Magyarország július elején újabb kétes orosz földgázvezeték-projekthez jelentette be csatlakozását. Aminek kapcsán érdemes kicsit áttekinteni az európai gázháborúk elmúlt egy-két évének fejleményeit, mivel a háttérben brutális harc folyik az oroszok és az EU, a keleti és a nyugati uniós tagállamok, és új frontként az Egyesült Államok és Németország között. Mi próbálunk mindenhol ott lenni, de közben valahogy mégis mindig az oroszok ölében kötünk ki, miközben mindenki más menekülne tőlük. Kivéve a németeket, akik viszont az európai egység árán is hajlandóak összefeküdni az oroszokkal. Ettől viszont sajnos nekünk nem lesz jobb, sőt csak rosszabb. Minden, amit tudni akar az európai nagy- és kishatalmi gázjátszmákról.
Bár mára már rég a feledés homálya lepte sötét verembe veszhettek azok a régi szép idők, amikor a titkos energiamezők vagy (hogy egy komolyabbat mondjak) az orosz naftáért és az ebből lefölözhető luxusprofitért folyó hazai machinációk tartották úgymond izgalomban a magyar közvéleményt, azért a nemzetközi gázfronton a közelmúlt, különösen az ukrán válság óta eltelt időszak sem telt különösebben eseménytelenül.
Olyannyira nem, hogy miközben politikailag az ukrán események óta igyekszik látványosan ímmel-ámmal kezelni az oroszokat, Németország végül csak ágyba bújna Moszkvával egy kis gázért cserébe, és hiába beszél manapság az európai egység fontosságáról, ezért hajlandó beinteni az Európai Uniónak is.
Eközben pedig hiába vádolják lépten-nyomon orosz kapcsolatai miatt Donald Trump amerikai elnököt, az Egyesült Államok pont az oroszok ellen próbálja hangolni Európát a gázkérdésben, amely egyébként arra is jó ürügy, hogy a németekkel a kereskedelem és védelem után egy új kérdésben is összevesszenek. Az oroszok meg közben megtorpedóznák az ukránokat és egy kicsit megerősítenék a törökök és saját maguk befolyását Európa felett.
Szijjártó Péter külügyminiszter ugyanis július elején bejelentette, hogy Magyarország megállapodást írt alá az orosz állami gázcéggel, a Gazprommal a legújabb orosz gázvezeték-projektben, a Török Áramlatban való részvételről. Ezzel pedig Magyarország most már a sokadik kétes orosz földgázprojekthez csatlakozik nagy buzgalommal, hogy így aztán Paks után e téren is megerősödjön az orosz energiafüggőségünk.
Másrészt viszont az az érv is igaz, hogy per pillanat nagyon nincs más alternatíva, ezért még ha akarnánk sem tudnánk túl sokat ugrálni. Hosszabb távon viszont önmagunkat rúgjuk tökön azzal, hogy a németekhez hasonlóan az európai egység helyett a saját fejünk után megyünk, mert Németországgal szemben Magyarországot azért kicsit könnyebb sakkban tartani, ha Moszkvának éppen ehhez támadna kedve. Arról nem is beszélve, hogy a zsebünk és a rezsicsökkentés is bánja ezt az egészet.
Bár az utóbbi bő tíz évben a nagy európai gázjátszma meglehetősen szövevényesen alakult, és jó néhány váratlan fordulatot, meg leginkább végeláthatatlan tökölést produkált, azért a fő érdekek egyértelműek:
Európa messze az oroszok legnagyobb földgázpiaca, a földgáz pedig az olaj mellett az oroszok messze legfontosabb exportterméke. Az oroszoknak pedig alapvetően Európa irányában van kiépített fizikai és üzleti infrastruktúrájuk, meg eleve sokkal egyszerűbb ide, relatíve közelre exportálni, mint mondjuk Ázsiába. Oroszország jelenleg az európai gázpiac nagyjából harmadát tartja kézben, de a kontinens keleti felén természetesen jóval erősebb az orosz függés: a bolgároknál és baltiaknál 100 százalékos, a Szlovákiába érkező gáz 90 százaléka orosz, nálunk és a lengyeleknél nagyjából kétharmados, de még a németeknél is 43 százalék az arány.
