgetnek maguk előtt, mint az amerikaiak a válság előtt, az ország 2 jüan hitelből termel meg 1 jüan GDP-növekedést. Ha a kínai lufi kipukkad, az egész világgazdaság belerokkanhat.
Amikor 2008-ban az amerikai túlhitelezés következményeként elkezdett beütni a világgazdasági válság, a kínai döntéshozók elhatározták, hogy akárhogy is, de náluk márpedig nem fog megakadni a növekedés.
Na de mit lehet tenni, ha a kínai gazdaság addig elsősorban abból élt, hogy az Egyesült Államokba exportált, márpedig az amerikaiak éppen teljesen legatyásodtak? Jobb híján a leggyorsabb és legegyszerűbb receptet vették elő: ha már úgyis a kezedben van a pénzügyi szektor, kezdj el elképesztő mennyiségű pénzt önteni a gazdaságba, és minden rendben lesz.
A dolog olyan jól sült el, hogy a vészmadarak szerint Kína egy, a 2008-ashoz hasonló pénzügyi válság tornácán áll.
A kínai cégek és háztartások mára durvábban eladósodottak, mint az amerikaiak a 2008-as válság előtt. De az igazán ijesztő nem is az adósság mértéke, hanem az, hogy milyen gyorsan jött össze: 2007 óta a kínai magánhitel-állomány több mint négyszeresére nőtt, és az új hitelkihelyezés hónapról-hónapra rekordot dönt.
Ilyen észbontó ütemű eladósodást az utóbbi évtizedekben egyedül Thaiföld volt képes produkálni, aminek a vége az 1997-es ázsiai pénzügyi válság lett. Kína pedig sokkal nagyobb fogaskerék a világgazdaságban, mint Thaiföld, így jelenleg már ott tartunk, hogy egyes befektetők szerint “jobb nem belegondolni, hogy Kínával mi van”.
Akik pedig belegondolnak, azok egyre borúlátóbbak. Az utóbbi időben a Nemzetközi Valutalap, számos elemző, nemzetközi nagybank és pénzügyi tanácsadócég adott ki figyelmeztetést a kínai adóssághelyzet kapcsán, legutóbb a Fitch hitelminősítő közölte, hogy az elszabadult hitelezés veszélyezteti a pénzügyi stabilitást Kínában, a Standars & Poor's pedig negatívra módosította Kína kilátásait.
Miközben a kínai államadósság valóban igen alacsony, nagyjából a GDP fele, a magánhitelek aránya a hivatalos adatok szerint nagyjából a GDP duplája, a Fitch szerint kb. 250 százaléka. És az előrejelzések szerint ez még korántsem az alagút vége: a Bloomberg által megkérdezett közgazdászok szerint még évekig folytatódik majd a kínai cégek és háztartások egyre durvább eladósodása.
Persze azt már Széchenyi is tudta, hogy a hitel jó dolog, attól nő a gazdaság. Azonban egyre több jel mutat arra, hogy Kína úgy akarta kivágni magát a 2008-as válságból, hogy végül pont az csinálta, amit a válság előtt Amerika: elképesztő pénzeket öntött meg nem térülő dolgokra. Például az internetes galériákból már unásig ismert szellemvárosokra, a semmibe vezető autópályákra és az ezeket előállító cement- és vasgyárakra. Gyakran emlegetett adat, hogy 2011 és 2013 között több cementet használtak fel, mint az Egyesült Államok a teljes 20. században.
Ez egyébként annyira nem új jelenség Kínában: az ország már eddig is egészségtelenül magas, a GDP felére rúgó beruházási rátával termelte ki amúgy valóban elképeszető növekedési ütemét. A gond a sok befektetéssel az, hogy egyrészt ekkora mennyiségben nehéz hatékonyan csinálni, hiszen ha a cégek a fáról szedik a pénzt, kevésbé gondolják meg, hogy mire költsék.
Másrészt ha pénzünk felét befektetjük, akkor nem igazán marad majd arra, hogy fogyasszunk is, fogyasztás nélkül pedig nem fognak megtérülni a befektetéseink, hiszen nem lesz, aki megvegye a terméket, aminek az előállítását a befektetésünkkel finanszíroztuk. Ha pedig mindezt hitelből csináljuk, az ahhoz vezet, hogy az adósok közül egyre kevesebben tudják majd visszafizetni a hiteleiket, a bankoknak rengeteg hitelt kell leírniuk, elfogy a pénzük, és jöhet a világvége.
Talán a legszemléletesebb adat a helyzetről, hogy Kínában jelenleg a hitelkihelyezés üteme kétszerese a GDP növekedésének. Más szóval: két jüant költenek arra, hogy plusz egyet megtermeljenek. Ami nem nagyon jó üzlet.
