Magyarország legújabb vagyonos rétegéről, vagyis a NER fő haszonélvezőiről szóló sorozatunkban bemutattuk, hogy kik és miként alkotják ezt a kört, és ők miként fogyasztanak. De vajon milyen hosszabb távú terveik vannak? Hogyan fektetik be a pénzüket? Visszaforgatják a reálgazdaságba? Külföldre viszik? Hazai privátbankárra bízzák?
Korábbi cikkeinkben igyekeztünk megismerni a NER-lovagok vagyonosodását, fogyasztási szokásait, legyen szó utazásról, autóról, ruházatról vagy éppen étel-italról.
Kíváncsiak voltunk azonban arra is, hogy mit csináltak az utóbbi években ezek a fiatalok a szabad pénzeszközeikkel. Az elemzésben Karagich István, a privátbanki szakmát rendszeresen elemző Blochamps Capital Kft. ügyvezetője volt a segítségünkre.
E kör vagyonfelhalmozásáról korábban megállapíthattuk, hogy 2010 és 2017 között a magyar gazdaság szinte minden paramétere kedvezett a gyors meggazdagodásuknak. A Blochamps Capital becslése szerint
míg egy neves nemzetközi ingatlancég, a Knight Frank egyenesen ezer családra teszi csak a tavalyi magyar növekményt. Természetesen a családtagokkal együtt ez egy még szélesebb kör, több ezer ember fogyasztása, beruházásai, befektetései válhattak így intenzívebbé.
Mi segítette ezt a gyarapodást?
A 2010 utáni gyors gazdagodásnak van pár jelképes csomópontja:
Valójában azonban az elmúlt hét évben nemcsak a kiemelt szereplők, a pár tucat leggazdagabb NER-lovag, hanem több ezer, korábban is a gazdasági szférában dolgozó, de most magát nagyon megszedő üzletember, illetve család (nevezzük őket NER-kedvezményezetteknek) lépett be a leggazdagabb magyarok ligájába, és lett legalább 100 millió forinttal gazdagabb.
Karagich István szerint ma mintegy
Csak a privátbankokban kezelt likvid vagyon 2010 és 2017 között 2400 milliárd forintról, 4200 milliárd forint fölé emelkedett (75 százalékos bővülés).
Vegyünk egy magyar családot, amelyiknek volt egy gyakorlatilag semmit, nulla forintot érő vállalkozása. A cég működött, de a felvett kölcsönök, vagyis az idegen tőke nem haladták meg az eszközök értékét. Ha ez a család képes volt felvenni az elmúlt években egy 100 millió forintos vissza nem térítendő uniós támogatást, akkor náluk azonnal keletkezett 100 millió forintnyi érték. Ez a család belépett a 100 milliós körbe.
Hasonlóképpen, ha egy üstökösként berobbanó, politikailag támogatott magyar építőipari cég elnyert egy egymilliárd forintos önkormányzati közbeszerzést, akkor szinte biztosan megtörtént a százmilliós gazdagodás, hiszen a tízszázalékos nyereségtartalom nem tűnik túlzó feltételezésnek, a szinte mindig túlárazott hazai közbeszerzési körben.
A több ezermilliárd forintos uniós forrás mellett sok ilyen egyedi sikertörténet akadt. Ráadásul a „csókosok” élvezhették a két nagy, szintén államközeli pénzügyi üzletet is, vagyis „a pénzből is csinálhattak pénzt”. (Ezzel cikkünk végén még foglalkozunk részletesebben is.)
Sokan jutottak tehát hirtelen méretes pénzügyi vagyonhoz. De mit csinálnak ők a szabad pénzeszközeikkel? Három fő területet nézünk meg:
A NER-lovagok döntő részénél az a legjobb pénzügyi döntés, ha a szabad pénzeszközeiket visszaforgatják az üzletbe. Az érintett körből szinte mindannyian úgy érzik, hogy most nagyon megy a szekér, igyekeznek birodalmat építeni, habzsolják az üzleteket.
Karagich István a kosárlabdából merít példát: az NBA-ben hot hand (forró kéz) a neve annak a periódusnak, amikor a játékos nagyon érzi a palánkot. Amikor, amit csak rádob a gyűrűre, az vagy csont nélkül bemegy, vagy szerencsével beszédül, de mindenből találat lesz. A NER-esek most az állam segítségével ugyan, de
Vagyis ők most akár eladósodást is vállalva, mennek előre. Például:
A NER segít abban, hogy a reálgazdasági megtérülések magasak maradjanak.
A reálgazdaságban tehát csak úgy záporoznak a sikerek.