Kína felé is épül orosz vezeték, de nem zökkenőmentesen, és ha lehet hinni a híreknek, a kínaiak meglehetősen jó feltételeket alkudtak ki maguknak. Hiába van mostanság a földgázra rengeteg jelentkező világszerte, a kínálati oldal is elég erős, nagy verseny van a gázpiacokon, tehát az ázsiai orosz betörés ezért sem annyira egyszerű.
A probléma csak az, hogy Európába az orosz gáz nagyjából fele két olyan vezetéken át jut el, amelyek Ukrajnán keresztül haladnak. Ez hosszú ideje az Ukrajna feletti politikai kontroll kitűnő eszköze, másfelől azonban kényelmetlen is Moszkvának, hiszen így az ukránok is be tudnak zavarni az európai exportba, ahogy tették is azt többször. Moszkva hiába tud kiosztani a gázcsap tekergetésével egy-két kokit meg sallert Ukrajnának, hosszabb időre nem engedheti meg magának, hogy elzárja az európai tranzitot, hiszen enélkül a bevétel nélkül megnézheti magát az egész orosz gazdaság.
Az ukránoknak és az oroszoknak már a 2014-es konfliktus előtt is jó párszor meggyűlt a bajuk egymással: a viták már Ukrajna függetlenedésekor elkezdődtek, és azóta tucatszor vádolták egymást szerződésszegéssel. Az sem segítette a normális üzletmenetet, hogy a gázbiznisz természetesen mindkét országban különböző üzleti és politikai csoportok homályos játszmáinak színtere.
Az oroszok emiatt már egy ideje ki akarják kerülni Ukrajnát új vezetékekkel. Mióta 2014-ben az ukrán-orosz viszony végképp eldurvult, mindkét fél ott próbálja szívatni a másikat, ahol tudja – és természetesen az oroszok jobban tudják az ukránokat. A dolgot pedig a mostani konfliktus mellett az is sürgeti, hogy
Az alternatív gázvezetékek kiépítése csökkentené Ukrajna alkuerejét és még kiszolgáltatottabbá tenné az országot Moszkva felé, továbbá biztosítaná az európai gáztranzit zökkenőmentességét az oroszok számára.
Ukrajna kikerülése természetesen két irányból is lehetséges: északon a Fehéroroszországon át, illetve Balti-tenger alatt már épült egy-egy vezeték Németországba. Utóbbi az Északi Áramlat, amely mellé akarnak most egy másikat Északi Áramlat 2 néven a németek és az oroszok.
Délen kismillió terv volt és van, de eddig ezek egyike sem jött be. A legutóbbi bukta a Déli Áramlat volt, amely a Fekete-tenger alatt vezetett volna az orosztól a bolgár partokig, aztán onnan Európa belsejébe. Ezt az ukrán válság közepette az EU fúrta meg, arra hivatkozva, hogy ellentmond az uniós energiapiaci szabályoknak. Az EU 2009-es vonatkozó passzusai szerint, amelyeket egyébként pont a Gazprom piaci monopóliumának megtörése motivált,
Ennek az a gazdasági (és politikai) értelme, hogy egy adott cég, jelen esetben a Gazprom, ne tudjon visszaélni gazdasági túlsúlyával. Ha ugyanis a vezeték és a gáz is a Gazpromé, más pedig nem férhet hozzá a vezetékhez, akkor a Gazprom (és az orosz állam) ha akarja, nagyon jól tudja zsarolni a fogyasztókat (például Magyarországot) akár az árazás kérdésében, akár politikai téren. Ahogy teszik azt például az 1990-es évek óta Ukrajnában. Az oroszok itt is azt azt akarták, hogy ők kontrollálják az egész projektet, emiatt aztán kútba dőlt a Déli Áramlat.
