Ha valami, akkor az egész biztosan kiderült Donald Trump maratoni, öt országot érintő ázsiai körútján, hogy az amerikai elnök képes két napon belül teljesen ellentétes tartalmú elemzéseknek táptalajt adni.

Csütörtökön ugyanis Pekingben a világ leghatalmasabb emberével, Hszi Csin-pinggel parolázott egyet, akivel feltűnően szívélyesen udvarolták körbe egymást. Mintha semmi probléma nem lenne a világ két vezető, és egyre több tekintetben rivális hatalma között.

majd közölte: Amerika többé nem fogja eltűrni, hogy az ázsiai gazdaságok az ő hátán és – Trump értelmezése szerint – az ő kárára emelkedjenek fel. Magyarul elmehet mindenki a francba, és ha nem, akkor ki lesz osztva egy két saller és koki. 

Amire nem sokkal később tegnapi kebelbarátja, Hszi Csin-ping előállt egy ennek a szöges ellentétéről szóló ígérethalmazzal, ami nagyjából arról szólt, hogy Kína mindenkinek a legjobb barátja és partnere, és ott segít, ahol tud. 

Trump tehát egy hét alatt eljátszotta a jó zsaru és a rossz zsaru szerepét is, amivel

1. egyrészt erősítette azt az érzetet, hogy az Egyesült Államokra egyre kevésbé lehet valamiféle megbízható és bizonyos gazdasági és védelmi ügyek iránt megkérdőjelezhetetlenül elkötelezett nemzetközi szuperhatalomként tekinteni, hiszen Trump külpolitikája teljesen kiszámíthatatlanul ugrál a kampányszlogenek hangoztatása és az ezeknek jelentősen ellentmondó diplomáciai-gazdasági realitások elfogadása között;
2. másfelől ahogy az észak-koreai kérdésben, Trump a jelek szerint gazdasági téren is ajtóstul akar berontani a házba, viszont az általa most már legalább másfél éve hangoztatott fenyegetések mögött egyelőre semmiféle erő nincs.
3. Miközben Kína havonta egyszer elmondja, hogy egyre szívesebben venné át a nemzetközi vezető szerepet Washingtontól egy sor kérdésben.

Ázsia nélkül hogy lehet nagy Amerika?

Trump ázsiai útjának első szakasza relatíve eseménytelenül zajlott: Abe Sinzó japán kormányfő megpróbált nagyon feltűnően barátkozni vele (a hamburgerezéstől a golfozáson át minden volt, ami a bratyizáshoz kell), cserébe Trump csak egy-kétszer szót be Japánnak kereskedelmi ügyekben, na meg hogy miért nem lövik le az észak-koreai rakétákat. Aztán Dél-Koreában ismét elmondta, hogy nem szereti Kim Dzsongunt, ahogy azt már hetek-hónapok óta hangoztatja. Utána Kínában, ahogy várható volt, ismét beszélt egy sort arról, hogy jó lenne már megfékezni a bőszen atomfegyverkező phenjani rezsimet.

Ezután következett a pekingi nagy smúzolás: a korábban Kínát keményen ostorozó amerikai elnök még attól is eltekintett, hogy szemben a hű amerikai szövetséges Japánnal, beszóljon Kínának kereskedelmi ügyekben. Csupán annyit mondott: nem a kínaiak, hanem a korábbi amerikai kormányok hibája, hogy a kínaiak ennyire Amerika fejére nőttek kereskedelmileg. Majd gyorsan leszögezte, hogy rendkívül jó a kémia közte és kínai kollégája között, és Kína és az Egyesült Államok csodálatos dolgokat fog tenni közösen. A kínai pártsajtó nagyon elégedett volt, külön megjegyezték: Trump milyen jól viselkedett Pekingben.

Aztán pénteken csak kiborult a bili, és Trump végül egész Ázsia gazdasági-politikai elitjét brutálisan kiosztotta az Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozóján, amelyen Kínától kezdve Indián át Oroszországig 21 ország vezetője vett részt. A kimondatlanul, de egyértelműen Kínára kihegyezett beszédben egyebek mellett

• szabályszegéssel, csalással és gazdasági agresszióval vádolta a térség államait, amelyek szerinte munkahelyeket, gyárakat, szellemi tulajdont, sőt egész iparágakat „loptak el″ az Egyesült Államoktól. Ezt pedig Amerika nem fogja tovább tűrni.
• Közölte, hogy elég volt a rengeteg megszegett ígéretből, meg abból, hogy az „Indo-csendes-óceáni régióban” „egyesek” nem képesek „tisztességesen és felelősségteljesen viselkedni” a kereskedelmi ügyekben.
• Majd persze azt is hozzátette, hogy kész együttműködni bárkivel, aki hajlandó „egyenlő és tisztességes” gazdasági kapcsolatokra az Egyesült Államokkal, és erről kétoldalú szerződést kötni Amerikával.
• Aztán meg ismét leszögezte, hogy Amerika az első. És többet senki sem használhatja ki az Egyesült Államokat.