Mondunk példákat:
És közben olcsó hitelek is segítik a NER-esek magángazdagodását. A vállalkozók korábban arra kényszerültek Magyarországon, hogy a vállalkozásából ne vegyenek ki pénzt, hanem abból fejlesszenek. Drága volt a hitel, jobban megérte lemondani az azonnali fogyasztásról, mint kigazdálkodhatatlanul eladósodni.
Ez megváltozott, sok és olcsó hitel (MFB, EXIM, a korábbi NHP) áll a vállalkozók rendelkezésére. Ezeket gyakorlatilag mindenki elérheti, maguk a kondíciók is mindenki számára azonosak. Csak éppen akit a NER támogat, annak ez gyorsabban és biztosabban sikerül, az ő kérelmeiket nem szokták elutasítani és sokkal gyorsabban elbírálják.
Gyakorlatilag a hitel ennek a körnek arra is jó, hogy a cég nyereségét nem kell a vállalkozásban tartani, hanem ki lehet venni, vagyis az osztalékot át lehet vinni a magánszámlákra, a céget meg finanszírozhatja az idegen tőke. Ez azért fontos, mert a bankárok szerint nincs gyakori átjárás. Ha egy vállalkozó valamilyen pénzt már magáncélra választott le, azt a legritkább esetben viszi vissza a cégébe.
A pénz egy jelentős része tehát visszakerül a reálgazdaságba, de azért biztosan vannak, akik már most is igyekeznek eltenni, biztonságba helyezni valamennyit a sok forrásból. A magyar vagyonok külföldre áramlása azonban megállt – véli Karagich István, sőt, talán már inkább visszafelé is jön némi pénz. Főleg a kisebb vagyonok.
A százmilliós ügyfeleknek ugyanis valójában már eddig is drága volt a svájci számla. Ma már a hazai adókörnyezet kedvezőbb, mint a legtöbb közeli pénzügyi központ adórendszere, és az amnesztiaszabályok miatt nyugodtan haza is lehet hozni az összegeket. Ráadásul az adatcsere-egyezmények miatt az anonimitás sem marad fenn a közeli privátbanki helyszíneken.
A régen biztonságos, vagyis banktitokra hivatkozó, az adatcserékben lomha országok jövőre már adatokat fognak átadni Magyarországnak, ráadásul nem csak az adott évben keletkező jövedelmekről, vagyis a frissen képződött nyereségről, hanem a számlaegyenlegekről, vagyis az állományokról is küldeniük kell információt.
A magyar milliárdosok alpesi útjai ezért nagyon megszaporodtak, de az ügyfelek újabban nem azért kénytelenek Ausztriába, vagy Svájcba járkálni, hogy új pénzekről rendelkezzenek. Hanem azért, hogy bizonyos pozíciókat lezárjanak. „Egyszerűen muszáj menni” – hallottuk, mert az sem rejt el semmit, ha valaki „cégszerűen” vált korábban vagyonkezelési ügyféllé, mivel a jelentéseket a végső haszonhúzó magánszemély (UBO – ultimate beneficial owner) alapján kell leadni. (Luxemburgban és Liechtensteinben mérsékelten még azért továbbra is működik az anonimitás, valamint Dubajban és Szingapúrban is, de utóbbiak azért messzebb vannak.)
Ugyanakkor a nagyobbak, a legalább 10 millió euróval, vagyis 3 milliárd forinttal bíró gazdag NER-lovagok már nagy hibát követnének el, ha földrajzilag nem diverzifikálnák a vagyonukat. Korábban még a mértékadó becslések is azt tippelték, hogy körülbelül 3000 milliárd forintnyi magyar jövedelem kerülte el a hazai adórendszert. Például
Ezen pénzek fele ugyan eddig is hazaszivárgott, de pár éve még így is a 3000 milliárd forintnyi hazai privátbanki vagyon mellett legalább 1500 milliárd forint tartósan külföldi szolgáltatóknál parkolt. Ma már 4200 milliárd forint felett van a legális hazai kezelésű vagyon, és becslések szerint csak olyan 1100-1200 milliárd forint maradt tartósan kint. Ennek több oka van: az adókörnyezet is kedvezőbb lett, de a vagyonos lét is sokkal elfogadottabb már, mint tíz éve.
A kormány elsősorban akkor figyelt fel a jelenségre (2012-ben), amikor már nemcsak az elegáns budapesti luxusszállodákban fogadóórát adó svájci házaló ügynökök, hanem a határ menti osztrák és szlovák bankok is nagymértékben fogadtak hazai megtakarításokat – meséli Karagich.
A NER-lovagoknak tehát nem annyira fontos, hogy a pénzüket külföldre vigyék. De ha valaki mégis így szeretne kockázatokat csökkenteni, akkor bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb helyzetben van.