Ekkor jött a mostani projekt, a Török Áramlat, amit a Déli Áramlat elbukása után jelentett be Putyin. Ez arról szól, hogy az oroszok építenek két vezetéket a Fekete-tenger alatt Törökországba. Ezek egyike a törökök piacra visz gázt, a másik ág pedig egy, a török-görög határon létrehozandó gázellátó-központig érne. Innentől pedig jöhetne a gáz az EU-ba, Görögországon és Szerbián keresztül hozzánk is. (Szerbia bár nem EU-tag, de tagjelöltként vállalta, hogy betartja az energiapiaci szabályokat.)
A Török Áramlat sem indult egyszerűen: nem sokkal azután, hogy bejelentették, a törökök lelőttek egy orosz gépet a szíriai-török határ közelében, és azonnal meg is feneklett a projekt. Aztán Recep Tayyip Erdogan török elnök elment Canossát járni Putyinhoz, és végül az eredetinél szerényebb konfigurációban ugyan, de csak beindult az építkezés idén májusban.
A vezetékek lerakása tehát folyamatban van, és szakértői értékelések szerint a Török Áramlat két ágából az egyik legalábbis reális. Törökország Németország után a Gazprom második legnagyobb piaca, amelyet jelenleg két oldalról lát el: egyrészt a Fekete-tenger alatt egy kisebb kapacitású, Kék Áramlat nevű vezetéken közvetlenül, másrészt Ukrajnán, Moldován, Románián, Bulgárián keresztül a balkáni útvonalon. A Török Áramlat első ága kiváltaná az ukrán vezetéket, és lehetővé tenné, hogy az oroszok közvetlenül lássák el a török piacot. Ennek egyébként nemcsak az ukránok, a többi tranzitország sem örülne.
Ez azonban egyelőre csak az első ág, az orosz-török vezeték. Az nem teljesen világos, hogy hogyan jön majd a törököktől Európába a gáz a második ágról. Putyin 2014-ben azt nyilatkozta, hogy ők elviszik a gázt a törökök-görög határhoz, aztán onnantól Európa oldja meg maga. Aztán 2016 derekán megállapodtak a görögökkel, hogy létrehoznak egy déli gázfolyosót, de Athén nem sokkal később meghátrált, és közölte, hogy majd akkor lehet komolyabban venni ezt a dolgot, ha az Európai Bizottság rábólint.
Azóta az oroszok elkezdték nagyjából ugyanazt csinálni, mint 2008 és 2010 között a Déli Áramlat esetében: kétoldalú megállapodásokat kötnek a potenciális tranzitországokkal. Júniusban a Gazprom bolgárokkal és a szerbekkel, júliusban pedig Magyarországgal is aláírt egy egyezséget arról, hogy 2019-ig rácsatlakoztatják őket a Török Áramlat második ágára. Ezek alapján a tárgyalások alapján úgy tűnik, hogy új jelmezben, kicsit más nyomvonallal és kisebb kapacitással (az eredeti évi 63 milliárd köbméter helyett 32 milliárd köbméterrel), de
Ezt egyébként Szijjártó Péter kvázi el is ismerte egy korábbi nyilatkozatában.
A külügyminiszter azzal indokolta a magyar csatlakozást a projekthez, hogy Magyarország számára nincs más lehetőség a gázhoz való hozzáféréshez, mivel “Románia továbbra sem kétirányúsította a gázcsatlakozást, Horvátországban pedig továbbra sem épült cseppfolyós földgáz (LNG) fogadására alkalmas terminál”. Ezek pedig valóban nincsenek készen. A román csatlakozás azért lenne fontos, mert így Románián keresztül, részben romániai lelőhelyekről is érkezhetne földgáz Magyarországra. A horvát LNG-terminál létrehozása esetén pedig a Közel-Keletről vagy akár Amerikából tankerhajókkal lehetne földgázt szállítani Krk kikötőjébe, onnan pedig Magyarországra.