A kínaiak már a spájzban vannak

Érdekes összevetni a fentieket Hszi Csin-ping felszólalásával. A kínai vezető arról beszélt, hogy a gazdasági nyitottság mindenkinek érdeke, és a közös fejlődés érdekében minél több országnak kell egymással együttműködnie (azaz nem kétoldalú megállapodásokra van szükség). Ebben pedig Kína kész vezető szerepet vállalni, azaz Hszi szavai szerint „egyre több ország szállhat fel a kínai fejlődés gyorsvonatára”.

Míg előbbi beszéd döbbent csendet kapott, utóbbit felállva tapsolták meg. Ahogy Ian Bremmer elismert nemzetközi elemző írta: minden egyes ázsiai vezető, akivel beszélt, azt mondta: Trump elnöksége hatalmas ajándék a kínaiaknak. Ahogy arról korábban részletesen is írtunk, Amerika befelé fordításával Trump átengedte a kezdeményezést a kínaiaknak, akik egyáltalán nem restek kapni az alkalmon.

Persze a dolgok ennél azért bonyolultabbak. Egyrészt Hszi nagy barátkozós retorikája mögött elég kemény gazdasági-politikai feszültségek rejlenek: Kína egyáltalán nem az a jóságos mikulásbácsi, amelynek vezetője hajlamos beállítani az országot. Trump pedig hiába fenyeget immár jó másfél-két éve, egy évvel megválasztása után ezekből eddig nem sokat váltott be. Aminek a legfőbb oka, hogy a valóságban ezek a dolgok jóval bonyolultabbak, mint egy kampánybeszédben, és az Egyesült Államok nem is biztos, hogy jól járna a trumpi program végrehajtásával.

Kicsit bonyolultabb

Trump mondandójának persze van alapja. Pont megválasztása, illetve a brexit miatt lett slágertéma az utóbbi egy-másfél évben, hogy a nyugati országok iparát gyakorlatilag elvitte Ázsia, ami komoly társadalmi feszültségeket szül Nyugaton.

Másfelől az is igaz, hogy ezt nem feltétlenül “fair” módon érték el az ázsiai feltörekvő országok: a nevetségesen alacsony bérek, a munka- és munkásvédelem teljes hiánya mellett az is alapvető stratégiájuk, hogy miközben a nyugati piacokat letarolják, a saját belső piacukra nem nagyon engedik be a külföldi konkurenciát. A kínai vagy japán pénzügyi szektortól a koreai autópiacig kismillió olyan szeglete van Ázsiának, ahová nem igazán lehet betörni. De pénzügyi és szabályozási téren is trükkök százait vetik be; tehát ha nem is csalók, ott próbálják kijátszani a rendszert, ahol tudják.

Amikor tehát Trump arról beszél, hogy nem kölcsönösek a gazdasági kapcsolatok előnyei, nem beszél badarságot. Vagy legalábbis a felszínen nem. A valóságban az összefüggések jóval bonyolultabbak: a Kínába kiszervezett termelésen a legtöbbet az amerikai és más nyugati cégek kaszálnak, amelyek a termelés olcsósításából megspórolt pénzen zsíros munkahelyeket tartanak fent a Szilícium-völgyben, New Yorkban, Amszterdamban, stb.

Vagy éppen offshore-ban parkoltatják valamely, magát amúgy civilizáltnak tartó ország hathatós segítségével. Miután egy másik nyugati országban a kormánnyal letárgyalták, hogy ne kelljen adót fizetniük. Ennek a legnagyobb haszonélvezői pedig a cégek tulajdonosai, a legfelsőbb vagyoni rétegek. Akiket Trump éppen most készül még gazdagabbá tenni. 

Nem megy egy csapásra

Másfelől az ipar visszatelepítése nem olyan egyszerű, mint Trump képzeli, és nem is olyan kívánatos, mint amilyennek elsőre tűnik.

• Az a fajta régiszépidőkbeli ipar, amire Trump gondol, egyszerűen nem rentábilis Nyugaton: kétkezi munkából egyre kevésbé lehet kitermelni annyi gazdasági értéket, amennyiből tisztesen meg lehet élni egy nagyobb nyugati városban.
• Ettől viszont még az ipar egyébként nagyon is települ visszafelé Nyugatra keletről, ennek azonban az az oka, hogy az ipari folyamatok egyre összetettebbek és tudásigényesebbek lesznek, amihez a fejlett oktatási és képzésű rendszerű országokban könnyebb munkaerőt találni.
• Harmadrészt az egyszerű ipari munkahelyek legnagyobb gyilkosa nem a kínai betanított munkás, hanem a technológia: a robotok sokkal több gyártósori állást nyírnak ki, mint a kereskedelem. 
• Negyedrészt bár valamilyen szinten jogos Trump felhördülése, hogy az ázsiaik nem vesznek elég amerikai terméket, nem nehéz belátni, hogy jellemzően fejlődő, Amerikánál szegényebb országoktól ezt nehéz elvárni. A befenyítésükkel pedig pont az a baj, hogy mivel a kereskedelemből élnek, ha nem tudnak kereskedni, elszegényednek, és akkor még kevesebb amerikai terméket fognak venni. Ami a gazdag Németországgal szemben jogos felháborodás, az a szegény és fejlődő Délkelet-Ázsia esetében nem célravezető.