Hogy valóban jön-e a világvége, azt már csak azért is nehéz megmondani, mert senki sem tudja, hogy valójában mekkora a baj. A hivatalos adatok szerint a rossz hitelek aránya mindössze 1,5 százalék, de ezt a számot senki sem veszi komolyan. A különböző becslések módszertantól és adatforrásoktól függően 6 és 21 százalék közé teszik. Az utóbbi nagyjából azt jelentené, hogy a GDP 40 százalékát kell majd leírni, ami elképesztő mennyiségű pénz, de Kínának az alacsony államadósság és a magas megtakarítási ráta miatt relatíve nagy mozgástere van a pénzügyi problémák kezelésére.
Az igazi baj az, hogy az eszement hitelezési ütem és a lassuló gazdasági növekedés mellett a rossz hitelek GDP-aránya is növekszik. Tavaly például rendkívül magas, 50 százalékos volt az emelkedés, és várhatóan ez a tendencia folytatódni fog. Jellemző, hogy 2014-ben a kínai bányászati és kohászati cégek felének nagyobbak voltak a hiteltörlesztési terhei, mint bevételei. 2007-ben gyakorlatilag alig volt néhány ilyen cég a szektorban. Egyre több cég már azért vesz fel új hiteleket, hogy egyáltalán törleszteni tudja a korábbiakat, a bankok pedig egyelőre állják a cechet.
A lassuló növekedés és a hitelezési gondok pedig a közelmúltban egyre erősebb tőkekiáramlással, tőzsdepánikokkal, árfolyamproblémákkal és a híresen magas devizatartalékok csökkenésével párosultak. Ezeket az egymást erősítő folyamatokat pedig az utóbbi idők reformjai sem voltak képesek orvosolni.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az állam nyakig benne van a dologban. Az állami kézben lévő bankóriások a kormány parancsára kezdték önteni a pénzt a már eddig is elég alacsony hatékonysággal termelő állami nagyvállalatoknak.
Emellett pedig az egész történet egyik legszürkébb területe a helyi önkormányzatok által infrastruktúra-fejlesztési céllal gründolt különböző alapok irtózatos eladósodása, ezeket a kormány már kénytelen volt elkezdeni kimenteni, miután a GDP harmadára rúgó hitelállományt halmoztak fel. Tehát ha elkezdenek dőlni a dominók, az állam közvetlen kitettsége is igen nagy lesz, és elég sok szereplőt kellene majd kihúznia a csávából.
A veszéllyel a kínai kormány is tisztában van, bár azt állítja, hogy kézben tartja a dolgot. A legutóbbi terv szerint még áprilisban ezer milliárd jüannyi, azaz egy kicsivel több mint egy magyar GDP-nyi rossz hitelt írnának le, aminek fejében az érintett bankok tulajdonrészt kapnának a törlesztésre képtelen vállalatokban. Bár ezzel papíron valóban jobban nézne ki a helyzet, hosszabb távon csak kozmetikázásról van szó: a bankok így sem kapják meg a pénzüket, a bajban lévő cégeknek pedig legfeljebb csak hosszabb lesz a hattyúdaluk.
Nagyjából ezt mondta nemrég az ország egyik legnagyobb hitelezőjének, az állami tulajdonú Kínai Építési Banknak az elnöke is, aki szerint nincs szükség arra, hogy “a rossz hiteleket rossz tulajdonrészre” váltsák. Fennáll a veszély, hogy Kína ugyanazt fogja csinálni, mint annak idején Japán az 1990-es évek pénzügyi válsága után: ahelyett, hogy hagyná bedőlni a fizetésképtelen cégeket, a hitelkiváltó hitelek sorozatával adósságon fenntartott, de valójában értelmetlen és működésképtelen "zombivállalatokat" kreál.
Természetesen mint minden, Kínát érintő kérdésben, a nemzetközi elemzők most is megosztottak azt illetően, hogy mekkora a baj. Az optimista vonal szerint Kína problémái “átlagosak” egy átalakuló szerkezetű gazdaság számára és korántsem olyan vészesek, mint amilyennek a hurrogók beállítják őket.
Ráadásul az ország jelentős erőforrásokkal rendelkezik a gondok kezelésére, a vezetés már évtizedek óta bizonyítja, hogy képes jól menedzselni a gazdasági kihívásokat, és egyébként is nagyobb mozgástere van.
Ami való igaz, ahogy az is, hogy sokan azok közül, akik pénzügyi válsággal riogatnak, már évek óta jósolják Kína bedőlését különböző okokra hivatkozva, eddig azonban egyszer sem lett igazuk. Mindazonáltal azt még az optimista oldal is elismeri, hogy súlyos és nehéz reformokra lesz szükség ahhoz, hogy Kína felülkerekedjen problémáin.
És ahogy a szkeptikusok tíz éve mondogatják, hogy baj lesz, úgy az optimisták ugyanennyi ideje hajtogatják, hogy jön majd a reform, és mindent megold. A Kínai Kommunista Párt pedig nagyjából ugyanazóta beszél a reformról, de valahogy mindig a várakozásoknál kicsit kevesebbet tesz az ügy érdekében. Ha pedig igazuk lesz a vészmadaraknak és Kínában valóban kitör a pénzügyi válság, az valószínűleg ismét hazavágná az amúgy is a recesszió felé sodródó világgazdaságot, és hozzánk is begyűrűzne.