De általában véve is igaz, hogy az európai gázinfrastruktúra kiépítése, ami leehetővé tenné az orosz függés csökkentését, nem valami gyors és zökkenőmentes. Ha viszont valóban csökkenteni akarjuk az orosz függést, elengedhetetlen, hogy jobb legyen az összeköttetés az egyes európai országok gázpiacai között. Az unió ugyan az év elején elkülönített egy nagy adag pénzt a fenti projektekre, de a krki LNG-terminálból a jövő évig biztosan nem lesz semmi. A romániai konnektor viszont kétoldalú, magyar ággal is bíró beruházás, és ha a szlovák-magyar interkonnektor sorsát nézzük, akkor ezekben a projektekben a magyar fél elég béna tud lenni.
Szijjártó szerint a tervezett csatlakozáson évi 8 milliárd köbméter jöhet Magyarországra, ami nagyjából a teljes éves magyar végfelhasználói fogyasztást kielégíti. De ahogy a Déli Áramlatnál, vélhetően Magyarország itt is szeretne tranzitország lenni, annak reményében, hogy ebből pluszbevételre tehetünk szert. Az Északi Áramlat miatt (erről később) viszont azért legalábbis kétséges, hogy komoly gázközponttá válhatnánk.
Érdekes mindazonáltal, hogy Szijjártó egy olyan projekttel, a Török Áramlattal példálózik, ami szintén nem készült még el, és amely korábban egyszer már hasonló konfigurációban megfeneklett Déli Áramlat néven. Másrészt a céldátum is elég meglepő, hiszen Szijjártó arról beszélt, hogy 2018 végéig kell beszerezni minden szükséges engedélyt, 2019 végére pedig már működnie kellene a vezetéknek. Ez a korábbi tapasztalatok fényében egyrészt kicsit ambiciózus, másrészt 2019 végéig a román interkonnektornak és a horvát LNG-terminálnak is el kellene készülnie, hiszen ezek a projektek jóval előrébb járnak.
Másrészt van ám a déli vonalon más projekt is a Török/Déli Áramlat mellett. Az EU ha lassan is, de tényleg diverzifikálni akar, és ennek az egyik ága, hogy Közép-Ázsiából is érkezzen gáz Európába. Egész pontosan az Oroszországhoz hasonlóan visszataszító politikai rendszerű, cserébe az oroszoknál jóval gyengébb Azerbajdzsán Kaszpi-tengeri gázmezőiről importálna Európa, hogy ellensúlyozza kicsit az orosz függést. Ezt pedig a transz-anatóliai vezetéken (TANAP) keresztül tenné, amely jelenleg Törökország keleti végéig tart, onnan kellene elhozni a görög határig. A munkálatok 2015-ben már megkezdődtek, és jelenleg is folynak. A tervezett kapacitás nagyjából ugyanakkora, mint a Török Áramlat második ágáé, de itt több jelentkezővel kellene osztozni az árun.
A görögöktől ugyanis az egyik ágon Albánián és az Adriai-tengeren keresztül Olaszországig tervezik elhozni az azeri gázt a transz-adriai vezetéken (TAP). Egy másik ágon pedig ezt is csatlakoztatni tervezik Bulgárián és Románián keresztül Magyarországig. Ez az ág az ambiciózusabb tervek szerint 2020-ra lehet működőképes, de még ez is messze van a végkifejlettől. Ráadásul erre két különböző vezetékterv is van BRUA és Eastring néven, bár az előbbi tűnik most biztos befutónak. Nemrég az izraeliek is jelezték, hogy szeretnének rácsatlakozni a TANAP-ra, ha pedig valóban így lesz, akkor délen valóban beindulhat a diverzifikáció.