Sok helyre egyszerűen nem engedik be a NER-esek magyar forrásait. „Nem azért, mert ne lenne legális. A magánvagyon bizonyíthatóan az adott üzletember cégének adózott eredménye után felvett osztalékból származik, de sok bankházban kizáró ok, hogy a vagyon közvetve az államtól van – meséli egy érintett szakember. Az ilyen vagyonok az értékelésekben egyetlen betűs jelzőt kapnak „P”. Ez a címke jár az aktív politikusoknak, de azon cégtulajdonosnak is, akik nagyon közel vannak a politikához.
A jobb vagyonkezelők egyszerűen nem látják szívesen a magyar építőipar visszatérő nyerteseinek a pénzét, de ez nem a magyaroknak szól, Bécsben, vagy Genfben akkor is így reagálnak, ha az osztrák Strabag, vagy Swietelsky tulajdonosainak a pénze igyekezne helyet találni magának. Akit a jobb helyek elhajtanak, az persze mindig próbálkozhat a közel-keleti (libanoni, török) vagyonkezelőkkel, vagy a B kategóriás svájciakkal, de ezek azért egy kicsit már kockázatosabb szerződések. Végül még egy szempont van, amely távol tartja a hazai NER-eseket a külföldi vagyonkezeléstől: ez pedig a költség.
Az újgazdagok eleve nem is annyira ismerik a nemzetközi vagyonkezelési piacot, és sokszor nagyon felháborodnak, ha kapnak egy nyugati vagyonkezelési ajánlatot. Magasnak érzik ugyanis a díjakat.
A „finnyásság” miatt egyébként az elmúlt három-négy évben bizonyos osztrák és svájci házak nem is nagyon tudtak új magyar vagyonokat szerezni, sőt az ügyfeleik ingatlan-, illetve cégfelhalmozásai miatt sokan állományt vesztettek.
Meglepő módon, bár Ausztria és Svájc az idén december 31-i vagyonokról jövő júniusban fog jelentéseket küldeni a NAV-nak, de egy jelentéshullám már elérte az adóhatóságot.
Valamilyen furcsa okból azon magyar állampolgárokról, akik 2016 októbere és decemberbe között nyitottak osztrák, vagy svájci vagyonkezelési számlát, a NAV már kapott jelentést.
Sem előtte, sem utána nem, tehát aki 2016 augusztusában, vagy akár 2017 januárjában nyitott, az rejtve maradhatott, de volt egy negyedév, amiről már érkezett riport.
És mit csinál az, akinek Svájcból el kellett jönnie, de hazajönni mégsem szeretne, vagyis továbbra is külföldi vagyonkezelésben gondolkodik? Elég sokan Dubajban landolnak. A gazdag Perzsa-öböl menti államban van még mozgástér, nincs adatcsere, csak éppen a szolgáltatások nem jók.
Mindenki mosolyog, a helyi privátbankárok nagyon kedvesek, de semmihez sem értenek. Még az egyszerűbb kérdéseknél, az itthon rutinszerűen használt termékek esetében sem tudnak segíteni. „A kinti privátbankár egyetlen érdemi szolgáltatása, hogy segít felhívni a szolgáltatója call centerét” – mondta egy forrásunk. Más egyszerűen annyit mondott az új öböl menti magyar forráskezelésre, hogy „zsákutca”.
Láttuk tehát, hogy a NER-kör sok pénzt visszaforgat a reálgazdaságba, immár nem annyira használ külföldi, professzionális vagyonkezelést, de vajon felbukkannak-e a NER-arcok a hazai privátbankoknál? Az általunk elért hazai bankárok szerint van ugyan a NER-körből ügyfelük, de nagyon sok pénz még nem jelentkezett be a klasszikus vagyonkezelésre.
„Privátbank leginkább annak kell, aki már nem tud a reálgazdaságban mit csinálni a pénzével. Mezőgazdasággal foglalkozik, de elérte a birtokmaximumot, piacvezető egy iparágban, de a GVH miatt már nem tud akvirálni, telített a piaca, és éppen nincs hova fejlesztenie. Csakhogy a NER haszonélvezői még intenzív beruházási szakaszban vannak. Irracionális lenne számukra a kis kockázatú alacsony hozamú befektetésekkel bíbelődni, mert a NER-ben magas hozamú, alacsony kockázatú beruházásokkal foglalkozhatnak” – mondta egy befektetési szakember.
Nem minket találnak meg, de ennek mi nagyon örülünk
– mondta több neves hazai privátbankár is.
Van azonban mégis néhány kör, amelyik hazai privátbankokkal is kapcsolatba lép.
