Az olajtermelő országok kartellje, az OPEC szerdán hosszas huzavona után megállapodott arról, hogy napi 1,2 millió hordóval csökkenti a kitermelést, és további 600 ezer hordós vágással állapodtak meg elvben a kartellen kívüli termelőkkel.
Ami a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy
De a lépésnek súlyosabb geopolitikai következményei lehetnek, hiszen az áremelkedés egyik fő nyertese a komoly gazdasági problémákkal küzdő és rettenetesen olajfüggő Oroszország lehet. Márpedig Moszkva háborús étvágyára az utóbbi években elég jelentős hatást gyakorolt, hogy mennyiért tudja eladni fő exporttermékét.
De az árnöveléssel több pénz kerül majd az egymással szatelitháborúkat folytató közel-keleti országok zsebébe is, tehát arrafelé is lesznek geopolitikai hatásait a lépésnek.
Az OPEC-államok két hónapja már elvben megállapodtak arról, hogy csökkentik a termelést, de azóta vitatkoztak azon, hogy pontosan mennyivel, illetve hogy pontosan ki legyen az közülük, aki magára vállalja a legnagyobb vágást.
A kitermeléscsökkentés oka, hogy a két éve tartósan alacsony olajár több közel-keleti olajmonarchiát is kisebb-nagyobb pénzügyi válságba sodort. Miután már az olajárháborút kirobbantó Szaúd-Arábia is elkezdte érezni a dolog negatív hatásait, végül kénytelen volt kompromisszumot kötni a többiekkel.
Az OPEC szerdai találkozóján a tizennégy tagállam abban állapodott meg, hogy mostantól csak napi 32,5 millió hordóban maximálja a napi olajkitermelését. Tehát enyhén szólva nem eget rengető mértékű,
Ugyanakkor az utóbbi időben már záródni kezdett a kínálat és a kereslet közti olló, tehát egyre kevesebbel termeltek többet az OPEC-országok a kelleténél. Emiatt pedig egy relatíve kis csökkentéssel is jelentősebb piaci hatást tudnak elérni, vagy legalábbis ebben reménykednek.
Emellett az OPEC további 600 ezer hordós vágást vár el a kartellen kívüli termelőktől is. Állításuk szerint például Oroszországgal már meg is állapodtak, Moszkva egyedül bevállal napi 300 ezer hordónyi mínuszt. Más nagyobb olajországokkal is előrehaladott tárgyalásokat folytattak a kartelltagok állításuk szerint, így vélhetően össze fogják tudni szedni a maradék 300 ezer hordós termeléscsökkentést.
Másrészt a megállapodás azt is jelzi, hogy az OPEC még működik és számolni kell vele. Legutóbb ugyanis nyolc éve sikerült megállapodniuk bármiben is, és sokan már arról beszéltek, hogy a kartell valójában halott. Mindazonáltal az egyetértés nem volt teljes, Indonézia nem ment bele a csökkentésbe, ezért ki is rúgták a kartellből.
Rövidtávon mindenesetre úgy tűnik, valóban feltámadásról lehet szó, miután a hírre a nyersolaj hordónkénti ára jelentős emelkedésbe kezdett, rövid időn belül mintegy 9 százalékkal nőtt, és ismét átlépte az 50 dolláros határt. Emellett az amerikai pénzpiacok is pozitívan reagáltak az alkura, jót tett a dolog a tengerentúli tőzsdeindexeknek. Ahogy az amerikai dollár árfolyama is szépet ugrott.
Az OPEC problémája tehát az, hogy nem elég drága az olaj. Ennek két oka van:
A fogyasztás pedig várhatóan nem fog jelentősen nőni a következő néhány évben. Egyrészt a világgazdaság egyre lassabban növekszik, és lassú növekedés mellett az olaj iránti kereslet is lanyha marad.
Hiszen ez esetben például Kínában, Indiában és általában véve a fejlődő világban kevesebben tudnak majd kitörni a szegénységből és autót venni. De a világkereskedelem is döglődik, ami miatt az olajzabáló teherhajókból és szállítórepülőkből is kevesebb közlekedik.
Hosszabb távon sem jobbak a kilátások, hiszen egyre valószínűbbnek tűnik, hogy leáldozóban van az olaj dominanciája. A megújuló energiaforrások térnyerésével, az elektromos autók elterjedésével, a környezetvédelmi és kibocsátási szabályok világszintű szigorodásával szépen lassan csökkenni fog a fosszilis mocskok relatív fontossága.
Ami persze nem azt jelenti, hogy egy-két évtized múlva már ne lenne rá szükség, de
Ha tehát a kereslet nem nő jelentősen, akkor csak a kínálat szabályozásával lehet hatást gyakorolni a piaci árra, ez viszont mind politikailag, mind üzletstratégiailag kemény dió.