Ezzel egyébként a törököknek is nagy terveik vannak. Bár Törökország is jelentős gázfelhasználó, a fogyasztása nem bővül valami erősen, és ez előrejelzések szerint nem is változik a jövőben. Viszont azzal, hogy az oroszok, az azeriek és az izraeliek is rajtuk keresztül akarnak vezetéket vinni Európába, jelentősen megnövelheti Erdogan energiapolitikai befolyását. Ezt maguk a törökök is előszeretettel hangoztatják mostanában, de ami nekik büszkeség, az Európára nézve annyira nem hangzik jól, hiszen itt megint egy kézben folynának össze a szálak, azaz a diverzifikáció ide vagy oda,
A török-EU-kapcsolatok jelenlegi állapotát, Erdogan kirohanásait, illetve Törökországnak a menekültkérdésben betöltött kulcsszerepét figyelembe véve pedig nem kifejezetten tűnik jó öltetnek adni még egy adut a kezükbe.
A fő kérdés, hogy az orosz és az azeri projekt kizárják-e egymást, vagy annál jobb, minél több vezeték van: egyes vélemények szerint egyértelmű versenytárs a két projekt, mások szerint bőven megférnek egymás mellett. A magyar kormány mindenesetre az utóbbi években kicsit azt a benyomást kelti, mintha az ég világon minden lehetséges projektbe próbálna beszállni, a TANAP-hoz csatlakozó két vezetékterven át az oroszok összes aktuális fantazmagóriájáig. Ami nem feltétlenül rossz taktika, kár, hogy egyrészt valahol mindegyik terv megfeneklik, másrészt a diverzifikáció helyett mindig ugyanarra tekingetünk.
Másrészt a nagy kérdés, hogy mit akarunk az oroszokkal, ha láthatóan nem nagyon EU-kompatibilis, amit ők akarnak. Erről Maroš Šefčovič, az Európai Bizottság energiaunióért felelős szlovák alelnöke nemrég azt mondta, egyelőre csak sajtóból értesült a Török Áramlat fejleményeiről. Bár az oroszok tudni akarják, hogy mi az EU véleménye az ügyről, egyelőre ilyen még nincs, mert augusztus végéig-szeptember elejéig akar egyeztetni a tagállamokkal arról, hogy mégis mit csinálnak.
Mi ismét megkérdeztük az Európai Bizottságot a dologról a júliusi megállapodás fényében, de nem kommentálták a dolgot. Azt viszont az EB egyik szóvivője azért leszögezte, hogy támogatnak minden olyan projektet, ami az uniós energiaforrások diverzifikációjára és a belső összeköttetések javítására irányul, viszont minden, az EU területén futó vezetéknek teljesen kompatibilisnek kell lennie az uniós joggal. Amit nagyjából úgy lehetne lefordítani brüsszeliről magyarra, hogy általában véve
A Gazprommal kötött megállapodás részleteiről, illetve a tervezett vezeték EU-jogi kompatibilitásáról kérdeztük a Külgazdasági és Külügyminisztériumot. Azonban Szijjártó hiába nyilatkozta azt korábban, hogy a paktummal “energiabiztonság, nemzetbiztonság és a gazdaság szempontjából is nagyot léptünk előre”, a részletekről valamiért nem kaptunk tájékoztatást.
A dolog legalitásával kapcsolatban Szijjártót korábban azt nyilatkozta az MTI-nek, hogy
az Európai Unió kezében semmifajta reális ellenérv nem lehet egy ilyen gázvezetékkel szemben, mégpedig azért, mert a Déli Áramlattal szemben korábban hangoztatott aggályok ugyanúgy elmondhatók lennének az Északi Áramlat 2-vel szemben is.
Tehát: ha a németeknek szabad, nekünk is szabadjon már.
Ez a kifogás egyébként elvi szinten nagyjából igaz, bár a gyakorlatban bonyolultabb a helyzet. A németek 2014-ben és 2015-ben hiába veregették az ukránok vállát, és hiába álltak ki az új ukrán kormány mellett, ez a hevület látszólag alábbhagyott. Olyannyira, hogy megállapodtak az Balti-tenger alatt orosz gázt hozó Északi Áramlat kapacitásának megduplázásáról, amely egy új, Északi Áramlat 2 nevű vezetékkel történne meg, amelyet külföldi pénzből a Gazprom építene és üzemeltetne. (Az Északi Áramlat egyébként a maga évi 55 milliárd köbméteres kapacitásával eleve jóval nagyobb, mint a Török Áramlat, a duplázással meg több mint háromszor akkora lesz.)