Érdekes, hogy az általunk privátbankárok körében (pedig féltucat szakemberrel beszélgettünk) a NER haszonélvezőiről van egy szent és megingathatatlan hit, hogy ők biztosan az államhoz közelebbi helyeken, az MKB, a Budapest Bank, a Takarékbank, az FHB (utóbbi kettőnél éppen összevonásra kerülő) privátbanki világában találnak célállomásra, ahogyan az is visszatérő gondolat, hogy ők még a privátbanki vagyonkezelés során is „mutyiznak”.
A számok azonban nem igazán igazolják azt, hogy valóban ezeknél a szolgáltatóknál csapódna le a vagyon. Nagyon nehéz a szektor növekedési számait pontosan értelmezni, mert ha egy jobb privátbankár céget vált, elvihet magával többmilliárdnyi állományt, illetve fúzió is történt a szektorban, de
Karagich István is oszlatja ezt a tévhitet, szerinte a hitelezésnél valóban megfigyelhető ilyen bankválasztási orientáció, de a privátbanki vagyonkezelésben ez nem jellemző.
Említettük, hogy a privátbankárok körében van egy mantra, miszerint a rendszer kegyeltjei a vagyonok kezelésében is szeretnek mutyizni. Több bevett pénzcsinálási módszerről is hallottunk, amelyet itthon egyes hazai bankok segítségével végeztek a leggazdagabb NER-lovagok (természetesen azért nem csak ők). A módszerek nem tűnnek illegálisnak, de az felvethető, hogy valamilyen állami célt nem honorál-e túlságosan az állam (lakossági állampapírok, letelepedési kötvények hozama) úgy, hogy a nyereség nem a megcélzott körnél landol. Kettőt bemutatunk:
A lakossági állampapírSok szupergazdag ügyfél kapott az elmúlt években egy érdekes ajánlatot a számlavezető privátbankjától. A séma egy bankhitel – lakossági állampapír multiplikátor, amellyel a bank, még a hozammentes időszakban is 4-5, az ügyfél pedig gyakorlatilag 10-12 százalékos kockázatmentes hozamot varázsolt elő a rendszerből.
A számlát az állam fizette, de legalább tudatosan, mert ő a devizafinanszírozásról forintfinanszírozásra váltásban volt érdekelt. A trükk lényege, hogy az ÁKK komoly banki jutalékkal (0,8 – 1 százalék) is szorgalmazta, hogy a magyar lakosság vegye a számára kibocsátott 3-4 százalékos hozamot jelentő államkötvényeket. Berakott az ügyfél 100 millió forintot a privátbanki számlájára, és vett rajta államkötvényt. A bank már erre is kapott egy százalék jutalékot.
Ha azonban az ügyfél az államkötvényt fedezetül engedte a banknak, arra kaphatott 80 millió forint hitelt és abból is államkötvényt vett. A bank megint jutalékot kapott, az ügyfél több államkötvény után realizálta a hozamot. Ezt a 80 millió forintnyi kötvényt egy újabb hitel fedezetéül adta, erre 64 millió forint hitelt kapott, abból is kötvényt vett. És így tovább még egyszer-kétszer. A bankhitel kamata alacsonyabb volt, mint az állampapír hozama, ha ezt többször megcsinálták a felek, akkor a bank is jól járt, a csókos ügyfél pedig nagyon jól járt. Az állam ugyan nem járt annyira jól, de ő meg tudatosan vállalta ezt a költséget az adósság-konverzióért.
A „kínai” finanszírozásaVannak néha az életben olyan nyerő helyzetek, amikor két fél kereslete és kínálata nagyon klasszul összepasszol. Például egy körnek készpénz kell, akár drágán is, egy másik csapat pedig mindenáron a készpénzét szeretne fialtatni, és csak az fontos neki, hogy ezt kívülről nem látható módon tehesse meg. Volt egy-két bennfentes, az úgynevezett cash-birtokos NER-esek, akik nem a magyar államot, hanem kínai állampolgárokat finanszíroztak. Sokan közülük kicsit „neccesek” voltak, számlát sem tudtak volna nyitni a hazai privátbanknál, mert a pénzük bizonytalan forrásból származott.
De kaptak egy nagyon jó ajánlatot. Közvetítők, például ügyvédi irodák segítségével szerződtek, ők maguk nem jelentek meg privátbanki ügyfélként, de egy külföldi állampolgárnak, egy kínai letelepedési kötvényesnek kölcsönt adtak.
A kötvény 300 ezer euróba került, a kínai letett 100 ezer eurót és lemondott a pénzéről, a magyar hozzátett 200 ezer eurót, és azt kapta cserébe, hogy onnantól a 300 ezer eurónyi letelepedési államkötvény jövedelmei őt illették. A kínai relatív olcsón hozzájutott egy schengeni vízumhoz, a rendszerben jól eligazodó magyarok pedig mesés hozamot (euróban biztosnak tekinthető évi 8,5 százalékot) realizáltak.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)