Politikailag azért, mert azok között az olajtermelő országok között, amelyeknek meg kellene állapodniuk a termelés befagyasztásáról, elég erős érdekellentétek feszülnek.
Pont ezért is volt olyan nyögvenyelős a mostani alku, hiszen a szaúdiaknak azzal az Iránnal kellett dűlőre jutniuk, amely fő térségbeli ellenlábasuknak számít, és amellyel több régiós országban vívnak szatelitháborút. Abból is látszik, hogy mekkora bajban vannak pénzügyileg, hogy Rijád végül abba is belement, hogy az irániak egy kicsit még növeljék is napi termelésüket, miközben mindenki más jelentősen csökkent.
Részben ezek miatt az ellentétek miatt is kérdéses, hogy a mostani megállapodást mennyire sikerül majd betartatni. Azzal kapcsolatban ugyanis azért vannak kételyek, hogy a szaúdiak és az irániak nem fognak egymásnak ugrani a jövőben, amikor már kicsit több pénz lesz a zsebükben, és kevésbé lesz égető kérdés az olajkitermelés pontos mértéke.
Másfelől az olajmonarchiák számára a nemzetközi árhelyzet egy 22-es csapdája: ha túl olcsó az olaj, ők is csődközelbe kerülnek, ha túl drága, akkor viszont nő a konkurencia. Az olcsó olaj ugyanis javarészt annak köszönhető, hogy a szaúdiak háborút indítottak az új, jellemzően amerikai termelők ellen.
A 2014 előtti magas olajár miatt ugyanis kifizetődővé vált egy csomó olyan technológia alkalmazása és egy csomó olyan lelőhely feltárása, amelyet korábban bottal sem piszkáltak volna. Ennek hatására tört ki az Egyesült Államokban a palaolaj-forradalom, ami miatt egyre nagyobb tömegben jelentek meg az új termelők, na meg az ő olajuk a piacon. A sivatagban jóval könnyebben elérhető lelőhelyeken jóval olcsóbban termelő szaúdiak őket akarták bedönteni azzal, hogy felpörgették a kitermelést, és ezzel lenyomták az olaj árát.
A mostani kitermeléscsökkentés pedig végső soron annak a beismerése, hogy a szaúdiak kudarcot vallottak korábbi stratégiájukkal, mert nem az ellenfeleket, hanem magukat sikerült majdnem bedönteniük. És hiába indul most meg rövidtávon az olaj ára, öt-tíz éves távlatban továbbra sem áll jól az olajpiac szénája.
Arról nem is beszélve, hogy Donald Trump személyében egy elkötelezett fosszilisenergia-hívő került az Egyesült Államok elnöki székébe. Míg elődje, Barack Obama jelenlegi elnök főleg az utóbbi egy-két évben keményen fellépett az éghajlatváltozás ellen, és általában véve a környezetvédelmi szabályok erősítését és az olaj- és szénipar elfojtását támogatta, addig Trump egyértelműen hitet tett a nem megújulók mellett.
Bár a megválasztott elnök jó pár dologban szinte naponta változtatja az álláspontját, ez alól eddig kivételt képezett az energiaszektor, ahol kitart olajbarát álláspontja mellett. Sőt, az energiaügyi minisztérium élére egy olajlobbistát küldött az átadás-átvétel levezénylése végett.
Mindebből az valószínűsíthető, hogy Trump alatt csökkenni fog az olajipari szabályozás, és ebből fakadóan olcsóbb lesz a kitermelés az Egyesült Államokban. Amiből az következik, hogy vélhetően nő majd az amerikai olajtermelés, aminek árcsökkentő hatása lesz.
De általában véve az is gyengíti az OPEC-megállapodást, hogy a kartell ma már messze nem egyeduralkodó a piacon, és számos nagy termelő ha nem is tőle függetlenül, de legalábbis nem az OPEC kénye-kedve szerint határozza meg saját stratégiáját. Most lehet, hogy belemennek még az elvárt 600 ezer hordós mínuszba, de korántsem biztos, hogy hajlandóak lesznek a továbbiakban is együttműködni a kartellel.
Tehát a mostani OPEC-alku ugyan fontos és jelentős lépés, amelynek rövidtávon komoly hatásai lesznek a piacon, hosszabb távon azért nem nekik áll a zászló. Aztán persze az is lehet, hogy megint nem az olajokosoknak lesz igazuk, hiszen ha egy dolog az utóbbi években biztosan kiderült, az az, hogy a bevett okosságok már nem működnek az olajpiacon.
(Borítókép: Az olajtermelő országok kartellje, az OPEC ülése Bécsben, 2016. november 30-án. Fotó: REUTERS/Heinz-Peter Bader)