Ezzel pedig jó nagy méhkasba csaptak: a 10 milliárd eurós beruházást eddig 13 EU-tagállam kifogásolta az Európai Bizottságnál. Maga a Bizottság nemrég felhatalmazást kért a tagállamoktól, hogy maga tárgyalhasson a dologról az oroszokkal, aminek a németek és a Gazprom nem örülnek. Ők azt mondják, hogy az EU 2009-ben elfogadott szabályai nem érvényesek az Északi Áramlatra, mivel a vezeték nem az EU területén, hanem a Balti-tenger fenekén vezet át. EU-n kívüli területen pedig nem lehet EU-jogot érvényesíteni, ami miatt a többi tenger alatti vezetékre sem vonatkozik az uniós jog.
Ezt a Bizottság is elismerte, azzal kiegészítve, hogy a vezeték belépési pontja viszont európai terület, ezért ott érvényesíteni kellene az európai szabályokat. E tekintetben viszont elég nagy a különbség az Északi Áramlat és a Török Áramlat között: az előbbi nem európai területen fut, ha viszont a bolgár, szerb és magyar vezetéket a Gazprom építené és üzemeltetné, akkor nálunk uniós területen valósulna meg a jogsértés. Erre utalt az idézett bizottsági szóvivő is.
Az Északi Áramlat 2 sorsa mindenesetre egyelőre relatíve biztosnak látszik. Ugyan a Bizottság szavazásra bocsátotta a dolgot, vélhetően nem fogja megkapni a meghatalmazást, mert az EU-ban kisebbségben vannak az Északi Áramlat ellenzői, ezek ugyanis – a Déli Áramlat elkaszálása miatt háborgó olaszok kivételével – jellemzően kisebb, keleti, északi és balti tagállamok (egyébként Magyarország is ezek között van). Ennek egyik oka, hogy a projektben nemcsak a németek vesznek részt, hanem a francia Engie, a holland Shell és az osztrák ÖMV is partner. Tehát a nyugati tagállamok közül jó páran benne vannak a buliban.
A Bizottság egyébként korábban maga is többször beszólt a projektre, amiért az tovább növelné a Gazprom befolyását és az orosz függést, de sokat nem tud tenni a németek ellen. A gyakorlati lépések terén viszont a Déli Áramlat idején mutatott uniós keménység is alább hagyott a Gazprommal szemben: márciusban az Európai Bizottság úgy döntött, nem bírságolja meg az orosz állami vállalatot, dacára annak, hogy korábban piaci fölényével visszaélve rendesen túlszámlázta a lengyeleket, a bolgárokat és a balti államokat. Az indoklás nagyjából az, hogy érdemesebb tárgyalni, mint bírságolni, mert utóbbinak az oroszok úgyis ellenállnak. (Jellemző, hogy hasonló, piaci erőfölénnyel való visszaélési ügyekben korábban amerikai cégeket szénné büntetett az EU.)
A Gazprom európai stratégiája nagyjából arra épül, hogy különböző
sőt a keleti piacon belül a különböző államok nemzeti piacait is, hogy így javítsa alkupozícióját, illetve magasabb árat tudjon kérni keleten. Mivel nyugaton az uniós, észak-afrikai és norvég gázzal is versenyezni kell, ott nem tud zsarolni a Gazprom, keleten viszont nincs alternatíva, ezért ott igen.
Az orosz cég az exportszerződésekben megköti, hogy a keleti tagállamok sehova máshova nem vihetik tovább a gázt, és nem kereskedhetnek vele. Azaz kvázi elad nekik egy terméket, de megszabja, hogy a terméket csak úgy és arra lehet használni, ahogy azt ő jónak tartja. Emellett sok helyen fizikailag is gátolja a kereskedelmet, így például több interkonnektort (azaz kétirányú gázösszeköttetést) blokkol, hogy csak egyik irányba, keletről nyugatra folyhasson a gáz.