Más szóval: a nemzetközi kereskedelmi egyenlőtlenségek valós és fontos dolgok, ám a nyugati középosztály leszakadását nem önmagukban ezek okozzák. És a nyugati leszakadók helyzetén egy csomó más dologgal is lehetne javítani, az átképzési programok indításától kezdve a vagyon átcsoportosításáig, mégsem nagyon teszik Amerikában.

Ezt külön tetézi, hogy manapság egy-egy bonyolultabb termék jellemzően nem egy, de nem is kettő, hanem 3-5-7 országban jár, mire elkészül, amiből következik, hogy hiába szeretné Trump, nem fogja tudni ezt egy az egyben lejátszani kétoldalú szerződésekben. Ahogy az sem feltétlenül igaz, hogy a kereskedelem jó mérőszáma lenne annak, hogy ki ver át kit: a Kínában gyártott és Kínában eladott iPhone nem jelenik meg a kereskedelmi statisztikákban, a kiskereskedelmi ár kétharmada mégis az Apple zsebében landol, míg a kínai beszállító profitja elég alacsony.

Mindenki hazudik

A másik probléma, hogy míg Trump szemében mások élősködnek Amerikában, addig ezt a világ többi részén nem pont így élik meg, sőt sok helyen pont ellenkezőleg: számukra Washington nem az áldozat, hanem a globális rendőr, aki diktátumaival gúzsba köti őket. Ezt az érzetet Trump beszéde csak erősíti; ráadásul külön ironikus, hogy pont egy vietnami nemzetközi csúcstalálkozón beszél arról az amerikai elnök, hogy országa az ázsiaiak ááldozata. 

Emellett az is tény, hogy a nyugati termeléskiszervezés és a kereskedelem volt eddig a fejlődő világ leghatékonyabb szegénységfelszámoló módszere, és ha ez eltűnne, az mélyebb gondokat szülne. Pont ezért ha Trump durcáskodik, Ázsia a jelek szerint a saját útját fogja járni. Az amerikai elnök hiába nyírta ki első lépései egyikeként a világ legnagyobb, ázsiai-amerikai kereskedelmi szerződését, a többi ország pont az APEC-csúcson közölte, hogy Washington nélkül is megcsinálják a dolgot. Miközben Kína vezetésével egy másik, egész Ázsiát lefedő kereskedelmi egyezményről is tárgyalnak. Ahogy Hszi Csin-ping fogalmazott: a globalizáció visszafordíthatatlan. Trump sem fog tudni az újtába állni.

Másrészt Trump ugyan sokat fenyeget, de a konkrét lépések terén nem valami határozott. Erre enged következtetni másik kedvenc kelet-ázsiai témája, Észak-Korea: az amerikai elnök az utóbbi hónapokban az óvodások homokozóbeli veszekedését idéző szópárbajba keveredett Kim Dzsongun diktátorral és a phenjani rezsimmel, azonban mégsem tett semmi értékelhetőt a szájkaratén kívül.

Bár Trump ázsiai útja alatt Észak-Korea fülét-farkát behúzta, és nem csinált semmi rendbontást, azért hosszabb távon úgy tűnik: Trump fenyegető szavainak vajmi kevés gyakorlati haszna van. Azaz azzal, hogy verbálisan keménykedik, valóban elinflálja Amerika szavahihetőségét és az ebben rejlő erejét. Hiába noszogatja a japánokat, a dél-koreaiakat és az ügyben egyedül bármiféle befolyással rendelkező Kínaiakat, előbbi kettő nem tud, utóbbi olyan nagyon nem akar nyomást gyakorolni. 

Ami nemcsak azt jelzi, hogy Trump messze nem olyan potens fenyegetései beváltásában, mint a szövegelésben; hanem azt is, hogy Kína messze nem az az önzetlen béketeremtő jóságos vezető, amelynek Hszi beállítja. Jellemző, hogy miközben gazdasági téren a tág, sok országot felölelő megállapodások mellett emelt szót, addig a Dél-kínai-tenger szigetvitáiban Peking csak kétoldalú tárgyalásokra hajlandó. Azaz ahogy Trump gazdasági téren, úgy Kína biztonsági téren játssza ki a “kettesben elintézzük, bár én ezerszer erősebb vagyok nálad”-kártyát.

Másrészt Kína eleve nem tart még ott, hogy átvegye az Egyesült Államok világgazdasági szerepét: egy ennyire exportorientált és a nemzetközi pénzügyekben (egyelőre) másodhegedűs ország egyszerűen ma még alkalmatlan erre. Eközben Trump retorikájának dacára Washingtonnak még mindig jó féltucatnyi szövetségese van Ázsiában, Kínának meg legfeljebb Észak-Korea. Ugyanakkor is igaz, hogy Trump stratégiája, azaz mindenki más kemény lehordása nem tűnik túl hatékonynak a barátok megtartására.