Az EU annyit elért, hogy a Gazprommal büntetés helyett kialkudott megállapodás a keleti piacon megszünteti az egyes államok szerződéses leválasztását egymásról, ám a keleti és nyugati piaci még mindig nincs összekapcsolva; keleten pedig jellemzően magasabbak az árak. Az oroszok túlárazását korábban empirikusan bizonyította a Defacto az Indexen.
A németek viszont hiába ütöttek meg mély gazdasági kapcsolataik ellenére meglepően kemény hangot az oroszokkal szemben 2014 óta, az energia kérdésében látszólag másodlagosak számukra a fentiek.
A német álláspont nagyon egyszerű: az orosz gáz olcsóbb és az Északi Áramlaton keresztül gyorsabban és egyszerűbben hozzáférhető, mint bármi más. Miután pedig az atomerőműveiket bezárják, a megújulók pedig egyelőre bukdácsolnak, kénytelen szénnel és gázzal hajtani a német ipart. Az oroszok elleni szankciókkal már így is épp elég terhet vállaltak, a gázról igazán nem akarnak lemondani holmi keleti siránkozás miatt, és ők egyébként is túl nagyok ahhoz, hogy féljenek az oroszoktól meg kiszolgáltatottságtól. Arról nem is beszélve, hogy a német energiaipar is nagyon jó bizniszt csinál az orosz kapcsolattal.
Ezzel viszont a németek hiába papolnak az európai egységről, más területek mellett az energiapiac esetében is aktívan hozzájárulnak Európa megosztásához, Ukrajnát pedig nagyjából odadobják az oroszok elé. A háttérben folynak tárgyalások arról, hogy hogyan lehetne kompenzálni a többieket az Északi Áramlat 2-ért, de a kilátások nem valami jók. Az egyik EU-s terv, hogy az Északi Áramlat 2-ért cserébe biztosítanák, hogy Ukrajna is tranzitország marad. Tehát ha nincs kéz (ukrán tranzit), nincs csoki (Északi Áramlat). A probléma csak az, hogy az oroszok pont az ukránok kizárása miatt akarják az Északi Áramlatot.
Az ideális az lenne, ha az Északi Áramlaton érkező olcsó gázból juthatna keletre is, de ehhez eleve nincs meg az infrastruktúra: keletről nyugatra jelentősen a gázvezeték-kapacitások, de a másik irányba nem. Másrészt az érintett országok, Ukrajna mellett Lengyelország és Szlovákia számára a nyugatra orosz gázból leszedett tranzitdíjak is fontosak, Szlovákia esetében például a GDP 1,5 százalékára rúgnak. Az Északi Áramlat bővítésével ezek egy jelentős része kiesne.
A keleti piac tehát továbbra is zárt maradna, és a Gazprom szabadon garázdálkodhatna errefelé. Az Északi Áramlat 2-n jövő orosz gáz pedig Nyugat-Európában elsősorban a norvég gázzal és az LNG-vel versenyezne. És ezeknek a forrásoknak komolyan betehetne.
Pont ezért nemcsak Európában ver hullámokat a dolog: az Egyesült Államok is keményen nekiment miatta Németországnak és a Gazpromnak. Amerika hivatalos álláspontja szerint az Északi Áramlat 2 “rontja az Európai Unió energiabiztonságát és a közép- és kelet-európai gázpiac fejlődésére, illetve az ukrán reformokra is negatív hatással van”.
az Egyesült Államok törvényhozása nemrég az amerikai választások elleni orosz kibertámadásokra hivatkozva kiterjesztette az oroszokra kivetett gazdasági szankciókat, és az újabb büntetőintézkedések a Gazprom szerint az Északi Áramlat 2-t és a Török Áramlatot is hátráltatják. (Például büntetéssel sújtanák azokat a cégeket, amelyek orosz vezetékprojektekbe fektetnek, vagy nagy értékben adnak el termékeket vagy szolgáltatásokat orosz gázvezeték-beruházások számára.)
Az oroszok, sőt a németek és osztrákok is azt állítják, hogy az új szankcióknak egyértelmű gázpiaci motivációja van: az Egyesült Államok így próbálja beerőszakolni magát az európai gázpiacra. Washington egyébként nem is nagyon rejti véka alá, hogy ezt akarja: Donald Trump július eleji lengyelországi látogatása során (nagyjából Szijjártó Gazprom-találkozójával egy időben) azt hangoztatta, hogy minél hamarabb hosszútávú gázszerződést kell kötnie a két országnak, és Andrzej Duda lengyel elnök is egyetértett azzal, hogy amerikai LNG-vel kell csökkenteni az orosz energiafüggést.
A lengyeleknek egyébként már van LNG-termináljuk, és már importálnak is az amerikaiaktól. A dolog pedig vélhetően folytatódik, hiszen politikailag is nagyon szeretik az amerikaiakat, szemben az oroszokkal. Viszont a dolog nem biztos, hogy rentábilis, hiszen az orosz gáz, ha akar, jóval olcsóbb tud lenni az Európáig elhajóztatott amerikai LNG-nél. A baj csak az, hogy az európai gázpiacot egyáltalán nem a piaci logika mozgatja, sokkal inkább a geopolitika. Ezért egyrészt a lengyelek nem piaci áron kapják a gázt az oroszoktól, másrészt a dolog gesztusértéke miatt hajlandóak nem piaci áron venni az amerikaiaktól.
Viszont mások még többet hajlandóak adni érte: Ázsiában például jóval drágábban lehet eladni manapság a cseppfolyósított földgázt, és hát az amerikai cégek mégis miért exportálnának Lengyelországba, ha máshol jobb a biznisz. (Amerikában ugyanis nem az állam, hanem jellemzően a piac mozgatja a szálakat, bár gyakran állami rásegítéssel.)
A potenciális drágasága ellenére viszont nemcsak a lengyelek szeretnének az amerikai gázból: a Reuters szerint nemrég a washingtoni magyar nagykövet is arról beszélt egy üzleti fórumon, hogy Budapest üdvözölné az amerikai cseppfolyósított földgázt. Hogy aztán Szijjártó pár napra rá közölje, hogy a horvát terminál nekünk nem elég jó.
Persze Budapest már egy ideje nagyjából mindent üdvözöl, miközben folyamatosan az EU-t savazza az egyébként valós, bár Szijjártó megnyilatkozásaiban azért gyakran eltúlzott infrastrukturális hiányosságok miatt.
Egyelőre azonban csak az látszik, hogy az orosz függésünket erősítjük nagy lelkesen, ahogy teszi ezt mindenki más a környéken, miközben a közös európai megoldás a németek önzősége miatt egyre távolabbinak tűnik. Így pedig végső soron nem jutunk egyről a kettőre, hiszen annyira mindegy, hogy Ukrajnán vagy Törökországon keresztül kapjuk a gázt, ameddig mindkét helyről a Gazprom szolgáltat, és mindkét helyről a nyugatinál magasabb áron, elég korlátozott szerződési feltételekkel érkezik a legfőbb orosz exporttermék.
Másfelől azt is elég egyértelmű, hogy hiába szerepel ebben a cikkben több mint harminc alkalommal a piac szó, az európai gázhelyzetnek nem sok köze van a piaci viszonyokhoz. Nyugaton, ahol tényleg vannak versengő források, még csak-csak van valamiféle piaci jellege a dolognak, de keleten továbbra is a Gazprom zsarolópotenciálja és Moszkva aktuális geopolitikai érdekei mozgatják a szálakat. Ez pedig mindaddig így marad, amíg nem sikerül valamiféle közös európai álláspontot összetákolni. Ettől azonban pont hogy minden fél egyre távolodik.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)